Juhász Ferenc: Babonák napja, csütörtök...

A harmadik napon a legnehezebb, a harmadikon.

Ácsorgok mélázva e kő-villany-szigeten:

az Oktogonon.

Csütörtök este van.

Nem átkozom magam.

Nem siratom.

Kék, sárga, zöld, piros eső zuhog,

Lábamnál olaj-szivárvány-patakok

és föltorlódott esőhólyagok.

Mint mozgékony-bőrű kaméleonok

agyag-csipkekorsó szeme forog

a nyüzsgő buborék-állatok

vízhártya-szeme.

Csillámbársony-bőrük gyűrődik, mozog,

színét cseréli szín után.

Egymáson másznak a piros-taréjú eső-gyíkok.

Ez a tér a virágzó kő-magány

Galapagos-szigete.

Magam vagyok.

A tér, mint kivilágított óriáskerék forog,

hajói: taxik, autóbuszok, villamosok,

ablakai: a kirakatok,

ringyói: a födetlen ivarszervű gladióluszok.

Kék, sárga, zöld, piros eső zuhog.

Kiáltoznak az újságárusok.

Hallgatnak a virágárusok.

Fák, tetők, kémények fölé fémvázak emelik

a csönd állatfényvirágait,

az éj pillanat-lényeit,

elektromosság-szörnyeit.

Szívem az égre feszítve látja sorsát:

mint óriás szines agyvelő,

villany-térkép vibrál fölöttem:

Magyarország.

A fénypont-falvak, városok,

mint agysejtek, velő-dúcok,

a villanygolyók: a kék erek,

tekervényei fénylenek.

Jaj, emberek!

A harmadik napon a legnehezebb, a harmadikon.

Nem átkozom magam.

Nem siratom.

S itt is, ott is az esőben kivirágzik

a tető, a fal, az ég:

fénypókhálóban fénypókocska,

s fény-sejttódulással mozogva

a hirdetések mimóza-levele

nyílik, elfordúl, összehúzódik,

mint mélytengerí rózsa-állat feje,

ha ringatózik,

tapogatózik.

Segíts, meg, emberiség!

S az eső kristály-páfrányai alatt,

mint celofán-ősállatok:

nylon-köpenyek, gumikabátok,

átlátszó műanyag-zsákok

zizegnek, zörögnek, izzanak.

Gyíkbőrbe bújt asszonyok,

kígyóbőrbe bújt férfiak.

És éhesek.

És szomjasak.

Kék, zöld, sárga, piros arccal

tolonganak.

Ki tudja, hogy itt vacogva állok?

Kinek vegyek most virágot?

Hol vannak a jóbarátok?

Ki hallja meg, ha kiáltok?

Nézem az esőt

téged keresve.

Hívlak kékülő szavakkal.

És piros, sárga, zöld

fényvonalakkal

óriás söröskorsót

rajzol az esőbe az este.

Megszületik az elmúlásba esve.

Aranykorsóban aranysör pezseg,

aranykorsó okád villany-fürtöket.

Csurog a nyálkás kövezetre

a foszforhab, villanyfoszfor.

Hová megyek?

Mit énekelek?

"Ments meg uram engem a gonosztól!"

A harmadik napon a legnehezebb, a harmadikon.

El kéne szaladni.

Itt kéne maradni.

Őgyelgek a villanysörhabon.

Bár ordítoznék, mint a gyerek, aki valamit szeretne,

ordítoznék, de mindenki kinevetne.

És fölmásznék rád villany-érháló-Magyarország,

feküdnék neon-agyadon.

hogy lássák az átsugárzott bordák

között megdagadt szívemet.

Amely tied.

De nem szabad. De nem lehet.

A harmadik napon a legnehezebb, a harmadikon.

Én nem kiáltok,

nem mondok átkot,

csak állok az esős szivárvány-vadonban,

szájamból nagyanyám szava lobban:

"Ments meg uram az Egyszarvú lótól, a Négymellű madártól,

ments meg uram a Pikkelyes kostól, a Vonító virágról,

ments meg uram az Ugató békától, a Patás angyaltól,

ments meg uram engem, ments meg a gonosztól!"

De kinek motyogok, kinek beszélek?

Kit ment meg a haláltól az ének?

Hiszen én istent nevetve megtagadtam,

tövis-ággal vertem ágyékát, s elszaladtam.

Lángomat isten-nagyra csavartam:

világ-rovarok perzselődnek benne hártyás nyálazással,

zöld könny-sistergéssel, zöld buborékolással.

S most befonják fejemet

a piros, kék, zöld villany-gyökerek.

Villany-ember leomló lila szakálla rámfolyik,

mint csápnyaláb-köteg fojtogat, beborít.

Csak te segíthetsz rajtam, jól tudom.

A harmadik napon a legnehezebb, a harmadikon.

Mit akarok?

Mit akartam?

Magamat szívedbe kapartam,

mint akna-tűzben a föld-anya

hasába a bozontos-arcú kis katona:

fölötte fény-halálfejek,

fém-levelek,

körötte rubint-szökőkutak, vér-legyek,

hús-cseppkő-szakadékok, lüktető-eres liánok,

szivárvány-szemhéjak, forgó szemgolyó-virágok.

Mint embrió

kuporgok ősszecsavartan lüktető, véres dzsungeledben:

ringatnak a lágyan-mozgó bordák,

verdes vér-zuhatagod sistergése,

a belek zsíros, fodros remegése,

hallgatom, hogy dolgozik, forr

a máj, a vese, a tüdő, a foszfor,

nyitott szemem látja belső éjedet,

s érzi átderengő testedet

tapogató-csáp-szemem.

Világűröm vagy, s mélytengerem.

Magam vagyok,

Veled vagyok.

Kék, sárga, zöld, piros eső zuhog.

Kiforognak a mélyből a fény-állatok.

S a villany-medúza-Magyarország,

a tenger agya libeg fölöttem,

s úszik a világűr-medúza: a földgolyó

a tejút-öbölben.

Én elhiszem

hogy puha álcádat leveted,

megépűl hited,

s arany-mozaik szárnyaid kibontod,

kigöngyölöd a nyálas, puha ragacsból,

kitinszerkezete megszikkadt, megszilárdúl,

hártyája megszárad, kifeszűl,

hogy kilüktetsz a kékeres lucsokból,

s az idő méhe csöndesen bezárúl.

Mert tudom, hogy a sorsom a te sorsod.

Itt állok egyedűl.

Ázott fejemet lehajtom.

A harmadik napon a legnehezebb, a harmadikon.

Csütörtök este van.

Nem átkozom magam.

Nem siratom.

S elindulok hazafelé, ázottan, életre-szántan,

a kék, zöld, piros esőben, a szocializmus korszakában.

Kattints arra a képre, amelyiket nagyobb méretben szeretnél megnézni!