Söveges Dávid (1917—1996) bencés szerzetes, akinek széles műveltsége, teológiai felkészültsége, emberi nyitottsága és nevelői tapasztalata sokak szellemi és spirituális gazdagodását szolgálta mind a szerzetesközösségben, mind pedig tanítványai és barátai körében.

Dávid atyát sokan ismerték, szerették, de a hozzá legközelebb állók is zárkózott embernek tartották. Életéről, olvasmányairól, lelkigyakorlatiról szinte egész életén át feljegyzéseket készített. Naplójában 1932. június 15-éről való az első bejegyzés: „Naplót írok. Írok pedig azért, hogy némely elmúlt dolgokra szépen visszaemlékezzek, és azért, hogy azokat a gondolataimat, amelyeket érdemesnek tartok, leírhassam. Ezt egészen magamnak írom, s bátrabban írok, ha más nem olvassa.”

Az öregség közeledtét érezve pedig így ír: „És mi jön azután? Az öregség; add, Uram, hogy helyesen tudjam élni, elviselni, elfogadni. És bezárulni még most sem. A szenvedés is jönni fog, a test betegsége. Azt is tudjam elfogadni. És a halált is. Most nem félek tőle. De ha aktuális lesz, akkor se féljek. – Pie Jesu Domine, dona mihi requiem!”

Gyászjelentését ő maga előre megfogalmazta: „Isten az örök hazába hazahívta hű és haszontalan szolgáját.”