Vissza a kezdőlapra 

(1917-1996)

(1929-2010)

(1925-1988)

Emléktábla-avatásra gyűltek össze Pannonhalma öreg és kevésbé öreg diákjai, Pér község hívei és önkormányzatának képviselői október 12-én Péren. Egykori osztályfőnöküknek, tanáruknak, plébánosuknak, Szabó Imre Flóris (1925-1988) bencés szerzetesnek állítottak ily módon emléket. Üzenetül hagyva minden arra járónak, hogy élt közöttük valaki, aki példaképük lett és maradt Isten és az ember szolgálatában.

Hivatalos megemlékezésekben, nekrológokban bizonyára kiemelik Flóris atya széles körű tudását, mint a magyar nyelv és irodalom tanára, méltatják a pannonhalmi könyvtár könyvtárosaként kifejtett tudományos munkásságát, fejet hajtanak az elkötelezett szerzetes pap előtt. A most felavatott emléktáblát azonban, elsősorban egy világító szavú és szerető szívű, Krisztus-képű ember iránt érzett hála hozta létre. Ez fogalmazódott meg az ünnepi megemlékezésekben is, melyeket Hahn László polgármester, Várszegi Asztrik főapát és az egykori tanítvány, Vincze Imre tartottak.

Szerzetesi cellája a lehető legközelebb volt munkahelyéhez, hiszen a kórus és az orgona magasságában a bazilika közvetlenszomszédságában lakott. A hatvanas években tanárunkként is megismerhettük. Remélem, nem kicsinyítjük félelmetes munkabírással végigjárt tudományos pályafutását, ha néhány emberközeli epizódot is felidézünk azokból az évekből.

Mindig vidám arccal lépett be az osztályterembe, sugárzott róla a zene iránti szeretet. Ez a lendületes előadásmód senkit sem hagyott közömbösen. Gyakran emlegetett alliterációjával szülővárosát mindig szép Szombathelynek nevezte. Előfordult, hogy egy-egy apropó kapcsán messze elkalandozott az énekóra anyagától, egyszer a Hozsannából kiindulva azt vettük észre, hogy már rég a téeszesítés viszontagságait tárgyaljuk.

„Tehetségtelen egy társaság!” – fakadt ki, ha fals hangokat hallott, de ha jól ment az ének, jött a megérdemelt dícséret: „Docilis fiúcskák!”.

Mindig fiúcskáknak hívta a diákokat, egy idő után már mi is fiúcskának neveztük őt szemtelenül a háta mögött. Fantasztikus hallásával rögtön kiszúrta, ha valaki a kórusban álmosan, hang nélkül tátogott, lehetett az tőle akár tíz méterre is. Ezt olyan könnyedén tette, mint ahogy mi rögtön meglátjuk, ha egy villanykörte nem ég a sok közül.Valamilyen okból egyik osztálytársunk nevét mindig tévesen olvasta fel, Decs István helyett állandóan Decs Jánost mondott. Mi persze a tévedést kaján gonoszsággal kórusban Decs János Sebestyénre módosítottuk. Erre ő értve a tréfát, átlátva a gonoszkodást,végtelen türelemmel óráról-órára csak ennyit mondott: „Az Bach volt, kérem.”

Egyik tanévben gazdasági földrajzot is tanított. „A csalás látszata is egyes” – ez volt nála az alapszabály dolgozatíráskor. Árgus szemekkel őrködött a dolgozatírók felett, ha valakit gyanúsnak talált, felállította, és alapos személyi motozásnak vetette alá. Közben derűsen mosolyogva így mentegetőzött:„Ne haragudjon fiúcska, de engem ezért fizetnek.”

Egyikünknek kislemezen sikerült megszerezni a Beatles „Lady Madonna”- számát. Nekünk tetszett, sokszor meghallgattuk, de furdalt bennünket a kíváncsság, Kilián atya mit szólna hozzá, hiszen ez is egyházzene, ha úgy vesszük. Végül bátortalanul bekopogtattunk hozzá, hallgatná meg kedvünkért a lemezt. Kétszer is meghallgatta, másodszorra már talán csak vezeklésből. Bizonyára szokatlan volt számára a stílus, nem mondott kritikát, csak mosolyogva így kommentálta a hallottakat:

„Érdekes megközelítés, fiúcskák, érdekes megközelítés.”

Cassius [Kőváry György] (Ph 69) (**Utánközlés az Üzenet (a BDVE értesítője) 2005. karácsonyi számából)

(1932)

Tanár Úr – kit Faternak is hívtak

Lövey Félix  (Bp 50)  45  éve  lépett  a  katedrára.  Győrben  és Pannonhalmán  hat  osztályt  vezetett  az  érettségiig.  Hívták Félix Atyának, Tanár Úrnak – vagy egyszerűen csak Tatának, később  Faternak.  Ezt a megszólítást nem érezte  senki  bizalmaskodónak; hisz a szeretet kifejezője volt. Alakja legendává lett az idők során. Tevékenységére példa: Minden új osztályának diákjait – az ország legtávolabbi pontján is – végiglátogatta még az iskolakezdet előtt, majd a bevonuláskor már isme-

rősként  köszöntötte  őket. Minden  évben,  ugyancsak  minden diákjánál, családlátogatást tartott. Egész nyáron túrákat, hasznos programokat szervezett osztályai számára. Ma alperjel  és plébános-helyettes a Tihanyi Apátságban.

Előtte való  tisztelgésként egykori diákjai Félix címmel könyvet  jelentettek  meg.  Az  archív  fotókkal  gazdagított  kötetet  jó szívvel ajánljuk mindazoknak, akik – bár nem volt osztályfőnökük  –  tanítványai  voltak,  ismerték  Győrből,  Pannonhalmáról, vagy akár egyszerűen csak  jó  hírét  hallották. Az  emlékkönyv szép olvasmány, a szeretet és a bencés szellem hű kifejezője.

Négy idézet a könyvből:

„Tata – mert mi alig néhány nap után csak így hívtuk – nem volt  egy  magával  ragadó   személyiség.  Nem  énekelt,  nem zenélt, nem  táncolt, nem  dohányzott, nem  ivott, nem  hordott farmert,  divatos  cuccot,  nem  nyomott  modern,  hangzatos szövegeket. Érkezésünkkor kisgyerekként kezelt bennünket –amit  ki  jobban,  ki  nehezebben  viselt  közülünk  –,  anyánk  helyett anyánk volt. Minden gondunkkal hozzá  fordulhattunk, és fordultunk  is  sokan,  sokszor.  38-40 kamasz  srác éjjel-nappal összezártan – hát nem könnyű eset –; és ő mindig kéznél volt.

Mindig  volt  ránk  ideje.  Igen,  mindig,  mert  nagyon  kemény ember  volt. Végigcsinálta  velünk a napot  kora  reggeltől  késő estig, majd nekilátott a maradék – mondjuk  3-4 csomagnyi  –dolgozat  kijavításának.  És másnapra  mindennel  készen  volt. Soha nem késett a kijavítással, soha egyetlen óra nem maradt el  a  4  év  alatt.  Soha  nem  hagyott  kétséget  bennünk,  soha nem  hagyott  semmit  igazságtalanul:  Ha  valaki  méltánytalannak  érezte  valamely  döntését,  akár  egy osztályzatát,  akkor mindig készséggel  állt a megvitatásra. Soha nem  csinált  hiúsági  kérdést  abból,  hogy  változtasson  egy  korábbi  megítélésén. Ha jogos volt az igény! – Kemény férfi volt. Fáradhatatlan a  munkavégzésben,  és  bármikor  képes  volt  legyőzni  saját magát, hiúságát is. Embertelenül sokat dolgozott.”

Schrenk Gyula (Ph 70)

„Mi  kirándultunk a  legtöbbet,  a  Bakonyt ma  is  jobban  ismerem, mint szülőhelyem környékét. Aki ügyes és kitartó volt, az érettségi  mellé  jogosítványt  is  szerezhetett,  mivel  az  egész osztályt  a  saját  motorján  tanította  motorozni.  Általában  is  vállára  vette  ügyes-bajos  dolgainkat,  azt  is  tudtuk, hogy  sokszor ütközött is másokkal miattunk.”

 Dr. Czakó Károly (Ph 70)

„Családunk  Félix  atya  látogatására  készült.  Szokatlan  és meglepő is volt számomra ez a vizit, mert korábban tanáraimtól,  osztályfőnökömtől soha  ennyi érdeklődést,  figyelmet nem tapasztaltam.  Ebből  a  kiáradó   szeretetből éreztem,  hogy  mi, leendő diákjai már akkor is, ismeretlenül is rendkívül fontosak voltunk számára. Külsőségeiben és hangvételében is „hivatalos”  látogatásra  készültem  egy  szigorú  reverendás  atyával. Ehhez képest egy napbarnított, vidám, sportos fiatalember érkezett  civilben,  500-as  Fiatján,  aki  már  az  első  találkozásunkkor  baráti  öleléssel  fogadott.  Közvetlenségével,  kedvességével  szüleim  minden  féltő  aggályát  eloszlatta. Négy  szépdiákév következett.”

Hatos László  (Ph 74)

„Önéletírásából idézem: „nem is voltam igazán jó  tanár”. Mit tegyünk, barátaim, ha nekünk csak ilyen „nem igazán jó” osztályfőnök jutott? Meg is van az eredménye: alig néhány elméleti  matematikus  és  fizikus,  tudományos  kutató  és  műszaki doktor  került  ki  a  keze alól,  mérnök  is  tán  csak  két-három tucat,  tanár  se  oly  rettenetesen  sok;  amint  neves  orvosból, jogászból,  kiváló   nyelvészből-zeneszerzőből-orgonaművészből-irodalomtörténészből-Kossuth-díjas akadémikusból is csak annyi van ennek a rossz tanárnak a tanítványai között, amennyi  a  társadalmi  mintának  legfeljebb  ha  tíz-hússzorosa  –  na ugye.  Mit  tiszteljünk  mesterünkben,  ha  egyszer  ő  mondja  kimagáról a szigorú bírálatot? A kútmélységű hitét? A szerzetesi alázatát? Az állandó  szolgálatra-készségét? A törhetetlen optimizmusát? És miért  legyünk hálásak  neki? Hogy  szüntelenül korrepetálta  a  lemaradókat?  Hogy  éjjel-nappal  a  hivatására koncentrált? Hogy harminc-negyven év után is „látóközelben” tudja tanítványait?”

Várkonyi Wirter Balázs (Ph 67)

Ünnepi szentmisén köszöntötték Tihanyban a bencés apátsági templomban a közösség alperjelét, a 80 éves Lővey Félix atyát.

A még ma is rendkívül friss, fiatalos lendületű, agilis munkabírású szerzetesnek Korzenszky Richárd perjel, a tihanyi egyházközség vezetői és hívei, valamint egykori tanítványainak, munkatársainak népes serege köszönte meg a szertartás keretében húszéves tanári, húszéves gazdasági, gondnoki vezetői, valamint húszéves tihanyi monostori szervezői és lelkipásztori munkáját.

A szentmisét az ünnepelt mutatta be a tihanyi szerzetestestvérek közösségében. Szentbeszédet Korzenszky Richárd mondott, melyben a bencés rendalapítónak, Szent Benedeknek intéseit idézte fel. Ezeknek középpontjában áll: Krisztus szeretetének semmit elébe ne tegyél! E figyelmeztetés nemcsak a szerzeteseknek szól természetesen, hanem minden embernek — mutatott rá. Ezért fiataloknak és időseknek, diákoknak és tanároknak, volt tanítványoknak és volt pedagógusoknak el kell gondolkodnunk azon, hogy vajon nem faragott képeket imádunk-e. Vajon van-e a mindennapi életünkben valami abból a fegyelemből, amit Szent Benedek atyánk megkíván mindazoktól, akik Jézus Krisztus követésére vállalkoztak, s az ő szellemében akarják megjeleníteni a templomot megtisztító Üdvözítőt az emberek között — utalt a napi evangélium gondolataira. Jézus világos példát ad nekünk arra, hogy mi az, ami lényeges és mi az, ami lényegtelen. S ahogy múlnak az évek, évtizedek, az ember egyre inkább rá kell, hogy döbbenjen, hogy mi a fontos világunkban. Életünk akkor lesz Istennek tetsző, s akkor találunk békességet saját magunkban, ha a Tízparancsolat szava életté válik bennünk: Uradat, Istenedet imádd, és csak neki szolgálj! Ha Istent, Isten szeretetét, szeretetből fakadó törvényeit beengedjük életünkbe és minden szinten e törvényeket életté váltjuk, akkor jobb lesz világunk.

Majd Szent Benedek másik figyelmeztetését idézve – „A fiatalok az idősebbeket tiszteljék, az idősebbek pedig a fiatalabbakat szeressék” – hangsúlyozta: Félix atya évtizedeken keresztül e Szent Benedek-i intésnek megfelelően szeretetben foglalkozott diákjaival, akiket matematikára, fizikára tanított, és a szeretet tetteire nevelt. Megvilágosította előttük: nem az évek száma adja az élet értelmét, értékét, hanem az odaadás, a krisztusi példa megélése, a magunkat fenntartás nélkül szétosztani tudás képességének gyakorlata. Szentbeszédének végén Reményik Sándor gondolatait idézte Akarom című verséből, példaként állítva valamennyi küldetésben járó  keresztény testvér elé.

(1909-2002)

"Merni egyedül maradni. Igen, ez az ember legkeserűbb kenyere.

A bukás és a siker fölismerhetetlenségig közös útja".  (Pilinszky)

Testvéreim!

Merni egyedül maradni: az Istennel. Remeték és szerzetesek -beöltözöttek és világban lappangók- kenyere ez. Merő keserűség a rögbe görcsösen kapaszkodóknak, de siker és elvehetetlen győzelem a bátraknak, akik a hit erejével áttörtek a megragadható dolgok végső, kozmikus mezsgyéin is, s kenyerük immár ama "mindennapi", amelyet az Atya ad nekik az Evangélium igéiben és a szentáldozásban, örök életre szóló táplálékként.

A magunkra maradás másik, nem akaratunktól függő formája az öregség. Következésképpen nincs magányosabb teremtmény e világban, mint egy idős szerzetes - de nincs boldogabb sem nála. Hiszen jól "megöregedni annyi, mint lassan belesimulni az Istennel való egyedüllétbe, hozzákapcsolódni a lényegeshez, szabadnak lenni a csalódásoktól és hiú foglalatosságoktól, egy veszélyes utazás után kikötni Istenben." (Verkade)

Ha  jó úton járunk -Szulpic atya azon járt- és szemünket egy percre sem vesszük le a Megváltóról, akkor Ő először megszabadít a hiú foglalatosságoktól. Ezek között -bármily meglepően hangozzék is- alkalmanként a tudományokat is megtalálhatjuk.

Szulpic bácsi a negyvenes években a XX. század egyik legkiemelkedőbb magyar természettudósának, a Nobel-díjra is jelölt Fényes Imre elméleti fizikus professzornak a munkatársa lehetett, részt vett az élenjáró kvantumelméleti kutatásokban, intenzíven foglalkozott a gravitáció elméletével - de azután a Nobel-díj is, és minden egyéb elismerés csak váratott magára, Rákosi pedig még a Fényes Imrének odaítélt Kossuth-díjat is visszavonatta.

Megmaradt azonban kettőjük sírig tartó testvéri barátsága, amelyet Fényes Imre halála után, az Úr kegyelméből én örököltem. Soha gazdagabb hagyaték nem szállhatott volna rám. Elsősorban az ő életük példájából tanultam meg, hogy az üdvösséghez nem kell a fizikai Nobel-díj, de még egy teológiai doktorátus sem. "Bárcsak imádkoztam volna a sok számolás helyett is" - emlegette később Szulpic atya kedvesen dörmögve életének ezt a tudományokra "fecsérelt" szakaszát.

S miközben az ember megszabadul a hiú foglalatosságoktól -és az ezekkel szükségszerűen járó csalódásoktól- lépésről-lépésre hozzákapcsolódik a lényegeshez: a megfoghatatlan, érzékszerveivel, műszereivel le nem tapogatható, mégis mindennél valóságosabb Isten világához. "Végül is mindenki üres kézzel megy el -nyilatkozta Karl Rahner nem sokkal a halála előtt- de jól van ez így. Az ember a keresztre feszítettre néz és indul." Hogy azután -ahogy az imént hallottuk- egy veszélyes utazás végén kikössön Istenben.

Szulpic atya az égi kikötőbe az elmúlt vasárnap -október 27.-én- megérkezett. (Talán figyelmet érdemlő adalék: vasárnap is született, akárcsak nyolc évre rá hírneves fizikus barátja, Fényes Imre is, aki azután szintén vasárnap, az Úr e kitüntetett napján halt meg.)

Befejezésül egy személyes emlék. Szulpic bácsi 1994 húsvétján régi Újszövetségi Szentírását nekem ajándékozta, majd később ezt írta bele:  "A szenvedésben vagyok legközelebb hozzátok. Édes testvéred és szerető barátod: Kelemen Szulpic." Az 505. oldalon, pirossal kiemelve ezt találtam. "A jó harcot megharcoltam, a pályát végigfutottam, a hitet megtartottam. Most készen vár az igaz élet koronája, amelyet azon a napon megad nekem az Úr, az igazságos bíró; de nemcsak nekem, hanem mindazoknak, akik örömmel várják eljövetelét." (2Tim4,7-8)

Édes testvérem! Szerető barátom! Amit tőled kaptam, megköszönni csak az Úrnak lehet. Téged pedig még most is csak kérni: imádkozz értünk odaát is: értem, gyarló bűnösért, rendi testvéreidért, egyházunkért, szerencsétlen népünkért, nemzetünkért, megromlott, pusztuló magyar hazánkért. Amen.

Pannonhalma, 2002. november 2.                                                       

Erdélyi  Sándor

(1938)

Beszélgetés Csóka Gáspár bencés szerzetessel

A Magyar Katolikus Püspöki Konferencia 2006. június 19-én Pro Paedagogia Christiana díjat adományozott Csóka Gáspár bencés szerzetesnek. A díjat Erdő Péter bíboros, prímás a Püspöki Konferencia tagjainak jelenlétében Pannonhalmán adta át. A kitüntetéssel a konferencia nagyrabecsülését fejezte ki a több évtizedes áldozatos munkáért, amelyet a díjazott az ifjúság oktatása és nevelése terén fejtett ki. Gimnáziumi és főiskolai tanárként is odaadóan tanúskodott az egyetlen tanítóról, Jézus Krisztusról. Emellett az elöljárók által adott más feladatoknak is hűségesen eleget tett, mint a levéltári munka, vagy a perjeli és házfőnöki szolgálat. Az MKPK mindezen áldásos szolgálat elismeréseként döntött a díj adományozása mellett. (MK.),

Gáspár Atya,kitől hallott először a bencésekről?

- A családban. Volt egy bencés nagybátyám, Csóka Lajos, akit én gyerekkoromtól kezdve csak bencésként ismertem. Mikor nyaranként otthon volt Bükön vakációzni, sokat találkoztam vele. Az ő segítségével, irányításával kerültem Pannonhalmára. Amíg élt, ő gyakorlatilag végig kísérte az életemet. Hálás vagyok neki azért, amit kaptam tőle emberségben, segítésben, a történelem felé való irányításban, a levéltárba való bevezetésbe, az ottani együttmunkálkodásért.

- A családban mások is választottak szerzetesi hivatást...

- Édesapámék tízen voltak testvérek, közülük hárman győri orsolyita apácák lettek. A legidősebb 97 éves korában halt meg Győrben, már az újra indulás után. A legfiatalabb nővér máig a soproni rendház tagja. Édesanyám egyik húga soproni irgalmas rendi apáca volt. A család háttér volt az én indulásomhoz. Az ő példájuk, az ő imádságuk - melyben máig egészen biztos lehetek - nélkülözhetetlen volt és nélkülözhetetlen ma is.

- Bencés tanárai, nevelői közül kikre emlékszik szívesen?

- Elsősorban az osztályfőnökömre, Faggyas Edvin atyára, akit én nagyon szerettem. Igazából másodiktól kezdve úgy éreztem, hogy ez kölcsönös. A másik, akire különös szeretettel emlékezem, Németh József jezsuita atya, ő lelkesített, próbált rávenni a görög tanulásra. Igazából később, még akitől féltem, vagy tartottam a diákévek során a szerzetesi élet alatt a velük való kapcsolat is átalakult, s tiszteletet, megbecsülést érzek irántuk.

- Több, mint negyven éve tanít. Változtak a gyerekek ennyi idő alatt?

Biztos, hogy változtak, bár azt hiszem, ez olyan értelemben érdekes, hogy minden esztendőben, minden újrakezdés új kihívás az embernek. Nem szabad arra berendezkednie egy tanárnak, hogy a már jól kipróbált módszerek automatikusan tovább működnek. Persze azzal változtak a gyerekek, hogy más-más körülmények közül jöttek az esztendők során. Mások voltak a diákok, amikor a hatvanas évek második felében a pártállam működött, a nyolcvanas évek végén a föllazulás idején, vagy a mostani korszakban. Más fajta társadalom másféle gyerekeket küld. Más volt az általános iskola, más a gimnázium szerepe régen, mint ma, de pont ez benne az érdekes. Mindig figyelni kell, hogy itt és most mi a gyerekeknek az igénye, figyelni kell magunkra, hogy tudjuk, mit szeretnénk egy társasággal elérni, mire szeretnénk őket felkészíteni.

- Mindig azt mondják, a tanárnak türelmesnek kell lennie. Mennyire látható a tanító-nevelő munka gyümölcse? Volt olyan, hogy kiderült egy gyengébbnek ítélt fiúról, hogy kiváló ember?

- Ennyi idő alatt mindenre volt példa. Volt aki nagyon kitartóan, példaadóan dolgozott, később lemaradt, volt aki csalódást hozott, s volt akire az ember még érettségi találkozókon is aggódóan nézett, hogy mit lehetne még neki segíteni, s egy következő érettségi találkozóra már jó irányba alakulva, megszilárdulva érkezett. Az biztos, hogy a tanári munka nem szabad, hogy a sikerről szóljon. A kísérés, a szolgálás a lényeg.

- Miből táplálkozhat a türelem?

- Elsősorban az ember keresztényi, szerzetesi elköteleződéséből. Arra kaptunk hivatást, hogy szolgáljunk. A Mestertől erre kaptunk példát. Nem azért kapjuk a diákokat, hogy a mi nagyszerű elképzelésünket megvalósítsuk rajtuk. A pedagógus munka, közösségi munka. A mi segítségünkkel tud a gyerek kibontakozni, hogy személyisége legyen. Ha nagyon a saját képemre és hasonlatosságomra akarom formálni, abból esetleg törés lesz. Engedni kell őket a saját útjukon, de valahogy úgy azért, hogy az iskola által képviselt, s magunk számára is igazodási pontként szolgáló szellemiséghez segítsük közel a gyerekeket.

- A levéltáros munkában mi okozott örömet?

- Azt elég hamar be kellett látnom, hogy a levéltár számomra a kikapcsolódás, hogy a tanári munka mellett ez soha nem lesz a főállásom. Öröm a rengeteg anyag rendezése, egy-egy kiállításra való felkészülés, fiatalok elindítása, hogy lássák meg, hogy ezekkel a forrásokkal önállóan is lehet dolgozni. Megismertem az anyagot alaposan, tudok benne másoknak segíteni, látom az értékét, gazdagságát. Látom azt, hogy mennyire fontos ennek a megőrzése.

- 2006 nyarán lejárt győri házfőnöki, igazgatói megbízatása. Itt marad Győrben. Mik a tervei?

A gimnáziumban tovább tanítom azokat, akiket ismerek. Az iskolán kívül is van számtalan terület a rendházban, amivel érdemes foglalkozni, ami ha akarom munka, ha akarom, kikapcsolódás, hasznos időtöltés. Olyan legyen ez, amit az ember szívesen tesz, de a közösségnek is haszna van belőle, amit mások, a sokkal jobban elfoglalt emberek már nem tudnak megcsinálni.

Jakab G.

A Biblia-Társulat megemlékezése Elemér atya születésnapja alkalmából.

(1939-2020)

(1926-1998)

Egyszerű szülők gyermekeként Lengyeltótiban született. Egy bátyja volt, aki a Don-kanyarban vesztette életét. Ő maga leventeként élte meg azokat az éveket. Amikor Kaposvárt elborította egy rendkívüli havazás, sítalpakon segítették a beszorult emberek ellátását.

Zoli bácsi remek síző lett, Hideghegyre jártak, amikor még nyolc kilométert kellett felgyalogolni a kisvasúttól, amelynek kocsijait vaskályha fűtötte. Sífutó versenyeket nyert, nem volt ügyetlen a síugrásban, jól ment a lesiklás és a túrasízés, később tanítványait és más érdeklődőt is tanított, a maga módján. Évről-évre sátortábor Nagyhideghegyen, szilveszterkor! Nappal síoktatás és túrasízés, este vigalom a házban, alvás odakint a sátorban.

Az ötvenes évek elején intenzíven foglalkozott a kajaksporttal is. Új hajótípusokat kísérletezett ki, mozgásfolyamatokat elemzett, új edzésmódszereket próbált, tehetségek felkutatásában vett részt és segített  őket eljutatni a világ élvonalába. A mai kajaksikerek mögött az ő munkája is ott van.

Jött Ötvenhat, amikor Zoli bácsi a TF egyik vezető egyéniségeként kétféle tevékenységet fejtett ki: megakadályozta, hogy a hallgatók kimenjenek könnyelműségeket elkövetni, és mások bejöjjenek zabrálni. Ezt két év börtönnel honorálták. Szabadulása után csak hajóépítő műhelyben helyezkedhetett el, mint segédmunkás. Ügyes kezével, alaposságával ott is boldogult.

Majd Pannonhalmán térhetett vissza a pedagógiához.

Közel négy évtized alatt diákok nemzedékeit tanította. Testnevelési órák, asztalitenisz és labdarúgó bajnokság, az országosan is magas színvonalú kosárlabdaélet szervezése, vezetése, csapatok versenyeztetése, atlétikai szereplések, természetjáró, hegymászó, barlangász szakkör, persze szinte mindenben személyes részvétellel és példával.

Pannonhalmán bontakozik ki aztán igazán polihisztor mivolta: fotószakkört szervez, dekorációkat, illusztrációkat készít. A megépített modern mosoda kezelésére betanítja a falusi asszonyokat, és egy darabig vezeti az egészet. Honvédelmi ismereteket kell oktatni, ezt is végzi, némi kispuska-forgatással. Mikor a Szent hegy tövében házat épít és csodás rendben tartott gyümölcsöst, szőlőt telepít, az öreg parasztok hozzá járnak tanácsért. A Pannonhalmára látogató szülők tőle kérnek és kapnak gyermeknevelési ötleteket.  Tanárnő feleségével és három lányával példás családi életet élt.

1960-as években született meg a Pannonhalmi hegymászó kör. Ez is Zoltános stílusban. Hangsúly nem a mászótechnikán és a teljesítményhajhászáson, hanem a természet, a hegy tiszteletén és a völgyben is folytatódó kötélpartnerségen. A régi BETE hagyományok szerint, Komarniczki Gyula szellemében.

Első Tátrai túrájára még '56 nyarán jutott ki. '60-tól előadásokon vetítette nagyszerű diáit és oszlatta a hegymászást övező félreértéseket, homályt. Kiváló előadó volt és szuggesztív előadásaival lebilincselte hallgatóságát, ezúton számtalan hívet és érdeklődőt szerzett a hegymászásnak. '61 nyarán híveivel, együtt drukkoltak, hogy kiengedik-e a Tátrába. Ekkor még a szocialista országokban sincs útlevél, úgynevezett cseretúrára lehet menni, közös papírral, odakint vezetővel. De a Tátrában még ott járhatott mászhatott az ember, ahol akart, hegymászó sátortáborok voltak a Poprádi- és a Zöld-tónál, és másutt is tűrték a sátrazást. Két új tátrai útját említi a Komarnicki kalauz:

Tátra-csúcs, ny. fal, a fal jobb oldali bordája, (Bakos K., Karlowitz K., Kelemen P., Kovács T. és Tálos Z., 1965. augusztus 20.),

Sárkány-fal, ény. gerinc a Sárkány-fal-csorbából, (Szilágyi S. és Tálos Z., 1967. július 12.)

Aztán jött a betétlap-útlevél, majd a piros és a kék útlevél. Innentől képtelenség részletes krónikával szolgálni. Zoli bácsi több mint száz Tátra túrát tett. Táborvezetőként, néhány partnerrel, kettesben, nyáron és télen, sátorral és menedékházban, gyalogtúrán és nehéz mászásokon, az egész hegységben. Majd: 1971-től az Alpok! Előbb motorkerékpáron, majd Trabanttal. Bernina (Piz Morteratsch, Bellavista, Piz Palü, Bianco gerinc), Mont Blanc (Grand Flambeau, Aiguille d'Enteréves, Dent du Géant, Rochfort gerinc), Matterhorn, Michabel Dom, Grossglockner, Berner Oberland (Aletschorn, Grünhorn, Grünegg, Jungfraujoch), Wallis (Monte Rosa, Alphubel). Nagy klasszikus túrák, az állandó hű tanítványokkal. Több túra a Dachstein csoportban - halála előtt még három évvel is fent járt a Dachstein csúcsán. Mindeközben jutott ideje és energiája a Júlia-Alpokra, a Fogarasi havasokra, a Királykőre is.

Hegyivezetőt soha nem vett igénybe. Ő lett sokak Hegyivezetője, pédamutatásával.

(Bucsek Henrik hagyatékából került Neidenbach Ákoshoz a  Tálos Zoltán által leközlés céljából megküldött írás, amelyet azonban akkor Bucsek Henrik nem jelentetett meg.)

Sűrű novemberi ködbe burkolóznak Pannonhalma komor épülettömbjei. Egymás után alszanak ki a fények a diákok szobáiban, csak a Főmonostor néhány ablakából nyúlik hosszú fénycsóva a szürkeségbe. Száraz leveleket zörget a szél a kihalt udvarokon, valahol egy ajtó csikorog tárva hagyottan. Távolból hangokat hoz a szél, egy késői vonat mozdonyának dohogását, kerekek csattogását, majd elnyújtott éles füttyöt. Aztán lassul a kattogás, fékek csikorognak, végül elcsendesedik az éjjeli csendzavaró. Állomásra érkezett.

Fázósan sétálgatok az éjszakában a bástya mentén, lesem az éjszaka titkait...

Egyedül vagyok, vagyis kettesben önmagammal: álmaimmal és emlékeimmel. S ahogy a szürke semmiségbe meredek, lassan képek bontakoznak ki előttem a ködből - fehér mészkőfalak nyúlnak a magasba, karcsú sziklatorony emelkedik a magasba a fenyvesborította hegyoldalból, kopár hegytetőn színes sátrak vásznát remegteti a szél, tábortűz fénye vet valótlan árnyékot a barlang mélyébe. Hangokat vélek hallani a mély csendességben: benzinfőzők zümmögő zúgását, hátizsák-szíjjak ropogását-pattogását, acélkampók csengését, amint muzsikálnak a kalapács alatt...

Madarak hajnali énekét, amint a kelő napot köszöntik, valahol egy patak halk csobogását, a Természet lágy szimfóniáját...

Mind élesebben jelenik meg előttem egy forró nyári mászótúra minden apró cselekménye és alakja. Szobámba sietek, papírt keresek elő fiókomból és a barátságos lámpa fényénél, jól fűtött szobában visszaálmodom a pannon diákok első szárnypróbálgatásait a pilisi mészköveken. Éjfél van... Halkan serceg a toll a papíron.

Július 24-én, meleg nyári délutánon, letettem a kajaklapátot a Római-parti csónakház állványára és búcsút vettem a Rába-Duna-túra vidám társaságától. Matróz-zsákokkal megrakodva siettem pesti lakásomra, hogy még az este átcsomagoljak a másnapi hegymászótúrára. Otthon egy halom levél várt, gyorsan végigszaladom őket, köztük két kellemetlen hír: "Kedves Zoli bácsi," - írja Buzás Anti Baranyából - "édesapám betegsége miatt a sziklamászó túrára sajnos nem mehetek..."
"Szüleimmel együtt a Balatonra megyek nyaralni, így a mászótúrán nem vehetek részt. Ne tessék haragudni..." - írja Jolsvay Gyurka Dunaharasztiból.
Csak röviden válaszolhatok nekik, s máris nekilátok a csomagolásnak. Hamarosan bazári hangulat uralkodik kis szobámban. Alig tudok mozogni a sok holmitól, de nemsokára mindent elnyel a hatalmas hátizsák öblös torka. Lett vagy 30 kiló, pedig élelem nincs is benne.

Másnap délben a szomszédok furcsa kis mosolyt rejtegetnek szájuk szegletében, amikor a fejem fölé tornyosuló hátizsákkal búcsúzom tőlük. "Bizonyára bolond, hogy ilyen kánikulában ekkora cuccot cipel a hátán" - olvasom ki a szemekből. A villamoson is furcsa tekintetek kísérik tolongásomat, hogy valamiképpen bepréseljem magam a peronra. Végre a Piarista gimnáziumba érek. Ott gyülekezik a többi ifjú mászó és Ábel atya. A portásfülke előtt forgalmi akadály tornyosul a tömött hátizsákokból. Félórás bevásárlás, razzia a zsákok mélyén, selejtezés, átcsomagolás, és máris ott állunk a 63-as villamos peronján. Minden kocsiba jut belőlünk: Az elsőben Tomi bácsi Ugron Bélussal tülekedik, középütt Körmendy Dezső és Lánczki Leó furakodik, Pétervári Gabi, Karlovitz Kristóf, a vendég Bíró Laci meg én az utolsó kocsiban erőszakolunk magunknak helyet.

A végállomáson, Hűvösvölgyben, Henrik bácsival, a Hegymászó Bizottság elnökével találkozunk. Nagyot dobban öreg hegyi szíve, amikor látja a kis csoportot nekivágni a Magyar Alpoknak. "Berg Heil"-t köszön és jó utat kívánva siet az egyik busz felé. Amint elfordul, mintha egy kicsit nedvesen csillogna a szeme...

Mi a Nagykovácsi felé induló buszra szállunk, onnan 40 perc alatt érjük el a Nagyszénás csúcsát. Még hat óra sincs és áll a táborunk. De milyen tábor? A füves-köves, kopár hegytető szabadon engedi át széles hátán az északnyugati szelet. Az pedig, más akadályt nem találva belekap sátrainkba. Szándékosan még széllel szembe is helyeztük sátraink ajtaját. Jó, hogy 20 vasszeg tartja a Lomnic-típusú alpin sátrainkat, mert hamarosan odébb vitorláznának az erős széllel. Olyanok most házalakú, élénk színű sátraink, mint egy kövérre töltött hurka szeletei. Minden zsinór meg vászon csak úgy remeg-csapdos a szélben. Mintha a Csomolungma Deli-nyergében állna VII. sz. táborunk, alattunk a Kumbu gleccser kanyarogna, s méteres hó födné a meredélyeket... Pedig csak 500 méteren van első táborunk, alattunk békésen húzódik meg egy katlanban a kis menedékház, az a távoli világosan csillogó kígyóvonal pedig a szelíd, öreg Duna. Hó és jég helyett a magas hegyifüvet lengeti a szél bársonyosan, illatosan. Mégis, álmainkból egy darabkát megvalósulva látunk most, mindent kiszínez fantáziánk. Kicsi dombok vannak a nagy hegyek lábainál is, békés fülejtőkből szöknek fel a komor, havas hegyoldalak is.

Sic itur ad astra...

És a nagyszénási naplemente? Melyikünk szívét ne dobogtatná meg a természet alkonyi színjátéka? Óriási bíbor napkorong sötét erdők mögül vetett rivaldafényt a szélben táncoló sátrainkra. Mélyen a hegyoldalban találtunk csak szélárnyékot svéd főzőnk számára, hogy vacsoránkat megfőzhessük. S mire sátrainkba bújtunk, nem kellett villanylámpa, még sátraink vásznán is átsütött a telihold fénye, sejtelmes fényt sugározva. A széllel együtt aludtunk el. Éjfél felé kibújtam hálózsákomból és végignéztem az alvó táboron. Egészséges, mély szuszogások hallatszottak a sátrak mélyéről, felettünk ezüstragyogás, milliónyi csillag őrizte a fiúk álmát. Tudom, hogy a hegyekről álmodnak...

Harmat nélküli, felhőtlen hajnalra ébredtünk. Ha nem is három órakor, mint a nagy alpesi faltúrákra indulók, de napkeltére már serényen hajtogattuk lebontott sátrainkat. Reggelifőzés közben látogatónk érkezett: Bobi, a menedékház gondnokának mókás kis kutyája fedezte fel táborunkat. Minden eldobott követ lelkesen cipelt vissza lábainkhoz, majd kitörte fogait a nagy igyekezetben. Mi meg a gazdáját látogattuk meg viszonzásképpen, de csak rövid időre. Vizet akartunk vételezni, de csak szódavizet kaptunk, azzal töltöttük meg gumitömlőinket és kulacsainkat. Estig alig jutunk vízhez, s a torok nagyon ki tud ám száradni a forró kövek között!

Nemsokára szaporán lépdeltünk egymás nyomában a Nagyszénás erdős gerincén a Kisszénás csúcsa felé. Egy meredek leereszkedés, és ott állunk első mászóiskolánk, az Ördögtorony tövében. A meredek oldalban fenyők közül tör a magasba a furcsa alakú sziklatorony, négy függőleges fehér falát a négy világtáj felé fordítja. Tetején hatalmas sziklalapot visel sapkaként, még félre is csapja jókedvében. Komor északi fala Pilisszentiván felé törik le megmászhatatlanul, ennek tövében rakjuk le zsákjainkat. Előkerülnek a mászófelszerelések: kötelek, faliszegek, karabinerek, kalapács, mászóruhába öltözünk, aztán érdeklődéssel fürkésszük a sima falakat, utakat keresünk, kóstolgatjuk a mészkő repedéseit, apró bütykeit. Az Ördögtornyon kevés mászás van, az is valamennyi nehéz, csak felső biztosítással másznak a fiúk, de így lesz ez a túra többi állomásán is.

A nyugati fal előtt 6-7 méteres pillér támaszkodik a toronynak, ezt mászom meg először. 3-4 változata is van, valamennyit végigpróbálják a fiúk, miközben beverem az első szöget a nyugati falba és a homorú sziklalapok alatt felpréselem magam a csúcsra. Forrón tűz a nap, jól esik a langyos szellő a csúcson. Egymásután követnek a fiúk, ujjaim között szaporán pereg a kenderkötél és egy óra múlva valamennyien ott szorongunk a csúcson, a kősapka tetején, mint egy élő bokréta...

Jól sikerült az első mászás, csúcs-csokoládé a jutalom. Egyik perlonkötelünket egy tömb köré csavarjuk, és a déli oldalon leeresztjük kettős végét, ez lesz a leereszkedés útvonala. Az egész társaság biztosított Dülfer-technikával csúszik le a kötélen a torony tövébe, csak a kötél marad fenn. Lift, mely csak lefelé működik....

Aztán a rövid, de igen kényes déli falat csináljuk meg sorra, újabb ereszkedés és máris ebédidőben járunk. Egy leszakadt hatalmas kőlapon terítünk meg, szerencsénkre árnyékban van. Ebéd után hatalmas pukkanással szabadulnak meg kupakjaiktól a meleg szódavíztől hasasra duzzadt kulacsaink. Víz nélkül bizony nehezen csúsztak volna a száraz falatok kiszáradt torkunkon.

Rövid pihenő és máris a legnehezebb, kb. 25 méteres keleti falhoz készülődünk. A délkeleti él tövében szállok be, Jumbó biztosít. Hat méteres harántozás jobbra, és mielőtt egyenest fölfelé indulnék, szeget verek be egy repedésbe. Áthajló, omlékony rész következik. 5 méterrel feljebb újabb kampó kerül a falba, aztán nehéz szabad karhúzódással a "sapka" alá tornászom fel magam. Ferde kőlapon csúszom fel a pihenőhelyre. Alaposan megizzasztott a mászás, remeg az alkarom a megerőltetéstől. Mégis boldog vagyok: 12 évvel ezelőtt itt másztam először, Kessler Hubert volt a kötél másik végén, és megdicsért, amikor fölértem. Előmászóként most sikerült először a keleti fal. Aztán sorra jönnek a fiúk, az elsőt biztosítom, majd átadom neki a kötelet és sietek le a fal tövébe, hogy alulról irányítsam a mászók munkáját. A vizsga jól sikerült, a kis társaság valamennyi ifjú tagja példásan oldotta meg a három "ördögi" toronyfalat. Csak az északi maradt érintetlenül. 15 éve már mászhatatlannak mondjuk, a háborúban lelőtték róla a fogásokat és lépéseket. Kristóf sóvárogva nézi a sötéten felszökő 30 méteres falat. Tudom, mit forgat a fejében, ha nem is mondja. A szeme árulkodik...

Gyors csomagolás, egyórás gyaloglás, egyórás vonatozás és Leányvár állomáson leszállva az esztergomi vonatról ott magasodik előttünk a Feketehegy hosszú vonulata. Nyugati végén meredeken törnek le a fehér mészkőbordák: a Kétágúhegy remek mászóiskolája.

De addig még két órai gyaloglás van előttünk. Közben Kesztölc községen haladunk át. Szerencsénkre nyitva még a bolt, két napra ellátjuk magunkat élelemmel. Vizet is itt tankolunk, forrás nincs az egész környéken és mi sokat fogyasztunk főzéshez-iváshoz.

Az út utolsó szakasza igazi, férfias kapaszkodó. A Schwicker-úton már kezünket is használnunk kell, így is fél órát vesz igénybe. Hatalmas hátizsákjaink kegyetlenül imbolyognak és húznak visszafelé. De végre ott vagyunk a csúcs alatt közvetlenül tátongó barlang szájánál. Itt lesz a táborunk két éjszakára. Csak két sátornak van szűkös, sziklás, ferde helye egy kis nyeregben, hárman a sziklaodúban terítik ki gumimatracaikat és rendezkednek be bivakra. Ez az odú lesz ebédlőnk és társalgónk is. Miközben az éjszakára készülődünk, a nap is pihenni tér. Mi is, ő is jól dolgoztunk július 26-án, ránk fér a pihenés. De még utoljára élénk színeket szór sziklaotthonunkra és szép időt ígér másnapra is...

Bármilyen fáradtak is vagyunk, bármennyire is remegnek a szalonnapirító nyársak kezünkben, a tábortűz lángjai halk húrokat pendítenek meg lelkünkben és mi csendes nótázásba kezdünk. A dalok szüneteiben pedig, mint öreg alpinisták, nagy mászóélményeinket mesélgetjük egymásnak. Egynapos mászómúltunk minden kis repedése, sziklabütyke ott él most fantáziánkban. Kis társaságunkat méltó keretbe foglalja a Kétágúhegy fehér mészkőfala, melyet hideg fénnyel von be a hold-reflektor...

Dorog, Esztergom és a kis pilisi falvak fényei ott mélyen alattunk mintha egybeolvadnának az égbolt csillagaival, és mi nem is tudjuk már, hogy hol végződik a föld és hol kezdődik az ég, hol van vége az ébrenlétnek és hol kezdődik az álom? Csend van...

Már kora reggel forrón sütött a nap, de mi nem siettünk a felkeléssel. Ma nem kell tábort bontanunk. Bélus és Leo bújnak csak ki az odúból, hátizsákjaikat kulacsokkal rakják tele, és a faluba indulnak vízért, meg friss kenyérért a pékhez. 7 kilométeres hajnali túra ez számukra. Mire visszaérnek, kész a reggeli és mászáshoz készülődünk. Gondosan mérlegeljük, hogy a nap melyik szakaszában hol lesz árnyék a Kétágú-hegyen, mert már a kora délelőtti órákban 30 fok felett jár a hőmérő. A "Vár" mellett döntünk délelőttre. Négy útvonalat mászom elsőnek, és az utánam jövőnek adom át nyomban a kötelet, a harmadikat már ő biztosítja. Így megy ez láncszerűen, folyamatosan egész délelőtt. Rövid, de nagyon tanulságos kis mászások ezek. Aztán átmegyünk a "Nagy-Kémény"-hez. Alulról szállunk be sorra, és a 15 méteres kéményben először tanulják a fiúk a kéménymászás valamennyi módozatát. Csak a hőség kerget el innét bennünket, a merőleges déli napsugarak kibírhatatlanná hevítik a kéménybe szorult levegőt. De sok izzadságcseppünk locsolta a kiszáradt füvet a kémény aljában!

Mielőtt ebédelni mennénk, azért a kémény tetején az átlépéseket még szorgalmasan gyakoroljuk, először kötélbiztosítással, majd szabadon is. Egy óra felé valamiért a sátramba megyek és borzalmas látvány fogad. Gumimatracaink háromszorosára puffadva feszülnek a sátorban, alig férek be tőlük. Vilámgyorsan húzom ki a dugókat, csak tódul ki sisteregve az áttüzesedett levegő a kis nyílásokon! Csoda, hogy ki nem pukkadtak a forró naptól. Nyomban meg is fogadom, hogy a dupla sátortetőt sose hagyom többé otthon, és a nagy melegben mindig leeresztem matracomat.

Ebéd után árnyékban is megvan 35 fok Celsius, várunk a mászással. Sátrainkban kibírhatatlan a hőség, a sziklaodúba besüt a nap, szerteszóródunk az erdőben árnyékot keresni, de ott meg az ezernyi bogártól-rovartól nem találunk nyugtot.

Végre úgy négy óra felé friss szellő kerekedik, néhány bárányfelhő is a nap elé kúszik és vége a kánikulának.

Neki is vágunk a mászásnak nyomban. Most a "Váll" következik soron. Igazi, szép mászást nyújt mintegy másfél kötélhosszon át. Elődeink hosszú évtizedeken át simára koptatták, szinte zsírosak a fogások. Csak éppen annyi van belőlük, hogy nagy nyújtózásokkal elérjük őket. Óvatosan, de biztosan küzdjük fel valamennyien magunkat a sima falon: van, akit alaposan próbára tesz, van, aki kétszer nekivág. Akik már végeztek a "Váll"-lal, a barlang feletti két repedésen próbálják ki tudásukat önállóan, persze felső biztosítással még.

Aztán a legszebb mászás következik, a barlang feletti "Nagy Traverz". Ritkán mászott új útvonal ez, három kampót kell bevernem a sima falba. A szűk kis párkányon áttolódva keskeny kis függőleges repedéshez érek, alattam 12 méterre üresen ásít a barlang torka. Még 4 méteres, kényes mászás apró fogásokkal, és a tetőn vagyok. Mire valamennyien végigcsináljuk, vacsoraidő van már. Méltó befejezése volt ez a mászás a Kétágúnak.

Ez az éjszaka jó pihenést ígért. A szél kellemessé hűtötte a levegőt és mi is eléggé fáradtak voltunk, hogy végigaludjuk az éjszakát. Mire a hold felkúszott Pest felől az égre, semmi sem mozdult a Kétágúhegy táborában, csak a szél játszadozott a lombok között...

A negyedik nap hajnalán vizsgáztunk, mégpedig a magas hegyek mászójának tételeiből. Villámgyors táborbontás, hideg reggeliféle és fél hatkor már úton voltunk a Feketehegy gerincén. Így lesz ez majd a Magas-Tátrában is, évek múlva, ha 10-12 órás mászásokra indulunk... Most csak a Pilisben járunk, de olyan áhítattal, mintha a tátrai óriás fenyvesek alatt vinne az utunk.

Ferdén tűznek a nap sugarai a hajnali párában fürdő erdő lombjai közt, csodálatos az erdő hangulata, madárdalos hajnalköszöntője. Egyikünk sem beszélget, senki sem suttog, még lépteinkre is vigyázunk, nehogy zajt üssünk. Másfélórás hajnali menetelés a hosszú gerincen ebben a csendben imádsághoz hasonlít. Csak súlyos hátizsákjaink szíjai ropognak-pattognak halkan vállunkon...

Hét órakor meredek ösvényen ereszkedünk le a Feketekövek lábához, megkeressük a forrást és melléje telepedünk. Amíg a kakaót főzzük, a bővizű forrásból tetőtől-talpig lemosakszunk a közeli úttörőtábor lavórjaiban. Négy napi "sivatagi" élet után úgy érezzük magunkat, mint a beduin, aki oázisra bukkant. De ott magasodnak a fehér dolomittornyok előttünk, nem lehet sokáig a völgyben időznünk. Meg aztán gyorsan emelkedik a nap is pályáján, hiába néznek északnyugatra a sziklafalak, a nyári nap hamarosan becserkészi őket, sietnünk kell. Áttörjük a bozótos meredek omladéklejtőt, lerakodunk az első torony tövében és máris mászáshoz készülődünk. Csak Tomi bácsi hiányzik, aki Pilisszentlélekre ment bevásárolni.

Az első sziklatorony remek falmászást nyújt, gyér fogásokkal, szellős húzódásokkal és szép gerincszakasszal fejeződik be. Mind a hatan egy kötélpartiban vagyunk most, három kötél fűzi össze a kis társaságot. Lassú, de biztonságos így az első torony megmászása.

Egy szöget vertem be a fal egy kényes pontján, most visszamászom érte, mert csak egy kalapácsunk van. De hiába küzdök vele percekig, nem tudom kiszedni. Jól beverem hát, maradjon ott, amíg tart acélja. 50 éves már a kampó, az Egyetemiektől örököltem, bejárta már az Alpokat és a Tátra gránitútjait, pihenjen hát hozzá méltó helyen. Mikor nem látja senki sem, gyengéden megsimogatom a hideg acélt, a hű társat, búcsúzóul...

Mint négy hatalmas lépcsőfok emelkednek egymás fölött a Feketekövek dolomittornyai. Mi most a másodikhoz érünk. Csak a beszállásnál támaszt nehézséget, de ott aztán alaposan megdolgoztat bennünket. Kötélgyűrű kerül a karabinerbe - ez szolgál fogásnak, lépésnek egyaránt -, így is nehéz.

Az igazi torony azonban a harmadik, 15 méteres karcsú, impozáns sziklatű. Jumbó ismerte meg legjobban: másfél órát ült a tetején biztosítani társait, mert még a helycserére is szűk ott a hely. Akadt is dolga bőven, ketten is "kilógtak" a kötélen az első harmad visszahajlásánál. De Leót is megdolgoztatta ez a hely, ugyancsak izzadt, amíg kiszedte a két kampót a torony közepénél.

Mire a negyedik sziklatömbhöz, a "Sárga Fal"-hoz érünk, delet harangoznak lenn a völgyben. Egy kötélhossz függőleges fal állt előttünk és 200 méteres mélység alattunk, a legyőzött három torony, mint hullák hevertek lábunk alatt.

De vissza van még a Sárga Fal. Zuzmó és moha színezi a dolomitfalat sárgára, nagy szürke tömbök lógnak szinte támasz nélkül a fejünk felett - félelmetes látvány. De nem hiába nevezett el bennünket Ali bácsi pannon-gyíkoknak, felkúszunk ezen a gyönyörű falon is. És ott fenn a csúcson, ott megéreztünk valamit a hegymászás nagy élményéből. Alattunk volt a küzdelmes pálya, tág volt a kilátás a környező hegyekre, de tekintetünk a magasságba tévedt, felfelé szárnyalt itt a lélek is... EXCELSIOR!

Egy boldog negyedóra a csúcson, egy szelet csokoládé (tiszteld a hagyományt!) és csörömpölő vasakkal, guruló kövekkel, féktelen jókedvvel szánkáztunk le a meredek ösvényen csomagjainkhoz, majd onnan tovább le a rétre, hogy ebéd közben pihenjünk egy keveset.

Mert még útra is keltünk a Feketekövek után. Hat kilométert vitettük magunkat hátizsákjainkkal a Pilis oldalában a Kétbükkfa-nyergen át a pilisi Vaskapu-sziklához. Ez volt túránk következő állomása. Útközben egy kis kitérő a Hármasforráshoz, hogy ne tegyen vízgondunk egy darabig. Napnyugtára felküzdöttük magunkat a merész ösvényen és ott állt előttünk a Vaskapu mészkőcsodája...

Megkapó látvány, aki először halad át a természet alkotta diadalív alatt. Mészkőbe véste itt a szél és víz művészetét, így született a karcsú sziklaboltozat. 70 méteres csipkézett gerinc húzódik a zöld hegyoldalban fehér mészkőből, mint egy halott óriás oldalbordája, melyen hatalmas lyukakat vájtak a hangyák évezredek alatt. Holnap ezt a bordát fonják majd be köteleink, szöget verünk majd ebbe a halott csontba, és azt hisszük majd, hogy legyőztük az Óriást: a Természetet...

Most este van, csend van, az óriás még nem vett tudomást rólunk. Kiteregetjük hálózsákjainkat, meggyújtjuk főzőinket és mi is óriásokká növekszünk: hatalmas árnyékunk ott imbolyog a fehér "csontfalon"...

Nem verünk sátrat, a boltív és a csillagos ég von sátrat fölénk, ott fekszünk le sziklaágyunkba. Csodálkozva jár tekintetünk a magasba, gondolatainkba mélyedve lassan elnyom bennünket az álom. Közel az éjfél...

...És ekkor felébred az óriás! Halk remegés fut át a fák lombjai között. Majd tompa zúgás hallatszik, riadt bagolypár vijjogva szólítgatja egymást. Aztán, mintha távoli hadsereg lépte dübörögne, egyre erősödik a szél. Mintha egy roppant mellkasból áradna ki a visszafojtott levegő. Port ver arcunkba a szél, riadtan bújunk be hálózsákjaink mélyébe, de csakhamar hideg járja át a pehellyel töltött ballont. Vacogunk és a had közeleg! Előörsei gallyakat törnek le a fákról, a csillagok egymás után oltják ki lámpásukat. Fekete fellegek száguldanak a hold elé, koromfekete lesz körülöttünk minden. Aztán bőgve, üvöltve megérkezik a derékhad. A sziklaodúba menekülünk és egymás mellé húzódva figyeljük a hadsereg vonulását. A repedésekben és kéményekben hangok kelnek életre, mint egy óriási orgonán, kísérőzenét játszik a szélvihar a vonuló seregek. Hatalmas cseppekben megered az eső, mintha vére hullana a száguldó harcosoknak...

S mi megrendülve figyeljük az éji vihar hangjait. Odúnk biztonságot nyújt, tudjuk, hogy csak nyári vihar vonul felettünk, de aludni mégsem tudunk. Mert felébredt az óriás, tudomást szerzett rólunk a hegy. S ha majd eljön a hajnal, szembeszállunk-e vele? Ki lesz az erősebb?

Sokáig hallgatjuk még szótlanul a Vaskapu sziklái alatt ezt az éjszakai ütközetet, de legyőz mégis bennünket az álom, az ifjú szervezetnek egészséges parancsa, és egy másik világban folytatjuk izgalmas életünket...

Reggelre elvonultak a komor felhők, de a szél tovább tombolt és időnként esőpermetet hozott valahonnan. Barlangunk biztonságában fogyasztottuk el reggelinket és vártunk, de hiába. Felolvasással töltöttük az időt, de lassan telt a délelőtt. Aztán mit sem törődve a hirtelen időváltozással - ha már nem mászhatunk - munkát kerestünk magunknak. Hegymászó társaink, akik gyakran keresik fel ezt a helyet, már jó kis hegyiösvényt készítettek és sátorhelyeket építettek itt a Vaskapu ferde, sziklás tövében, mi most folytatjuk munkájukat. Köveket hordunk a felső, kisebb kapu íve alá, kidőlt fatörzset vonszolunk a piciny térségre gátnak, és földdel, kövekkel töltjük egyenesre a talajt, hogy újabb két sátorhelyet nyerjünk. A munkában jól átmelegedtünk és harci kedvünk is megjött.

Déltájban aztán mégis támadásra indulunk. Kristóffal és Gabival hármas kötélpartit alakítunk és a viharos oldalszélben nekivágunk a Vaskapu-gerincnek. Sokszor másztam már, ismertem a fogásokat és lépéseket, de széltől berregő nadrággal és anorákkal még soha. A széloldalra húzódva nagy óvatossággal tapadok a sziklához, időnként nagyot taszít rajtam egy széllökés, de felkészülve várom. És mikor mindhárman ott ülünk a fix-szögnél a csúcson, beakasztott karabinerünk biztonságában, lovaglóülésben az éles gerincen, kisüt a nap...

Az óriás mosolya ez, talán Zsigmondy Emil küldte el üdvözletét, akinek márványtáblája ott áll a falban alattunk. A természet jutalma ez a küzdő embernek, aki nem őt győzte le, hanem önmagát!

SZEMELVÉNYEK  A MAGYAR HEGYMÁSZÁS TÖRTÉNETÉBŐL: 

" Amikor Éry Frici barátommal, akit annyi idős korában kellett elbúcsúztatnunk a Farkasréti temetőben, amikor mi még aktív hegymászók voltunk, akkor visszagondoltam arra, hogy húsz évig az volt az álma, hogy a Simon-tornyot megmássza a keleti gerincen. És valahogy soha nem jött ki a lépés. Vagy háború volt, vagy nem volt útlevél, vagy nem lehetett kijutni. És amikor hegymászó tanítóm, mesterem, partnerem és jóbarátommal eljutottam odáig, hogy néhány diáktársammal, tanítványommal együtt Frici barátommal az élen haladtunk első partiként, akkor nagyon vigyáztam arra, hogy úgy számítsam ki azt a kötélhosszat, hogy ha közbe is jön valami, mindenképpen az utolsó kötélhossz a Fricié legyen. S amikor elsőnek felért a Simon-torony csúcsára a Frici, akkor én úgy helyezkedtem el, ehogy engem ne lásson, egyedül legyen ott. Beteljesült neki is egy álom... Nem nagy cél, de neki ez volt a Matterhornja. És amikor leshelyemről láttam, hogy az arcán a szemlélődés közben, mint nekem most az arcomon, végiggördülnek a könnyek, akkor azt mondtam, hogy ez az igazi öröm. Valahol az ember és a hegy kapcsolatában mindig az ember ez első. A hegy az örök. Az marad, pusztul vagy épül, omlik vagy hó lepi be, vagy jég, de évmilliók óta ott állnak. Az ember azt mondja, hogy legyőzte a hegyet, legyőzték a csúcsot. Soha nem lehet legyőzni, meg lehet mászni. Az ember önmagát győzi le. A saját kényelemre, amit annyit hangsúlyoznak ma, mint életcélt, a saját lustaságra, tohonyaságra, megalkuvásra hajlamos kis ördögöt kell megfojtani és rákényszeríteni magát egy olyan életformára, egy olyan küszködésre, ahol elsősorban önmagát győzi le, magát idomítja a hegyhez, sőt éli át a hegyet, összenő vele. Az olyan hegymászónak, aki a hegymászó pályája vége felé összefoglalja amit eddig csinált, s legnagyobb örömök közé azért nekem az tartozott, amikor én ötödször, hatodszor másztam ugyanazt az útvonalat, az soha nem ugyanaz volt számomra. Hanem mindig az, hogy most a másik társam ugyanazt érezheti amit én, vajon ő most ugyanannyira örül neki, vagy ő fedezze fel azt a megoldást, vagy ő jusson oda, ami nekem annak idején élmény volt, tehát egy kicsikét átadtam saját magamat a társamnak, hogy úgy tudjon örülni mint én annak idején. Hát mondjuk ez jelentette számomra az igazi hegyi élményeket, és azok a nagyszerű tábortüzek, amiket végigénekeltünk, hajnalig, halkan, hogy a többit ne zavarjuk, amikor a legmeghittebb hangulatabn tudtunk elnyugodni és nem egy büszke felirattal a hátunkon, mellünkön a Nagykörúton, hogy én most megásztam a Matterhornt. Talán nem is tudták itthon, csak később, amikor beszámoltunk róla valahol diaképeken, akkor hallották hogy kint jártunk. Hát valalhogy ezt kellene időnként többször hangoztatni, hogy ne feledkezzünk meg az emberségről, ne csak a teljesítmény, ne a másodperccel, méterrel, nehézségi fokkal és annak a négyzetével törődjünk. Nekem ez nem túl sokat fejez ki. Azt kifejezi, hogy az ember a saját testéből különböző technikai eszközökkel és a fejlődés hatalmas új dolgokat meg tud oldani. De sokszor a kisördög bennem feltételezi - de minek? Vajon megvan-e ugyanaz a mély belső tartalom és érzés, ami összefogott bennünket? Azok a fiatalok, akikkel együtt - most már lassan velem öregszenek - össze-összejövünk, akkor kiderül, hogy életünk során mennyi mindent tudtak egymásnak adni és áldozni. Ha az egyik házát épített, akkor ott volt mindegyik, ha hajót épített, akkor együtt kenték és vitték le a Balatonra a Sión keresztül leevezve. Szóval összefonódott az életük, nem egymást fúrták, áskálódtak és az eredményüket próbálták túlszárnyalni, lebecsülni, vagy becsmérelni, mint ahogy, sajnos, néhány magyar expedíció utózöngéi és utóhangjai, amik úgy eljutnak ide, a pannon dombok közé, egy kicsikét úgy riasztanak engem, és félek, hogy nem mindig sikerül megtalálni ezt a belső kiegyensúlyozottságok és békét, amit a hegyek nyújtottak nekem. Nem tudom, hogy amióta kikapcsolódtam belőle, hol tartunk a magyar hegyi halottakkal, de ha egyszer összeállítanánk a listát, azt hiszem, hogy már húsznál tartunk és ez rövid két évtized eredménye. Én úgy tudom, hogy amíg a Tátrát jártuk, ebben az évszázadban Wachter Jenő volt az egyetlen magyar áldozat. És magyar hegymászóknak a százai - nem tudok számot mondani, hiszen nincs rá adatunk - járták, és nagyszerően járták a hegyeket az akkori körülményekhez képest igencsak magas fokon. De valahogy mindig a biztonság, mindig a túlélés, mindig a szép keresése, a nagyszerű keresése volt ott a férfias cselekedet mellett. A hegyek közé élni kell jönni és nem elpusztulni ... "

Szent-Iványi Kristóf hozzászólása:

A Talos Zoli portrehoz csak annyit erdekessegkeppen tennek hozza, hogy Zoli

batyank azert nem volt eppen a felosok koze tartozo akkor sem amikor kicsit

tobb forgott kockan: a kistarcsai gyujtoben - ahova az ellenzeki

sportolokat az eddzesrol vittek el ugy ahogy voltak trening ruhaban, szepen

bealltak egymas melle a piros feher zold zaszlot kirakva, s ugy meneteltek

\'setara\'. Be is kerultek egy nyugati magazinba gyorsan (elkepzelheto hogy

a Spiegelben) valamilyen legifelvetel alapjan. (A story tole valo, ugyhogy

hiteles, egyik fotoszakkori tortenete volt. - lehet hogy akkor kezdett el

igazan erdeklodni a fotozas irant?)

Udv, Kristóf

EGY CIKK A "gpsgames"C. WEBOLDALRÓL ÁTVÉVE:

Nemcsak térben, hanem időben is kirándultunk magpettel a Kétágú-hegyen: szóba került egy közel fél évszázaddal ezelőtti túra, és Kesztölc falu históriája is.

Épphogy érettségizett hat srác kaptat fel direktben a Kétágúhegy szikladómja alatti emelkedőn. Jókora hátizsákot cipelnek, benne nehéz gumimatrac, ormótlan hálózsák, némi hideg élelem, sok víz (odafönn egy cseppet sem találni, legközelebb Kesztölcön van kút), és persze hegymászó-kötél, szögek, karabinerek, kalapács, miegyéb. A túra célja ugyanis alapfokú hegymászó oktatás, résztvevői a fiúk, kiképzőjük az eddigi testnevelő tanárukból lett atyai barát, Tálos Zoltán. Az időpont 1961 júliusa.

Ösvény nincs, senki sem jár erre. Csak csenevész, de acélrugóhoz hasonlóan szívós törpefák és szúrós cserjék mindenütt. A talaj hol szikla, hol görgeteg. Nem könnyű a kapaszkodás ekkora cuccal, de véget ér egyszer. Odafönn aztán kétnapos mászó-kurzus kezdődik, Zoltán irányításával: bekötözködés, biztosítás, kötélereszkedés és a többi.

Este, a tűznél, beszélgetés: a Kádárék börtönéből nemrég szabadult Zoltán mesél élményeiről. Az volt a bűne, hogy az 56-os események alatt, a Testnevelési Főiskola megválasztott parancsnokaként, nem engedte, hogy a diákok kimenjenek könnyelműségeket elkövetni, illetve, hogy "felszabadítók" bejöjjenek zabrálni. Zoltán együtt ült a Kesztölci Köztársaság embereivel. Igen, az alant elterülő tót falu derék bányászemberei már kétszer kiáltottak ki önálló államot: az első világháború alatt Ferenc Jóskát hívták meg elnöknek, de leintették őket, 56-ban pedig a pestiek iránti zsigeri bizalmatlanságból vették kezükbe sorsukat, ekkor brutálisan, fegyverrel verték le, majd bebörtönözték a társaságot. Nemcsak mászást tanultunk ott, hanem az élet dolgait is...

Az eredeti oldal:

http://gpsgames.hu/blog/pupu/27/ketszer_ketagu/

János 1987-ben érettségizett Dániel atya osztályában. A képekért hálás köszönet!

Vissza a kezdőlapra