"Merni egyedül maradni. Igen, ez az ember legkeserűbb kenyere.
A bukás és a siker fölismerhetetlenségig közös útja".
(Pilinszky)

Testvéreim!

Merni egyedül maradni: az Istennel. Remeték és szerzetesek -beöltözöttek és világban lappangók- kenyere ez. Merő keserűség a rögbe görcsösen kapaszkodóknak, de siker és elvehetetlen győzelem a bátraknak, akik a hit erejével áttörtek a megragadható dolgok végső, kozmikus mezsgyéin is, s kenyerük immár ama "mindennapi", amelyet az Atya ad nekik az Evangélium igéiben és a szentáldozásban, örök életre szóló táplálékként.

A magunkra maradás másik, nem akaratunktól függő formája az öregség. Következésképpen nincs magányosabb teremtmény e világban, mint egy idős szerzetes - de nincs boldogabb sem nála. Hiszen jól "megöregedni annyi, mint lassan belesimulni az Istennel való egyedüllétbe, hozzákapcsolódni a lényegeshez, szabadnak lenni a csalódásoktól és hiú foglalatosságoktól, egy veszélyes utazás után kikötni Istenben." (Verkade)

Ha jó úton járunk -Szulpic atya azon járt- és szemünket egy percre sem vesszük le a Megváltóról, akkor Ő először megszabadít a hiú foglalatosságoktól. Ezek között -bármily meglepően hangozzék is- alkalmanként a tudományokat is megtalálhatjuk.

Szulpic bácsi a negyvenes években a XX. század egyik legkiemelkedőbb magyar természettudósának, a Nobel-díjra is jelölt Fényes Imre elméleti fizikus professzornak a munkatársa lehetett, részt vett az élenjáró kvantumelméleti kutatásokban, intenzíven foglalkozott a gravitáció elméletével - de azután a Nobel-díj is, és minden egyéb elismerés csak váratott magára, Rákosi pedig még a Fényes Imrének odaítélt Kossuth-díjat is visszavonatta.

Megmaradt azonban kettőjük sírig tartó testvéri barátsága, amelyet Fényes Imre halála után, az Úr kegyelméből én örököltem. Soha gazdagabb hagyaték nem szállhatott volna rám. Elsősorban az ő életük példájából tanultam meg, hogy az üdvösséghez nem kell a fizikai Nobel-díj, de még egy teológiai doktorátus sem. "Bárcsak imádkoztam volna a sok számolás helyett is" - emlegette később Szulpic atya kedvesen dörmögve életének ezt a tudományokra "fecsérelt" szakaszát.

S miközben az ember megszabadul a hiú foglalatosságoktól -és az ezekkel szükségszerűen járó csalódásoktól- lépésről-lépésre hozzákapcsolódik a lényegeshez: a megfoghatatlan, érzékszerveivel, műszereivel le nem tapogatható, mégis mindennél valóságosabb Isten világához. "Végül is mindenki üres kézzel megy el -nyilatkozta Karl Rahner nem sokkal a halála előtt- de jól van ez így. Az ember a keresztre feszítettre néz és indul." Hogy azután -ahogy az imént hallottuk- egy veszélyes utazás végén kikössön Istenben.

Szulpic atya az égi kikötőbe az elmúlt vasárnap -október 27.-én- megérkezett. (Talán figyelmet érdemlő adalék: vasárnap is született, akárcsak nyolc évre rá hírneves fizikus barátja, Fényes Imre is, aki azután szintén vasárnap, az Úr e kitüntetett napján halt meg.)

Befejezésül egy személyes emlék. Szulpic bácsi 1994 húsvétján régi Újszövetségi Szentírását nekem ajándékozta, majd később ezt írta bele:  "A szenvedésben vagyok legközelebb hozzátok. Édes testvéred és szerető barátod: Kelemen Szulpic." Az 505. oldalon, pirossal kiemelve ezt találtam. "A jó harcot megharcoltam, a pályát végigfutottam, a hitet megtartottam. Most készen vár az igaz élet koronája, amelyet azon a napon megad nekem az Úr, az igazságos bíró; de nemcsak nekem, hanem mindazoknak, akik örömmel várják eljövetelét." (2Tim4,7-8)

Édes testvérem! Szerető barátom! Amit tőled kaptam, megköszönni csak az Úrnak lehet. Téged pedig még most is csak kérni: imádkozz értünk odaát is: értem, gyarló bűnösért, rendi testvéreidért, egyházunkért, szerencsétlen népünkért, nemzetünkért, megromlott, pusztuló magyar hazánkért. Amen.

Pannonhalma, 2002. november 2.                                                        

Erdélyi Sándor