Tanáraink : TÁLOS ZOLTÁN

Képtárak:  TANÁRAINK ANAKLÉT ATYA DÁVID ATYA FARKAS ATYA FLÓRIS ATYA OTMÁR ATYA KILIÁN ATYA FÉLIX ATYA SZULPIC ATYA GÁSPÁR ATYA ELEMÉR ATYA JÓZSEF ATYA TÁLOS ZOLTÁN ORTÓ JÁNOS FOTÓI

(1926-1998)

Egyszerű szülők gyermekeként Lengyeltótiban született. Egy bátyja volt, aki a Don-kanyarban vesztette életét. Ő maga leventeként élte meg azokat az éveket. Amikor Kaposvárt elborította egy rendkívüli havazás, sítalpakon segítették a beszorult emberek ellátását.

Zoli bácsi remek síző lett, Hideghegyre jártak, amikor még nyolc kilométert kellett felgyalogolni a kisvasúttól, amelynek kocsijait vaskályha fűtötte. Sífutó versenyeket nyert, nem volt ügyetlen a síugrásban, jól ment a lesiklás és a túrasízés, később tanítványait és más érdeklődőt is tanított, a maga módján. Évről-évre sátortábor Nagyhideghegyen, szilveszterkor! Nappal síoktatás és túrasízés, este vigalom a házban, alvás odakint a sátorban.

Az ötvenes évek elején intenzíven foglalkozott a kajaksporttal is. Új hajótípusokat kísérletezett ki, mozgásfolyamatokat elemzett, új edzésmódszereket próbált, tehetségek felkutatásában vett részt és segített  őket eljutatni a világ élvonalába. A mai kajaksikerek mögött az ő munkája is ott van.

Jött Ötvenhat, amikor Zoli bácsi a TF egyik vezető egyéniségeként kétféle tevékenységet fejtett ki: megakadályozta, hogy a hallgatók kimenjenek könnyelműségeket elkövetni, és mások bejöjjenek zabrálni. Ezt két év börtönnel honorálták. Szabadulása után csak hajóépítő műhelyben helyezkedhetett el, mint segédmunkás. Ügyes kezével, alaposságával ott is boldogult.

Majd Pannonhalmán térhetett vissza a pedagógiához.

Közel négy évtized alatt diákok nemzedékeit tanította. Testnevelési órák, asztalitenisz és labdarúgó bajnokság, az országosan is magas színvonalú kosárlabdaélet szervezése, vezetése, csapatok versenyeztetése, atlétikai szereplések, természetjáró, hegymászó, barlangász szakkör, persze szinte mindenben személyes részvétellel és példával.

Pannonhalmán bontakozik ki aztán igazán polihisztor mivolta: fotószakkört szervez, dekorációkat, illusztrációkat készít. A megépített modern mosoda kezelésére betanítja a falusi asszonyokat, és egy darabig vezeti az egészet. Honvédelmi ismereteket kell oktatni, ezt is végzi, némi kispuska-forgatással. Mikor a Szent hegy tövében házat épít és csodás rendben tartott gyümölcsöst, szőlőt telepít, az öreg parasztok hozzá járnak tanácsért. A Pannonhalmára látogató szülők tőle kérnek és kapnak gyermeknevelési ötleteket.  Tanárnő feleségével és három lányával példás családi életet élt.

1960-as években született meg a Pannonhalmi hegymászó kör. Ez is Zoltános stílusban. Hangsúly nem a mászótechnikán és a teljesítményhajhászáson, hanem a természet, a hegy tiszteletén és a völgyben is folytatódó kötélpartnerségen. A régi BETE hagyományok szerint, Komarniczki Gyula szellemében.

Első Tátrai túrájára még '56 nyarán jutott ki. '60-tól előadásokon vetítette nagyszerű diáit és oszlatta a hegymászást övező félreértéseket, homályt. Kiváló előadó volt és szuggesztív előadásaival lebilincselte hallgatóságát, ezúton számtalan hívet és érdeklődőt szerzett a hegymászásnak. '61 nyarán híveivel, együtt drukkoltak, hogy kiengedik-e a Tátrába. Ekkor még a szocialista országokban sincs útlevél, úgynevezett cseretúrára lehet menni, közös papírral, odakint vezetővel. De a Tátrában még ott járhatott mászhatott az ember, ahol akart, hegymászó sátortáborok voltak a Poprádi- és a Zöld-tónál, és másutt is tűrték a sátrazást. Két új tátrai útját említi a Komarnicki kalauz:

Tátra-csúcs, ny. fal, a fal jobb oldali bordája, (Bakos K., Karlowitz K., Kelemen P., Kovács T. és Tálos Z., 1965. augusztus 20.),

Sárkány-fal, ény. gerinc a Sárkány-fal-csorbából, (Szilágyi S. és Tálos Z., 1967. július 12.)

Aztán jött a betétlap-útlevél, majd a piros és a kék útlevél. Innentől képtelenség részletes krónikával szolgálni. Zoli bácsi több mint száz Tátra túrát tett. Táborvezetőként, néhány partnerrel, kettesben, nyáron és télen, sátorral és menedékházban, gyalogtúrán és nehéz mászásokon, az egész hegységben. Majd: 1971-től az Alpok! Előbb motorkerékpáron, majd Trabanttal. Bernina (Piz Morteratsch, Bellavista, Piz Palü, Bianco gerinc), Mont Blanc (Grand Flambeau, Aiguille d'Enteréves, Dent du Géant, Rochfort gerinc), Matterhorn, Michabel Dom, Grossglockner, Berner Oberland (Aletschorn, Grünhorn, Grünegg, Jungfraujoch), Wallis (Monte Rosa, Alphubel). Nagy klasszikus túrák, az állandó hű tanítványokkal. Több túra a Dachstein csoportban - halála előtt még három évvel is fent járt a Dachstein csúcsán. Mindeközben jutott ideje és energiája a Júlia-Alpokra, a Fogarasi havasokra, a Királykőre is.

Hegyivezetőt soha nem vett igénybe. Ő lett sokak Hegyivezetője, pédamutatásával.

(Bucsek Henrik hagyatékából került Neidenbach Ákoshoz a  Tálos Zoltán által leközlés céljából megküldött írás, amelyet azonban akkor Bucsek Henrik nem jelentetett meg.)

Sűrű novemberi ködbe burkolóznak Pannonhalma komor épülettömbjei. Egymás után alszanak ki a fények a diákok szobáiban, csak a Főmonostor néhány ablakából nyúlik hosszú fénycsóva a szürkeségbe. Száraz leveleket zörget a szél a kihalt udvarokon, valahol egy ajtó csikorog tárva hagyottan. Távolból hangokat hoz a szél, egy késői vonat mozdonyának dohogását, kerekek csattogását, majd elnyújtott éles füttyöt. Aztán lassul a kattogás, fékek csikorognak, végül elcsendesedik az éjjeli csendzavaró. Állomásra érkezett.

Fázósan sétálgatok az éjszakában a bástya mentén, lesem az éjszaka titkait...

Egyedül vagyok, vagyis kettesben önmagammal: álmaimmal és emlékeimmel. S ahogy a szürke semmiségbe meredek, lassan képek bontakoznak ki előttem a ködből - fehér mészkőfalak nyúlnak a magasba, karcsú sziklatorony emelkedik a magasba a fenyvesborította hegyoldalból, kopár hegytetőn színes sátrak vásznát remegteti a szél, tábortűz fénye vet valótlan árnyékot a barlang mélyébe. Hangokat vélek hallani a mély csendességben: benzinfőzők zümmögő zúgását, hátizsák-szíjjak ropogását-pattogását, acélkampók csengését, amint muzsikálnak a kalapács alatt...

Madarak hajnali énekét, amint a kelő napot köszöntik, valahol egy patak halk csobogását, a Természet lágy szimfóniáját...

Mind élesebben jelenik meg előttem egy forró nyári mászótúra minden apró cselekménye és alakja. Szobámba sietek, papírt keresek elő fiókomból és a barátságos lámpa fényénél, jól fűtött szobában visszaálmodom a pannon diákok első szárnypróbálgatásait a pilisi mészköveken. Éjfél van... Halkan serceg a toll a papíron.

Július 24-én, meleg nyári délutánon, letettem a kajaklapátot a Római-parti csónakház állványára és búcsút vettem a Rába-Duna-túra vidám társaságától. Matróz-zsákokkal megrakodva siettem pesti lakásomra, hogy még az este átcsomagoljak a másnapi hegymászótúrára. Otthon egy halom levél várt, gyorsan végigszaladom őket, köztük két kellemetlen hír: "Kedves Zoli bácsi," - írja Buzás Anti Baranyából - "édesapám betegsége miatt a sziklamászó túrára sajnos nem mehetek..."
"Szüleimmel együtt a Balatonra megyek nyaralni, így a mászótúrán nem vehetek részt. Ne tessék haragudni..." - írja Jolsvay Gyurka Dunaharasztiból.
Csak röviden válaszolhatok nekik, s máris nekilátok a csomagolásnak. Hamarosan bazári hangulat uralkodik kis szobámban. Alig tudok mozogni a sok holmitól, de nemsokára mindent elnyel a hatalmas hátizsák öblös torka. Lett vagy 30 kiló, pedig élelem nincs is benne.

Másnap délben a szomszédok furcsa kis mosolyt rejtegetnek szájuk szegletében, amikor a fejem fölé tornyosuló hátizsákkal búcsúzom tőlük. "Bizonyára bolond, hogy ilyen kánikulában ekkora cuccot cipel a hátán" - olvasom ki a szemekből. A villamoson is furcsa tekintetek kísérik tolongásomat, hogy valamiképpen bepréseljem magam a peronra. Végre a Piarista gimnáziumba érek. Ott gyülekezik a többi ifjú mászó és Ábel atya. A portásfülke előtt forgalmi akadály tornyosul a tömött hátizsákokból. Félórás bevásárlás, razzia a zsákok mélyén, selejtezés, átcsomagolás, és máris ott állunk a 63-as villamos peronján. Minden kocsiba jut belőlünk: Az elsőben Tomi bácsi Ugron Bélussal tülekedik, középütt Körmendy Dezső és Lánczki Leó furakodik, Pétervári Gabi, Karlovitz Kristóf, a vendég Bíró Laci meg én az utolsó kocsiban erőszakolunk magunknak helyet.

A végállomáson, Hűvösvölgyben, Henrik bácsival, a Hegymászó Bizottság elnökével találkozunk. Nagyot dobban öreg hegyi szíve, amikor látja a kis csoportot nekivágni a Magyar Alpoknak. "Berg Heil"-t köszön és jó utat kívánva siet az egyik busz felé. Amint elfordul, mintha egy kicsit nedvesen csillogna a szeme...

Mi a Nagykovácsi felé induló buszra szállunk, onnan 40 perc alatt érjük el a Nagyszénás csúcsát. Még hat óra sincs és áll a táborunk. De milyen tábor? A füves-köves, kopár hegytető szabadon engedi át széles hátán az északnyugati szelet. Az pedig, más akadályt nem találva belekap sátrainkba. Szándékosan még széllel szembe is helyeztük sátraink ajtaját. Jó, hogy 20 vasszeg tartja a Lomnic-típusú alpin sátrainkat, mert hamarosan odébb vitorláznának az erős széllel. Olyanok most házalakú, élénk színű sátraink, mint egy kövérre töltött hurka szeletei. Minden zsinór meg vászon csak úgy remeg-csapdos a szélben. Mintha a Csomolungma Deli-nyergében állna VII. sz. táborunk, alattunk a Kumbu gleccser kanyarogna, s méteres hó födné a meredélyeket... Pedig csak 500 méteren van első táborunk, alattunk békésen húzódik meg egy katlanban a kis menedékház, az a távoli világosan csillogó kígyóvonal pedig a szelíd, öreg Duna. Hó és jég helyett a magas hegyifüvet lengeti a szél bársonyosan, illatosan. Mégis, álmainkból egy darabkát megvalósulva látunk most, mindent kiszínez fantáziánk. Kicsi dombok vannak a nagy hegyek lábainál is, békés fülejtőkből szöknek fel a komor, havas hegyoldalak is.

Sic itur ad astra...

És a nagyszénási naplemente? Melyikünk szívét ne dobogtatná meg a természet alkonyi színjátéka? Óriási bíbor napkorong sötét erdők mögül vetett rivaldafényt a szélben táncoló sátrainkra. Mélyen a hegyoldalban találtunk csak szélárnyékot svéd főzőnk számára, hogy vacsoránkat megfőzhessük. S mire sátrainkba bújtunk, nem kellett villanylámpa, még sátraink vásznán is átsütött a telihold fénye, sejtelmes fényt sugározva. A széllel együtt aludtunk el. Éjfél felé kibújtam hálózsákomból és végignéztem az alvó táboron. Egészséges, mély szuszogások hallatszottak a sátrak mélyéről, felettünk ezüstragyogás, milliónyi csillag őrizte a fiúk álmát. Tudom, hogy a hegyekről álmodnak...

Harmat nélküli, felhőtlen hajnalra ébredtünk. Ha nem is három órakor, mint a nagy alpesi faltúrákra indulók, de napkeltére már serényen hajtogattuk lebontott sátrainkat. Reggelifőzés közben látogatónk érkezett: Bobi, a menedékház gondnokának mókás kis kutyája fedezte fel táborunkat. Minden eldobott követ lelkesen cipelt vissza lábainkhoz, majd kitörte fogait a nagy igyekezetben. Mi meg a gazdáját látogattuk meg viszonzásképpen, de csak rövid időre. Vizet akartunk vételezni, de csak szódavizet kaptunk, azzal töltöttük meg gumitömlőinket és kulacsainkat. Estig alig jutunk vízhez, s a torok nagyon ki tud ám száradni a forró kövek között!

Nemsokára szaporán lépdeltünk egymás nyomában a Nagyszénás erdős gerincén a Kisszénás csúcsa felé. Egy meredek leereszkedés, és ott állunk első mászóiskolánk, az Ördögtorony tövében. A meredek oldalban fenyők közül tör a magasba a furcsa alakú sziklatorony, négy függőleges fehér falát a négy világtáj felé fordítja. Tetején hatalmas sziklalapot visel sapkaként, még félre is csapja jókedvében. Komor északi fala Pilisszentiván felé törik le megmászhatatlanul, ennek tövében rakjuk le zsákjainkat. Előkerülnek a mászófelszerelések: kötelek, faliszegek, karabinerek, kalapács, mászóruhába öltözünk, aztán érdeklődéssel fürkésszük a sima falakat, utakat keresünk, kóstolgatjuk a mészkő repedéseit, apró bütykeit. Az Ördögtornyon kevés mászás van, az is valamennyi nehéz, csak felső biztosítással másznak a fiúk, de így lesz ez a túra többi állomásán is.

A nyugati fal előtt 6-7 méteres pillér támaszkodik a toronynak, ezt mászom meg először. 3-4 változata is van, valamennyit végigpróbálják a fiúk, miközben beverem az első szöget a nyugati falba és a homorú sziklalapok alatt felpréselem magam a csúcsra. Forrón tűz a nap, jól esik a langyos szellő a csúcson. Egymásután követnek a fiúk, ujjaim között szaporán pereg a kenderkötél és egy óra múlva valamennyien ott szorongunk a csúcson, a kősapka tetején, mint egy élő bokréta...

Jól sikerült az első mászás, csúcs-csokoládé a jutalom. Egyik perlonkötelünket egy tömb köré csavarjuk, és a déli oldalon leeresztjük kettős végét, ez lesz a leereszkedés útvonala. Az egész társaság biztosított Dülfer-technikával csúszik le a kötélen a torony tövébe, csak a kötél marad fenn. Lift, mely csak lefelé működik....

Aztán a rövid, de igen kényes déli falat csináljuk meg sorra, újabb ereszkedés és máris ebédidőben járunk. Egy leszakadt hatalmas kőlapon terítünk meg, szerencsénkre árnyékban van. Ebéd után hatalmas pukkanással szabadulnak meg kupakjaiktól a meleg szódavíztől hasasra duzzadt kulacsaink. Víz nélkül bizony nehezen csúsztak volna a száraz falatok kiszáradt torkunkon.

Rövid pihenő és máris a legnehezebb, kb. 25 méteres keleti falhoz készülődünk. A délkeleti él tövében szállok be, Jumbó biztosít. Hat méteres harántozás jobbra, és mielőtt egyenest fölfelé indulnék, szeget verek be egy repedésbe. Áthajló, omlékony rész következik. 5 méterrel feljebb újabb kampó kerül a falba, aztán nehéz szabad karhúzódással a "sapka" alá tornászom fel magam. Ferde kőlapon csúszom fel a pihenőhelyre. Alaposan megizzasztott a mászás, remeg az alkarom a megerőltetéstől. Mégis boldog vagyok: 12 évvel ezelőtt itt másztam először, Kessler Hubert volt a kötél másik végén, és megdicsért, amikor fölértem. Előmászóként most sikerült először a keleti fal. Aztán sorra jönnek a fiúk, az elsőt biztosítom, majd átadom neki a kötelet és sietek le a fal tövébe, hogy alulról irányítsam a mászók munkáját. A vizsga jól sikerült, a kis társaság valamennyi ifjú tagja példásan oldotta meg a három "ördögi" toronyfalat. Csak az északi maradt érintetlenül. 15 éve már mászhatatlannak mondjuk, a háborúban lelőtték róla a fogásokat és lépéseket. Kristóf sóvárogva nézi a sötéten felszökő 30 méteres falat. Tudom, mit forgat a fejében, ha nem is mondja. A szeme árulkodik...

Gyors csomagolás, egyórás gyaloglás, egyórás vonatozás és Leányvár állomáson leszállva az esztergomi vonatról ott magasodik előttünk a Feketehegy hosszú vonulata. Nyugati végén meredeken törnek le a fehér mészkőbordák: a Kétágúhegy remek mászóiskolája.

De addig még két órai gyaloglás van előttünk. Közben Kesztölc községen haladunk át. Szerencsénkre nyitva még a bolt, két napra ellátjuk magunkat élelemmel. Vizet is itt tankolunk, forrás nincs az egész környéken és mi sokat fogyasztunk főzéshez-iváshoz.

Az út utolsó szakasza igazi, férfias kapaszkodó. A Schwicker-úton már kezünket is használnunk kell, így is fél órát vesz igénybe. Hatalmas hátizsákjaink kegyetlenül imbolyognak és húznak visszafelé. De végre ott vagyunk a csúcs alatt közvetlenül tátongó barlang szájánál. Itt lesz a táborunk két éjszakára. Csak két sátornak van szűkös, sziklás, ferde helye egy kis nyeregben, hárman a sziklaodúban terítik ki gumimatracaikat és rendezkednek be bivakra. Ez az odú lesz ebédlőnk és társalgónk is. Miközben az éjszakára készülődünk, a nap is pihenni tér. Mi is, ő is jól dolgoztunk július 26-án, ránk fér a pihenés. De még utoljára élénk színeket szór sziklaotthonunkra és szép időt ígér másnapra is...

Bármilyen fáradtak is vagyunk, bármennyire is remegnek a szalonnapirító nyársak kezünkben, a tábortűz lángjai halk húrokat pendítenek meg lelkünkben és mi csendes nótázásba kezdünk. A dalok szüneteiben pedig, mint öreg alpinisták, nagy mászóélményeinket mesélgetjük egymásnak. Egynapos mászómúltunk minden kis repedése, sziklabütyke ott él most fantáziánkban. Kis társaságunkat méltó keretbe foglalja a Kétágúhegy fehér mészkőfala, melyet hideg fénnyel von be a hold-reflektor...

Dorog, Esztergom és a kis pilisi falvak fényei ott mélyen alattunk mintha egybeolvadnának az égbolt csillagaival, és mi nem is tudjuk már, hogy hol végződik a föld és hol kezdődik az ég, hol van vége az ébrenlétnek és hol kezdődik az álom? Csend van...

Már kora reggel forrón sütött a nap, de mi nem siettünk a felkeléssel. Ma nem kell tábort bontanunk. Bélus és Leo bújnak csak ki az odúból, hátizsákjaikat kulacsokkal rakják tele, és a faluba indulnak vízért, meg friss kenyérért a pékhez. 7 kilométeres hajnali túra ez számukra. Mire visszaérnek, kész a reggeli és mászáshoz készülődünk. Gondosan mérlegeljük, hogy a nap melyik szakaszában hol lesz árnyék a Kétágú-hegyen, mert már a kora délelőtti órákban 30 fok felett jár a hőmérő. A "Vár" mellett döntünk délelőttre. Négy útvonalat mászom elsőnek, és az utánam jövőnek adom át nyomban a kötelet, a harmadikat már ő biztosítja. Így megy ez láncszerűen, folyamatosan egész délelőtt. Rövid, de nagyon tanulságos kis mászások ezek. Aztán átmegyünk a "Nagy-Kémény"-hez. Alulról szállunk be sorra, és a 15 méteres kéményben először tanulják a fiúk a kéménymászás valamennyi módozatát. Csak a hőség kerget el innét bennünket, a merőleges déli napsugarak kibírhatatlanná hevítik a kéménybe szorult levegőt. De sok izzadságcseppünk locsolta a kiszáradt füvet a kémény aljában!

Mielőtt ebédelni mennénk, azért a kémény tetején az átlépéseket még szorgalmasan gyakoroljuk, először kötélbiztosítással, majd szabadon is. Egy óra felé valamiért a sátramba megyek és borzalmas látvány fogad. Gumimatracaink háromszorosára puffadva feszülnek a sátorban, alig férek be tőlük. Vilámgyorsan húzom ki a dugókat, csak tódul ki sisteregve az áttüzesedett levegő a kis nyílásokon! Csoda, hogy ki nem pukkadtak a forró naptól. Nyomban meg is fogadom, hogy a dupla sátortetőt sose hagyom többé otthon, és a nagy melegben mindig leeresztem matracomat.

Ebéd után árnyékban is megvan 35 fok Celsius, várunk a mászással. Sátrainkban kibírhatatlan a hőség, a sziklaodúba besüt a nap, szerteszóródunk az erdőben árnyékot keresni, de ott meg az ezernyi bogártól-rovartól nem találunk nyugtot.

Végre úgy négy óra felé friss szellő kerekedik, néhány bárányfelhő is a nap elé kúszik és vége a kánikulának.

Neki is vágunk a mászásnak nyomban. Most a "Váll" következik soron. Igazi, szép mászást nyújt mintegy másfél kötélhosszon át. Elődeink hosszú évtizedeken át simára koptatták, szinte zsírosak a fogások. Csak éppen annyi van belőlük, hogy nagy nyújtózásokkal elérjük őket. Óvatosan, de biztosan küzdjük fel valamennyien magunkat a sima falon: van, akit alaposan próbára tesz, van, aki kétszer nekivág. Akik már végeztek a "Váll"-lal, a barlang feletti két repedésen próbálják ki tudásukat önállóan, persze felső biztosítással még.

Aztán a legszebb mászás következik, a barlang feletti "Nagy Traverz". Ritkán mászott új útvonal ez, három kampót kell bevernem a sima falba. A szűk kis párkányon áttolódva keskeny kis függőleges repedéshez érek, alattam 12 méterre üresen ásít a barlang torka. Még 4 méteres, kényes mászás apró fogásokkal, és a tetőn vagyok. Mire valamennyien végigcsináljuk, vacsoraidő van már. Méltó befejezése volt ez a mászás a Kétágúnak.

Ez az éjszaka jó pihenést ígért. A szél kellemessé hűtötte a levegőt és mi is eléggé fáradtak voltunk, hogy végigaludjuk az éjszakát. Mire a hold felkúszott Pest felől az égre, semmi sem mozdult a Kétágúhegy táborában, csak a szél játszadozott a lombok között...

A negyedik nap hajnalán vizsgáztunk, mégpedig a magas hegyek mászójának tételeiből. Villámgyors táborbontás, hideg reggeliféle és fél hatkor már úton voltunk a Feketehegy gerincén. Így lesz ez majd a Magas-Tátrában is, évek múlva, ha 10-12 órás mászásokra indulunk... Most csak a Pilisben járunk, de olyan áhítattal, mintha a tátrai óriás fenyvesek alatt vinne az utunk.

Ferdén tűznek a nap sugarai a hajnali párában fürdő erdő lombjai közt, csodálatos az erdő hangulata, madárdalos hajnalköszöntője. Egyikünk sem beszélget, senki sem suttog, még lépteinkre is vigyázunk, nehogy zajt üssünk. Másfélórás hajnali menetelés a hosszú gerincen ebben a csendben imádsághoz hasonlít. Csak súlyos hátizsákjaink szíjai ropognak-pattognak halkan vállunkon...

Hét órakor meredek ösvényen ereszkedünk le a Feketekövek lábához, megkeressük a forrást és melléje telepedünk. Amíg a kakaót főzzük, a bővizű forrásból tetőtől-talpig lemosakszunk a közeli úttörőtábor lavórjaiban. Négy napi "sivatagi" élet után úgy érezzük magunkat, mint a beduin, aki oázisra bukkant. De ott magasodnak a fehér dolomittornyok előttünk, nem lehet sokáig a völgyben időznünk. Meg aztán gyorsan emelkedik a nap is pályáján, hiába néznek északnyugatra a sziklafalak, a nyári nap hamarosan becserkészi őket, sietnünk kell. Áttörjük a bozótos meredek omladéklejtőt, lerakodunk az első torony tövében és máris mászáshoz készülődünk. Csak Tomi bácsi hiányzik, aki Pilisszentlélekre ment bevásárolni.

Az első sziklatorony remek falmászást nyújt, gyér fogásokkal, szellős húzódásokkal és szép gerincszakasszal fejeződik be. Mind a hatan egy kötélpartiban vagyunk most, három kötél fűzi össze a kis társaságot. Lassú, de biztonságos így az első torony megmászása.

Egy szöget vertem be a fal egy kényes pontján, most visszamászom érte, mert csak egy kalapácsunk van. De hiába küzdök vele percekig, nem tudom kiszedni. Jól beverem hát, maradjon ott, amíg tart acélja. 50 éves már a kampó, az Egyetemiektől örököltem, bejárta már az Alpokat és a Tátra gránitútjait, pihenjen hát hozzá méltó helyen. Mikor nem látja senki sem, gyengéden megsimogatom a hideg acélt, a hű társat, búcsúzóul...

Mint négy hatalmas lépcsőfok emelkednek egymás fölött a Feketekövek dolomittornyai. Mi most a másodikhoz érünk. Csak a beszállásnál támaszt nehézséget, de ott aztán alaposan megdolgoztat bennünket. Kötélgyűrű kerül a karabinerbe - ez szolgál fogásnak, lépésnek egyaránt -, így is nehéz.

Az igazi torony azonban a harmadik, 15 méteres karcsú, impozáns sziklatű. Jumbó ismerte meg legjobban: másfél órát ült a tetején biztosítani társait, mert még a helycserére is szűk ott a hely. Akadt is dolga bőven, ketten is "kilógtak" a kötélen az első harmad visszahajlásánál. De Leót is megdolgoztatta ez a hely, ugyancsak izzadt, amíg kiszedte a két kampót a torony közepénél.

Mire a negyedik sziklatömbhöz, a "Sárga Fal"-hoz érünk, delet harangoznak lenn a völgyben. Egy kötélhossz függőleges fal állt előttünk és 200 méteres mélység alattunk, a legyőzött három torony, mint hullák hevertek lábunk alatt.

De vissza van még a Sárga Fal. Zuzmó és moha színezi a dolomitfalat sárgára, nagy szürke tömbök lógnak szinte támasz nélkül a fejünk felett - félelmetes látvány. De nem hiába nevezett el bennünket Ali bácsi pannon-gyíkoknak, felkúszunk ezen a gyönyörű falon is. És ott fenn a csúcson, ott megéreztünk valamit a hegymászás nagy élményéből. Alattunk volt a küzdelmes pálya, tág volt a kilátás a környező hegyekre, de tekintetünk a magasságba tévedt, felfelé szárnyalt itt a lélek is... EXCELSIOR!

Egy boldog negyedóra a csúcson, egy szelet csokoládé (tiszteld a hagyományt!) és csörömpölő vasakkal, guruló kövekkel, féktelen jókedvvel szánkáztunk le a meredek ösvényen csomagjainkhoz, majd onnan tovább le a rétre, hogy ebéd közben pihenjünk egy keveset.

Mert még útra is keltünk a Feketekövek után. Hat kilométert vitettük magunkat hátizsákjainkkal a Pilis oldalában a Kétbükkfa-nyergen át a pilisi Vaskapu-sziklához. Ez volt túránk következő állomása. Útközben egy kis kitérő a Hármasforráshoz, hogy ne tegyen vízgondunk egy darabig. Napnyugtára felküzdöttük magunkat a merész ösvényen és ott állt előttünk a Vaskapu mészkőcsodája...

Megkapó látvány, aki először halad át a természet alkotta diadalív alatt. Mészkőbe véste itt a szél és víz művészetét, így született a karcsú sziklaboltozat. 70 méteres csipkézett gerinc húzódik a zöld hegyoldalban fehér mészkőből, mint egy halott óriás oldalbordája, melyen hatalmas lyukakat vájtak a hangyák évezredek alatt. Holnap ezt a bordát fonják majd be köteleink, szöget verünk majd ebbe a halott csontba, és azt hisszük majd, hogy legyőztük az Óriást: a Természetet...

Most este van, csend van, az óriás még nem vett tudomást rólunk. Kiteregetjük hálózsákjainkat, meggyújtjuk főzőinket és mi is óriásokká növekszünk: hatalmas árnyékunk ott imbolyog a fehér "csontfalon"...

Nem verünk sátrat, a boltív és a csillagos ég von sátrat fölénk, ott fekszünk le sziklaágyunkba. Csodálkozva jár tekintetünk a magasba, gondolatainkba mélyedve lassan elnyom bennünket az álom. Közel az éjfél...

...És ekkor felébred az óriás! Halk remegés fut át a fák lombjai között. Majd tompa zúgás hallatszik, riadt bagolypár vijjogva szólítgatja egymást. Aztán, mintha távoli hadsereg lépte dübörögne, egyre erősödik a szél. Mintha egy roppant mellkasból áradna ki a visszafojtott levegő. Port ver arcunkba a szél, riadtan bújunk be hálózsákjaink mélyébe, de csakhamar hideg járja át a pehellyel töltött ballont. Vacogunk és a had közeleg! Előörsei gallyakat törnek le a fákról, a csillagok egymás után oltják ki lámpásukat. Fekete fellegek száguldanak a hold elé, koromfekete lesz körülöttünk minden. Aztán bőgve, üvöltve megérkezik a derékhad. A sziklaodúba menekülünk és egymás mellé húzódva figyeljük a hadsereg vonulását. A repedésekben és kéményekben hangok kelnek életre, mint egy óriási orgonán, kísérőzenét játszik a szélvihar a vonuló seregek. Hatalmas cseppekben megered az eső, mintha vére hullana a száguldó harcosoknak...

S mi megrendülve figyeljük az éji vihar hangjait. Odúnk biztonságot nyújt, tudjuk, hogy csak nyári vihar vonul felettünk, de aludni mégsem tudunk. Mert felébredt az óriás, tudomást szerzett rólunk a hegy. S ha majd eljön a hajnal, szembeszállunk-e vele? Ki lesz az erősebb?

Sokáig hallgatjuk még szótlanul a Vaskapu sziklái alatt ezt az éjszakai ütközetet, de legyőz mégis bennünket az álom, az ifjú szervezetnek egészséges parancsa, és egy másik világban folytatjuk izgalmas életünket...

Reggelre elvonultak a komor felhők, de a szél tovább tombolt és időnként esőpermetet hozott valahonnan. Barlangunk biztonságában fogyasztottuk el reggelinket és vártunk, de hiába. Felolvasással töltöttük az időt, de lassan telt a délelőtt. Aztán mit sem törődve a hirtelen időváltozással - ha már nem mászhatunk - munkát kerestünk magunknak. Hegymászó társaink, akik gyakran keresik fel ezt a helyet, már jó kis hegyiösvényt készítettek és sátorhelyeket építettek itt a Vaskapu ferde, sziklás tövében, mi most folytatjuk munkájukat. Köveket hordunk a felső, kisebb kapu íve alá, kidőlt fatörzset vonszolunk a piciny térségre gátnak, és földdel, kövekkel töltjük egyenesre a talajt, hogy újabb két sátorhelyet nyerjünk. A munkában jól átmelegedtünk és harci kedvünk is megjött.

Déltájban aztán mégis támadásra indulunk. Kristóffal és Gabival hármas kötélpartit alakítunk és a viharos oldalszélben nekivágunk a Vaskapu-gerincnek. Sokszor másztam már, ismertem a fogásokat és lépéseket, de széltől berregő nadrággal és anorákkal még soha. A széloldalra húzódva nagy óvatossággal tapadok a sziklához, időnként nagyot taszít rajtam egy széllökés, de felkészülve várom. És mikor mindhárman ott ülünk a fix-szögnél a csúcson, beakasztott karabinerünk biztonságában, lovaglóülésben az éles gerincen, kisüt a nap...

Az óriás mosolya ez, talán Zsigmondy Emil küldte el üdvözletét, akinek márványtáblája ott áll a falban alattunk. A természet jutalma ez a küzdő embernek, aki nem őt győzte le, hanem önmagát!

SZEMELVÉNYEK  A MAGYAR HEGYMÁSZÁS TÖRTÉNETÉBŐL: 

" Amikor Éry Frici barátommal, akit annyi idős korában kellett elbúcsúztatnunk a Farkasréti temetőben, amikor mi még aktív hegymászók voltunk, akkor visszagondoltam arra, hogy húsz évig az volt az álma, hogy a Simon-tornyot megmássza a keleti gerincen. És valahogy soha nem jött ki a lépés. Vagy háború volt, vagy nem volt útlevél, vagy nem lehetett kijutni. És amikor hegymászó tanítóm, mesterem, partnerem és jóbarátommal eljutottam odáig, hogy néhány diáktársammal, tanítványommal együtt Frici barátommal az élen haladtunk első partiként, akkor nagyon vigyáztam arra, hogy úgy számítsam ki azt a kötélhosszat, hogy ha közbe is jön valami, mindenképpen az utolsó kötélhossz a Fricié legyen. S amikor elsőnek felért a Simon-torony csúcsára a Frici, akkor én úgy helyezkedtem el, ehogy engem ne lásson, egyedül legyen ott. Beteljesült neki is egy álom... Nem nagy cél, de neki ez volt a Matterhornja. És amikor leshelyemről láttam, hogy az arcán a szemlélődés közben, mint nekem most az arcomon, végiggördülnek a könnyek, akkor azt mondtam, hogy ez az igazi öröm. Valahol az ember és a hegy kapcsolatában mindig az ember ez első. A hegy az örök. Az marad, pusztul vagy épül, omlik vagy hó lepi be, vagy jég, de évmilliók óta ott állnak. Az ember azt mondja, hogy legyőzte a hegyet, legyőzték a csúcsot. Soha nem lehet legyőzni, meg lehet mászni. Az ember önmagát győzi le. A saját kényelemre, amit annyit hangsúlyoznak ma, mint életcélt, a saját lustaságra, tohonyaságra, megalkuvásra hajlamos kis ördögöt kell megfojtani és rákényszeríteni magát egy olyan életformára, egy olyan küszködésre, ahol elsősorban önmagát győzi le, magát idomítja a hegyhez, sőt éli át a hegyet, összenő vele. Az olyan hegymászónak, aki a hegymászó pályája vége felé összefoglalja amit eddig csinált, s legnagyobb örömök közé azért nekem az tartozott, amikor én ötödször, hatodszor másztam ugyanazt az útvonalat, az soha nem ugyanaz volt számomra. Hanem mindig az, hogy most a másik társam ugyanazt érezheti amit én, vajon ő most ugyanannyira örül neki, vagy ő fedezze fel azt a megoldást, vagy ő jusson oda, ami nekem annak idején élmény volt, tehát egy kicsikét átadtam saját magamat a társamnak, hogy úgy tudjon örülni mint én annak idején. Hát mondjuk ez jelentette számomra az igazi hegyi élményeket, és azok a nagyszerű tábortüzek, amiket végigénekeltünk, hajnalig, halkan, hogy a többit ne zavarjuk, amikor a legmeghittebb hangulatabn tudtunk elnyugodni és nem egy büszke felirattal a hátunkon, mellünkön a Nagykörúton, hogy én most megásztam a Matterhornt. Talán nem is tudták itthon, csak később, amikor beszámoltunk róla valahol diaképeken, akkor hallották hogy kint jártunk. Hát valalhogy ezt kellene időnként többször hangoztatni, hogy ne feledkezzünk meg az emberségről, ne csak a teljesítmény, ne a másodperccel, méterrel, nehézségi fokkal és annak a négyzetével törődjünk. Nekem ez nem túl sokat fejez ki. Azt kifejezi, hogy az ember a saját testéből különböző technikai eszközökkel és a fejlődés hatalmas új dolgokat meg tud oldani. De sokszor a kisördög bennem feltételezi - de minek? Vajon megvan-e ugyanaz a mély belső tartalom és érzés, ami összefogott bennünket? Azok a fiatalok, akikkel együtt - most már lassan velem öregszenek - össze-összejövünk, akkor kiderül, hogy életünk során mennyi mindent tudtak egymásnak adni és áldozni. Ha az egyik házát épített, akkor ott volt mindegyik, ha hajót épített, akkor együtt kenték és vitték le a Balatonra a Sión keresztül leevezve. Szóval összefonódott az életük, nem egymást fúrták, áskálódtak és az eredményüket próbálták túlszárnyalni, lebecsülni, vagy becsmérelni, mint ahogy, sajnos, néhány magyar expedíció utózöngéi és utóhangjai, amik úgy eljutnak ide, a pannon dombok közé, egy kicsikét úgy riasztanak engem, és félek, hogy nem mindig sikerül megtalálni ezt a belső kiegyensúlyozottságok és békét, amit a hegyek nyújtottak nekem. Nem tudom, hogy amióta kikapcsolódtam belőle, hol tartunk a magyar hegyi halottakkal, de ha egyszer összeállítanánk a listát, azt hiszem, hogy már húsznál tartunk és ez rövid két évtized eredménye. Én úgy tudom, hogy amíg a Tátrát jártuk, ebben az évszázadban Wachter Jenő volt az egyetlen magyar áldozat. És magyar hegymászóknak a százai - nem tudok számot mondani, hiszen nincs rá adatunk - járták, és nagyszerően járták a hegyeket az akkori körülményekhez képest igencsak magas fokon. De valahogy mindig a biztonság, mindig a túlélés, mindig a szép keresése, a nagyszerű keresése volt ott a férfias cselekedet mellett. A hegyek közé élni kell jönni és nem elpusztulni ... "

Szent-Iványi Kristóf hozzászólása:

A Talos Zoli portrehoz csak annyit erdekessegkeppen tennek hozza, hogy Zoli

batyank azert nem volt eppen a felosok koze tartozo akkor sem amikor kicsit

tobb forgott kockan: a kistarcsai gyujtoben - ahova az ellenzeki

sportolokat az eddzesrol vittek el ugy ahogy voltak trening ruhaban, szepen

bealltak egymas melle a piros feher zold zaszlot kirakva, s ugy meneteltek

\'setara\'. Be is kerultek egy nyugati magazinba gyorsan (elkepzelheto hogy

a Spiegelben) valamilyen legifelvetel alapjan. (A story tole valo, ugyhogy

hiteles, egyik fotoszakkori tortenete volt. - lehet hogy akkor kezdett el

igazan erdeklodni a fotozas irant?)

Udv, Kristóf

EGY CIKK A "gpsgames"C. WEBOLDALRÓL ÁTVÉVE:

Nemcsak térben, hanem időben is kirándultunk magpettel a Kétágú-hegyen: szóba került egy közel fél évszázaddal ezelőtti túra, és Kesztölc falu históriája is.

Épphogy érettségizett hat srác kaptat fel direktben a Kétágúhegy szikladómja alatti emelkedőn. Jókora hátizsákot cipelnek, benne nehéz gumimatrac, ormótlan hálózsák, némi hideg élelem, sok víz (odafönn egy cseppet sem találni, legközelebb Kesztölcön van kút), és persze hegymászó-kötél, szögek, karabinerek, kalapács, miegyéb. A túra célja ugyanis alapfokú hegymászó oktatás, résztvevői a fiúk, kiképzőjük az eddigi testnevelő tanárukból lett atyai barát, Tálos Zoltán. Az időpont 1961 júliusa.

Ösvény nincs, senki sem jár erre. Csak csenevész, de acélrugóhoz hasonlóan szívós törpefák és szúrós cserjék mindenütt. A talaj hol szikla, hol görgeteg. Nem könnyű a kapaszkodás ekkora cuccal, de véget ér egyszer. Odafönn aztán kétnapos mászó-kurzus kezdődik, Zoltán irányításával: bekötözködés, biztosítás, kötélereszkedés és a többi.

Este, a tűznél, beszélgetés: a Kádárék börtönéből nemrég szabadult Zoltán mesél élményeiről. Az volt a bűne, hogy az 56-os események alatt, a Testnevelési Főiskola megválasztott parancsnokaként, nem engedte, hogy a diákok kimenjenek könnyelműségeket elkövetni, illetve, hogy "felszabadítók" bejöjjenek zabrálni. Zoltán együtt ült a Kesztölci Köztársaság embereivel. Igen, az alant elterülő tót falu derék bányászemberei már kétszer kiáltottak ki önálló államot: az első világháború alatt Ferenc Jóskát hívták meg elnöknek, de leintették őket, 56-ban pedig a pestiek iránti zsigeri bizalmatlanságból vették kezükbe sorsukat, ekkor brutálisan, fegyverrel verték le, majd bebörtönözték a társaságot. Nemcsak mászást tanultunk ott, hanem az élet dolgait is...

Az eredeti oldal:

http://gpsgames.hu/blog/pupu/27/ketszer_ketagu/

Kattints arra a képre, amelyiket nagyobb méretben szeretnél megnézni!