Beszélgetés Csóka Gáspár bencés szerzetessel

A Magyar Katolikus Püspöki Konferencia 2006. június 19-én Pro Paedagogia Christiana díjat adományozott Csóka Gáspár bencés szerzetesnek. A díjat Erdő Péter bíboros, prímás a Püspöki Konferencia tagjainak jelenlétében Pannonhalmán adta át. A kitüntetéssel a konferencia nagyrabecsülését fejezte ki a több évtizedes áldozatos munkáért, amelyet a díjazott az ifjúság oktatása és nevelése terén fejtett ki. Gimnáziumi és főiskolai tanárként is odaadóan tanúskodott az egyetlen tanítóról, Jézus Krisztusról. Emellett az elöljárók által adott más feladatoknak is hűségesen eleget tett, mint a levéltári munka, vagy a perjeli és házfőnöki szolgálat. Az MKPK mindezen áldásos szolgálat elismeréseként döntött a díj adományozása mellett. (MK.),

Gáspár Atya,kitől hallott először a bencésekről?

- A családban. Volt egy bencés nagybátyám, Csóka Lajos, akit én gyerekkoromtól kezdve csak bencésként ismertem. Mikor nyaranként otthon volt Bükön vakációzni, sokat találkoztam vele. Az ő segítségével, irányításával kerültem Pannonhalmára. Amíg élt, ő gyakorlatilag végig kísérte az életemet. Hálás vagyok neki azért, amit kaptam tőle emberségben, segítésben, a történelem felé való irányításban, a levéltárba való bevezetésbe, az ottani együttmunkálkodásért.

- A családban mások is választottak szerzetesi hivatást...

- Édesapámék tízen voltak testvérek, közülük hárman győri orsolyita apácák lettek. A legidősebb 97 éves korában halt meg Győrben, már az újra indulás után. A legfiatalabb nővér máig a soproni rendház tagja. Édesanyám egyik húga soproni irgalmas rendi apáca volt. A család háttér volt az én indulásomhoz. Az ő példájuk, az ő imádságuk - melyben máig egészen biztos lehetek - nélkülözhetetlen volt és nélkülözhetetlen ma is.

- Bencés tanárai, nevelői közül kikre emlékszik szívesen?

- Elsősorban az osztályfőnökömre, Faggyas Edvin atyára, akit én nagyon szerettem. Igazából másodiktól kezdve úgy éreztem, hogy ez kölcsönös. A másik, akire különös szeretettel emlékezem, Németh József jezsuita atya, ő lelkesített, próbált rávenni a görög tanulásra. Igazából később, még akitől féltem, vagy tartottam a diákévek során a szerzetesi élet alatt a velük való kapcsolat is átalakult, s tiszteletet, megbecsülést érzek irántuk.

- Több, mint negyven éve tanít. Változtak a gyerekek ennyi idő alatt?

Biztos, hogy változtak, bár azt hiszem, ez olyan értelemben érdekes, hogy minden esztendőben, minden újrakezdés új kihívás az embernek. Nem szabad arra berendezkednie egy tanárnak, hogy a már jól kipróbált módszerek automatikusan tovább működnek. Persze azzal változtak a gyerekek, hogy más-más körülmények közül jöttek az esztendők során. Mások voltak a diákok, amikor a hatvanas évek második felében a pártállam működött, a nyolcvanas évek végén a föllazulás idején, vagy a mostani korszakban. Más fajta társadalom másféle gyerekeket küld. Más volt az általános iskola, más a gimnázium szerepe régen, mint ma, de pont ez benne az érdekes. Mindig figyelni kell, hogy itt és most mi a gyerekeknek az igénye, figyelni kell magunkra, hogy tudjuk, mit szeretnénk egy társasággal elérni, mire szeretnénk őket felkészíteni.

- Mindig azt mondják, a tanárnak türelmesnek kell lennie. Mennyire látható a tanító-nevelő munka gyümölcse? Volt olyan, hogy kiderült egy gyengébbnek ítélt fiúról, hogy kiváló ember?

- Ennyi idő alatt mindenre volt példa. Volt aki nagyon kitartóan, példaadóan dolgozott, később lemaradt, volt aki csalódást hozott, s volt akire az ember még érettségi találkozókon is aggódóan nézett, hogy mit lehetne még neki segíteni, s egy következő érettségi találkozóra már jó irányba alakulva, megszilárdulva érkezett. Az biztos, hogy a tanári munka nem szabad, hogy a sikerről szóljon. A kísérés, a szolgálás a lényeg.

- Miből táplálkozhat a türelem?

- Elsősorban az ember keresztényi, szerzetesi elköteleződéséből. Arra kaptunk hivatást, hogy szolgáljunk. A Mestertől erre kaptunk példát. Nem azért kapjuk a diákokat, hogy a mi nagyszerű elképzelésünket megvalósítsuk rajtuk. A pedagógus munka, közösségi munka. A mi segítségünkkel tud a gyerek kibontakozni, hogy személyisége legyen. Ha nagyon a saját képemre és hasonlatosságomra akarom formálni, abból esetleg törés lesz. Engedni kell őket a saját útjukon, de valahogy úgy azért, hogy az iskola által képviselt, s magunk számára is igazodási pontként szolgáló szellemiséghez segítsük közel a gyerekeket.

- A levéltáros munkában mi okozott örömet?

- Azt elég hamar be kellett látnom, hogy a levéltár számomra a kikapcsolódás, hogy a tanári munka mellett ez soha nem lesz a főállásom. Öröm a rengeteg anyag rendezése, egy-egy kiállításra való felkészülés, fiatalok elindítása, hogy lássák meg, hogy ezekkel a forrásokkal önállóan is lehet dolgozni. Megismertem az anyagot alaposan, tudok benne másoknak segíteni, látom az értékét, gazdagságát. Látom azt, hogy mennyire fontos ennek a megőrzése.

- 2006 nyarán lejárt győri házfőnöki, igazgatói megbízatása. Itt marad Győrben. Mik a tervei?

A gimnáziumban tovább tanítom azokat, akiket ismerek. Az iskolán kívül is van számtalan terület a rendházban, amivel érdemes foglalkozni, ami ha akarom munka, ha akarom, kikapcsolódás, hasznos időtöltés. Olyan legyen ez, amit az ember szívesen tesz, de a közösségnek is haszna van belőle, amit mások, a sokkal jobban elfoglalt emberek már nem tudnak megcsinálni.

Jakab G.