1969: Tűzáldozat a Nemzeti Múzeumnál

Az első években a rendőrségnek csak kisebb „rendzavarásokkal” kellett szembeszállnia, a résztvevők száma soha nem haladta meg a száz főt és nincsenek ismereteink súlyosabb rendőri retorziókról sem.

Időpontjában ugyan nem, de helyszíne és a használt szimbólumok miatt ide tartozik a 17 éves Bauer Sándor tanuló esete, aki 1969. január 20-án a Nemzeti Múzeum kertjében benzinnel lelocsolta magát és két kezében nemzeti zászlókat lengetve, élő fáklyaként lobogva tiltakozott a szovjet megszállás és a pártállami elnyomás ellen. Osztálytársaihoz írt búcsúlevele röviden tartalmazza tettének motivációját: „Azt üzenem, eszme nélkül nem él, csak létezik az ember. Harcoljatok úgy, ahogyan azt én tanácsoltam. Tűzhalált halok, akárcsak a csehszlovák fiatal, aki 16-án gyújtotta fel magát. Így tiltakozom az orosz megszállás ellen! Ne gyűlöljétek az orosz népet, nem az orosz proletariátus nyom el minket, hanem az orosz nacionalista bolsevik vezetés.”

A helyszín és a koreográfia nem volt véletlen, hiszen a Múzeum-kertből indult az 1848-as forradalom is. A január 16-án magát felgyújtó Jan Palach halála Csehszlovákiában óriási hatást váltott ki, a temetésre mintegy nyolcszázezer ember ment el és Palach példáját hatan követték. Bár a magyar média minderről alig adott hírt, a Szabad Európa Rádióból a lakosság mégis értesülhetett és a déli órákban lezajló önégetésnek is több száz szemtanúja volt a város közepén, sőt olyan is akadt, aki fotózta a történteket. Bauert még a kórházi ágyon „izgatás” vádjával letartóztatták és bár három nap múlva elhunyt, a nyomozást teljes erővel tovább folytatták annak érdekében, hogy bizonyítani lehessen: tette egyszerű öngyilkosság. Ennek megfelelő rövidhír jelent meg a Népszabadságban is. A temetést szigorú rendőri készültség előzte meg, azon csak a család vehetett részt.

Bauer tűzáldozata állambiztonsági szempontból kiemelten veszélyesnek számított, ezzel magyarázható, hogy azt az öt fős társaságot, akik április 26-án egy tégladarabban a Múzeum-kert falára kiírták Bauer Sándor nevét, hamar letartóztatták. Szirmay Tamást 3 év 6 hónap, Babay Lászlót 2 év, Joó Istvánt 1 év 8 hónap, Tóth Zoltánt 1 év 6 hónap, Kovács Ferencet 10 hónap szigorított börtönben végrehajtandó szabadságvesztésre ítélték.

1970: Oszlatják a tömeget

Egy évvel később, 1970-ben, Szalay Miklós egyetemista és Galkó Bence középiskolás önállóan Kossuth-nótákat énekeltek, és egy nemzetiszínű zászlóval a Kossuth-szobornál megkísérelték elszavalni a Nemzeti Dalt. Ezt a helyszínre érkező belügyesek azonnal megakadályozták, garázdaság miatt eljárást is indítottak, de ezt később megszüntették. 1971. március 15-én az önállóan emlékező fiatalok száma már százas nagyságrendű volt és a Petőfi szobornál tömegoszlatás is történt, de az ünnepelni akarók újra és újra összegyűltek. A különböző „galerikben” („Nagyfa”, „Belváros”, „Lé-part”) 1971. október 6-ra is önálló megemlékezést szerveztek a Múzeum kertbe. Erre az alkalomra már besúgókat is mozgósítottak, és az ünneplők közül 20 főt előállítottak, majd Melhoffer Pétert, Kert Károlyt, idősebb Kert Károlyt, Bittó Istvánt, Stelczer Gábort, Nyerge Lászlót és Horváth Boldizsárt le is tartóztatták. A vizsgálati anyagban azt is terhükre rótták, hogy nemzetiszínű karszalagokat osztogattak, és otthon hallgatták a tiranai rádió magyar adását (!), valamint hogy 1945 előtt megjelent (egyébként ártalmatlan) sajtótermékeket olvastak. Melhoffer két évi, ifj. Kert tíz hónapi, Bittó, Stelczer és Nyerge nyolc hónapi, id. Kert hat hónapi szabadságvesztést kapott garázdaságért, szervezkedésért és uszításért.

Az ítélet indoklásának álságossága megdöbbentő: „A vádlottak magatartása összefüggésben van azzal a jelenséggel, hogy Budapesten az utóbbi egy-két évben a fiatalok kisebb csoportja különböző nemzeti ünnepeink alkalmával szervezetten nacionalista jellegű összejöveteleket tartott. Közismert, hogy nemzeti ünnepeinket éppen demokratikus államrendszerünkben mi is mindig megünnepeljük, de a fiatalok már említett egy csoportja mindent kihasznál abból a célból, hogy elkülönülten ünnepeljenek, s különböző nemzeti ünnepségeken cégérül felhasználva antidemokratikus, sőt ellenséges, nem egy esetben pedig kifejezetten ellenforradalmi jelszavakat is hangoztassanak. A hibák legális fórumokon történt kiküszöbölésére irányuló kritika helyett részint azok felnagyításával, részint azzal igyekezzenek gyűlöletet kiváltani, hogy az egyes személyekben vagy intézkedésekben megjelölt hibákat a demokratikus államrend elleni hibaként tüntetik fel. (…) Horváth Boldizsár (…) Még azt a felháborító állítást is megkockáztatta, hogy hazánkban nem érvényesülnek a legalapvetőbb emberi jogok sem, s hogy megsértik az alkotmányt is. Arról beszélt, hogy a fiatalok számára nem engedélyezik az efféle összejöveteleket, s hogy a demokratikus rendszerben nem kielégítően tájékoztatják az embereket, a bírálatot pedig egyenesen elnyomják.”

Másodfokon a Budapesti Fővárosi bíróság az ítéletet helybenhagyta. Az 1971-es március 15-e során más rendbontásokra is sor került, ismeretlen elkövetők a Petőfi szobornál letördelték és kihúzigálták a piros zászlókat. Különbséget jelentett azonban, hogy 1971 előtt csak néhány tucatnyian mertek önállóan ünnepelni, 1971-től azonban ezek száma százas, később ezres nagyságrendet is elért, sőt átterjedt több nagyvárosra is.

Március 15-e 1972-ben

Akkoriban március 15-e csak a diákoknak volt ünnepnap – a felnőttek dolgoztak. A Petőfi-szoborhoz addig is minden évben elmentünk egy-egy kis csokor virággal, hogy azután moziba vagy kirándulni induljunk, erre a március 15-ére azonban már sok minden mocorgott bennünk. Legfőképpen a lázadás maga. Hiszen évek óta lázadt körülöttünk a világ, azok, akiknek – szerintünk – jóval kevesebb okuk volt rá. Lázadtak a Szelíd motorosok, de a Corvin moziban két rendőr állt mellettünk a széksor szélén még a vetítés alatt is. Lázadtak a Ha... hősei, de mi még a szülői lakás szorításából sem tudtunk kiszakadni. Képzeletében robbantott a Zabriskie Point záró képsorában a konok-szép lány, mi meg láttuk a valutára megalázkodóan ácsingózó bárok, éttermek, villák és szállodák épülgetését, a lezárt partszakaszokat, az előlünk elzárt és elzáródó világot – amelyről naponta mondták, hogy nekünk épül. Szorítottak a közösségek, amelyeket meg kellett szerveznünk, az ünnepségek, amelyeken részt kellett vennünk. Az ünnepségek, amelyek arról szóltak, hogy egykor az ifjúság tett valamit. És láttuk a Szegénylegényeket meg a Fényes szeleket is. Tudtuk, hogy nekünk nem a vietnami háború a lázadnivaló, mint az Eper és vér fiataljainak, hanem saját sorsunk, saját szabadságunk.
Igazoltattak étteremben és – barátnőnk előtt megalázva minket – a körúti padon (felállítva, persze), és igazoltattak autóstopolás közben. Ha pedig rengeteg engedély megszerzése után pecsétekkel szűkített érvényű útlevelet szereztünk Jugoszláviába, szégyenkezve szálltunk ki a kocsiból a görög határnál, noha aki felvett minket, felajánlotta, hogy levisz akár Athénig is. És ha kiderült, hogy magyarok vagyunk, el kellett viselni, hogy megjegyezzék: „hát igen, nálatok ott vannak az oroszok”.
Sok mindenből elegünk lett 1972. március 15-ére, de talán legin-kább tulajdon tehetetlenségünkből, sa-
ját kifejezés-képtelenségünkből. Jellemző, hogy külön-külön, magunkban mentünk a Petőfi-szoborhoz, a nagy tömegben csak itt-ott, véletlenül fedeztük fel iskolatársainkat, ismerőseinket, s nagy meglepetésünkre egy-két tanárunkat is.
A tér egészen a kovácsoltvas korlátig tele volt emberekkel, s a diákokon és néhány felnőttön kívül főleg sorkatonákat meg egy-két tisztet lehetett látni, akik a ki tudja már, milyen versek és beszédek elhangzása után együtt énekeltek velünk. Ez hirtelen különösen jó érzést váltott ki, mert az Internacionálé rítusos, rutinszerű eléneklése után a tömeg együtt maradt, és váratlanul a Szózat hangjai és szavai csendültek fel – s a katonák mindenütt tisztelegve álltak. Sőt, a tér sarkán álló épület erkélyén egy hatalmas, vörös csíkos tányérsapkás tábornokféle is végigtisztelegte a váratlan ráadást.
És a tömeg nem oszlott fel, nem akaródzott hazamennie. Újabb és újabb énekek következtek, aztán lassacskán mindenki elindult a Váci utca felé. A megemlékezés menetté alakult, s lázadóan nagy kokárdáival és nemzetiszínű karszalagjaival továbbment – mint kiderült – a Parlament felé.
A Váci utcán a gépírónők és titkárnők kihajoltak az emeleti irodákból és kijöttek a boltokból az eladólányok. Nehéz megmondani, hányan lehettünk, de a menet eleje nem látszott, és csak a Kossuth téren tudtam előreszaladni, hogy legalább a vonulók egy részét lefényképezhessem. A Batthyány-örökmécseshez mentünk, ahol a komor házak között a gyönyörű kora tavaszi napsütésben körülvettük a parányi emelvényt, de nem tudtuk, hogy az éneklésen meg az ottléten kívül tehetünk-e bármit is.

Ekkor egy nagykabátos, karszalagos fiú állt fel a mécses mellé, és beszélni kezdett, keresetlen, egyszerű szavakkal. Nem mondott mást, csak azt, hogy jegyezzük meg ezt a napot és vigyük haza az emlékét, mert a 48-as forradalom és szabadságharc mindannyiunknak az egyik legszebb és legfontosabb esemény a történelmünkben. Arra kért csak, hogy őrizzük meg ezt s a mai nap emlékét is magunkban. Nem mondott többet, de ennyi is jólesett, mert valaki végre saját magától, saját gondolatait és érzéseit megfogalmazva mondott beszédet. Tudtuk, hogy nem mondhat ennél többet, de legalább közülünkvaló beszélt.
Amint befejezte, egy bőrkabátos férfi lehúzta őt onnan, és hasonló nagykabátosok elkezdték összeszedni a fényképezőgépeket. Én, aki már évek óta fotóztam, s erre a napra a bizományitól egy 135-ös Jupiter teleobjektívet kölcsönöztem Zenith gépemhez, a jókora masinát eleve a kabátom alá vettem fel (ami a kor konfekcióiparának köszönhetően egyáltalán nem volt nehéz, hiszen ketten is belefértünk volna), s így a két szárnyát egyszerűen csak össze kellett gombolnom.
A megemlékezés ettől kezdve már valóban tüntetés-érzetet keltett, mentünk tovább, ahogy mondták Budára. Ám a Szabadság téren nem jutottunk túl, mert szemből ránk támadtak, és volt, akit már onnan elvittek.
A tüntetés este Budán folytatódott, de ezt már csak éjszaka tudtam meg, amikorra – érettségire készülvén – kiizzadtam magamból a másnapra kötelező érettségi tételt, és végre találkozhattam a legjobb barátommal, aki viszont csak az esti tüntetésen tudott részt venni. Beszámolt a srácokat mentőkocsikba tuszkoló rendőrökről és a kétségbeesett menekülésről, meg hogy a villamoson milyen keserűen mulatságos volt közös barátunk, akinek nagykabátjában komikus, de árulkodó púpként meredezett a sebtében elrejtett nemzetiszínű zászló rúdja.
„1972. március 15-e volt. Késő este B. telefonált, hogy beszélnünk kellene... A szokásos helyen, a Katona József és a Visegrádi utca sarkán találkoztunk...” Itt végződik a riport, s ugyanitt kezdődik a soha el nem készülő nemzedéki regény. De annak a napnak az emléke valóban bennünk maradt. Egy évre rá hármas kordon övezte a Petőfi-szobrot: az egyik ifjúgárdistákból, a másik munkásőrökből, a harmadik rendőrökből állt – de ezt már csak annak a busznak az ablakából láttam, amely elhúzott velem az Erzsébet híd alatt Dabas-Sári felé, ahol akkoriban egészen csöppnyi kisdiákokat tanítottam.

Szöveg és kép: Striker Sándor

…Szalay Miklós 1970. március 15-én a Petőfi-szobornál szervezője és részese volt a hivatalos ünnepség befejezése után kb. 30 főből álló csoportosulásnak, akik a Petőfi-szobortól elindulva a Belváros különböző utcáin 1848-as dalokat énekeltek… garázdaság bűntett alapos gyanúja miatt indítottunk eljárást, amelyet 1970. március 27-én megszüntettünk és figyelmeztetésben részesítettük.
Szalay Miklós 1972. március 15-én is megjelent a Petőfi-szobornál rendezett hivatalos ünnepségen, amelynek befejezése után csatlakozott ahhoz a több száz fős csoporthoz, akik engedély nélkül a Kossuth-szoborhoz, majd a Batthyány emlékműhöz vonultak. A Batthyány emlékműnél a Himnusz és a Szózat eléneklése, a Nemzeti dal kórusban történő elszavalása után Szalay Miklós az emlékmű talapzatának felső fokára állt, és a következő szövegű beszédet mondta el. "Hallgassatok meg: két évvel ezelőtt én már megjártam ezt az utat… Lázadók vagytok, de fiatalok, ez a lázadás jogos és alapjában becsületes. Ti most bűnösnek érzitek magatokat, és mindennel szembeszálltok, mert szembe kerültetek a törvény képviselőivel… Jogotok van keresni azt a lényeget, amin változtatni kell. Ti becsületesek, őszinték és magyarok vagytok, nem kell innen settenkedve, lesütött szemmel, bűnös érzéssel elmenni…" Szalay beszéde alkalmas volt arra, hogy a jelenlévők egyébként is túlfűtött, nacionalista hangulatát tovább fokozza.”

„PESTI KÖZPONTI KERÜLETI BÍRÓSÁG
A NÉPKÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN!
Ítélet
I. r. Szalay Miklós vádlott (1948...) bűnös: nagyobb nyilvánosság előtt elkövetett izgatás bűntettében. Ezért őt a bíróság 1 (egy) évi és 8 (nyolc) hónapi szabadságvesztésre és 2 (két) évi közügyektől eltiltásra ítéli. A szabadságvesztést fegyházban kell végrehajtani…
Budapest, 1972. július 5.”

Semmi gyerekkori álom, hogy mi leszek. Jogi egyetemet végzett apám rábeszélt, én inkább az orvosit válasszam. Mivel Szegeden 19 pont is elég volt a felvételhez, oda jelentkeztem. Egy év után apám tudta nélkül átiratkoztam a fizika szakra. Sok okos ember volt itt is, de intelligens alig akadt. Egyik professzorunk strandpapucsban tartott előadást. Másodévben átjöttem Budapestre, az ELTE-re.

Katalin húgom 1970. március 15-re kokárdákat varrt, hogy majd ezeket osztogatja. Vele mentem, vigyázni rá. A Petőfi-szobornál az ünnepi beszédek álmosak, lelketlenek voltak. Az ünnepség után ott maradóknak javasoltam, menjünk át énekelve a Kossuth-szoborhoz. Az egyik mellékutcában a fiúk le akartak venni egy nemzetiszín zászlót, hogy vigyük magunkkal. Nem hagytam. A házfelügyelőtől - mivel én otthon felejtettem a személyim - egy Galkó Bence nevű fiú igazolványának fejében kölcsönkaptuk a zászlót. Galkóval megegyeztünk, hogy a Kossuth-szobornál ő fog szavalni. De csak addig jutott, hogy "Talpra magyar, hí a haza...", amikor egy rendőr és egy katona felszólított, menjünk velük. A zászlótartó fiú kérte, ne kezeljenek kettőnket külön, hiszen együtt jöttünk. Ez jólesett. De csak kettőnket vittek be. A rendőrségen a magamfajta súlyos bűnözőnek alezredes kihallgató dukált. Hajnalban azért elengedtek. A garázdaság bűntettét megúsztuk egy figyelmeztetéssel. A következő év március 15-én apám szobafogságban tartott.

1972. március 15-én a professzoromhoz indultam a diplomamunkámmal. Nem akartam az ünnepségre menni. De felelősséget éreztem, és arrafelé kanyarodtam, nehogy mások is úgy járjanak, mint két éve mi. Aztán elsőrendű vádlott lettem egy perben, amiben hét "bűntársamat" a tárgyaláson láttam először...

Igen, belelkesedtem. Fiatalokhoz méltatlan lett volna hallgatni az örökmécsesnél. Beszédemet szinte egy civil ruhás rendőr is elmondhatta volna, ha okosabbak. De lerángattak a talapzatról, betuszkoltak egy autóba. Hiába mondtam, hogy a táskám, a diplomamunkám ottmaradt...

Tizenhárom órát álltam falnak fordítva. Nem büntetésből, hanem sokan voltunk. Megkönnyebbülést jelentett a 72 órás előzetes letartóztatás. Levették a felelősséget a vállamról. Nem 72 órára, hanem húsz hónapra, mert csak 1973 novemberében szabadultam. A húgom látta, hogy elvittek. Azt hitte, hajnalban most is kiengednek. Reggel aztán elmondta, mi történt, mire apám hangtalanul összeesett... Érdeklődésére azt felelték, nem tudják, hol vagyok. Végül március végén a kihallgató tiszt kegyesen felhívta őket. Az első látogatáson apám azzal kezdte: "Megvertek?" Nem. "Becsületszavadra nem?" Becsületszavamra. "Becsületszavadra nem?!" - kérdezte másodszor is...

Letartóztatásom után négyen felkeresték Korom Mihály igazságügy-minisztert, hogy elmondják, apám mint diplomás tartalékos tiszt a négy budapesti munkaszolgálatos zászlóalj egyikének volt a parancsnoka. Mindhárom társát felakasztották, őt az általa megmentett emberek tanúságtétele alapján igazolták. Németellenes volt. A magyar becsületért, hogy megmutassa, nem természetes az, hogy az értelmiség gyáva, 1945-ben jelentkezett az új magyar hadseregbe. Budapestről Debrecenbe, onnan Máramarosra vitték az önkénteseket egyre erősebb őrizet mellett, végül egy szovjet fogolytáborban kötöttek ki - három évre. Arról hallgattak a pártfogóim, hogy 1956-ban apám volt a forradalmi tanács elnöke a vámőrségnél, amit talán az előélete miatt néztek el neki. Mindenesetre Korom elvtárs azt mondta: "Majd ha az apját csukják le, akkor jöjjenek..."

Kifejezetten pozitív szemléletű volt az apám. Azt mondta, jól jött a szovjet rendszer megismerése, mert e nélkül talán beállt volna Rákosiékhoz katonának, és akkor három év múlva letartóztatják.

Az én benn töltött húsz hónapom apáméknak rettenetes volt, nekem jó. Egyetlen rosszindulatú emberrel sem találkoztam, engem senki nem akart elítélni. Ám a rendszer olyan volt, hogy egy rakás tisztességes ember képes volt úgy együttműködni, hogy tisztességtelenség jött ki belőle.

A tárgyaláson szóvá tettem a bírónak, hogy bár "bűntársaimat" a vádirat alapján barátaimnak tartom, nem is ismerem őket. A felelet: március 15-én ők is bűncselekményt követtek el... Meg kellett volna kérdeznem, hogy erőszakos nemi közösülés volt-e ezen a napon? A nyolc vádlottból ketten bizonyultunk különösen veszélyesnek, bennünket az első tárgyalás után nem helyeztek szabadlábra. Ulveczki Gabi Babits Petőfi koszorúi című költeményének húsz példányáért került fegyházba. Mert Babits "ott és akkor" alkalmas volt az izgatásra. Az erősen hamis vádirat szerint "apja a felszabadulás előtt vámtiszt volt". Horthysta tiszt ugyebár, mert azt nem említették, hogy továbbra is vámtiszt maradt. Többször elmondatták velem a történteket, és félmondatonként állították össze a szöveget, hogy minél terhelőbb legyen. A büntetési tétel felső határa nyolc év volt, ehhez képest a húsz hónap semmi.

Benn egyre jobb viszonyok közé kerültem. "Egyenruhás fegyencként" októberben vittek át a Gyűjtőbe, politikai foglyok - a köztörvényesektől szigorúan elkülönítve - csak ott voltak. A zárkák pasztával felkent bitumenjén a napfényben csillogtak a kefélés szabályos körei. A nyitott cellákban sakkot, dominót, szemüveget, könyveket láttam... Mint egy első osztályú szálloda! Nagyon jó könyvtára van a Gyűjtőnek, tudom ajánlani!

Négyen voltunk egy cellában. Mikor előadtam, hogy kvázi a Himnuszért kaptam húsz hónapot, velem sopánkodtak, hogy az tényleg rengeteg. Aztán kiderült, hogy a két ötvenhatost húsz évre ítélték, a negyedik pedig az 1963-as zuglói nyilasperben 15 évet kapott. Más rabokkal semmiféle kapcsolatunk nem volt, az asztalosüzemben is csak lopva lehetett szót váltani. Én azért kerestem a "márciusi ifjakat" - azóta is tartom többel a kapcsolatot. Ki is töltették velem mind a húsz hónapot, mondva: "maga köré gyűjti a bűntársait"...

Házimunkások csak köztörvényes bűnözők lehettek. Mi csak csirketolvajoknak neveztük őket, ők meg bennünket hídrobbantónak. Kiadom egyik nap a csajkám, aminek a külső szélén kávéfolt maradt. A házimunkás mellett álló őrmester visszatolta: "Mi ez? És maga politikai fogoly? A forradalom után voltak itt igazi politikai foglyok!" Így mondta 1973-ban a börtönben: forradalom! Az egyetlen rossz dolog a rohadt gyanakvás volt, hogy hetente levittek mindenkit a politikai tiszthez, és nem tudhattuk, kit miről kérdeznek, ki mit mondott.

Szabadulásom után a professzorom kezet sem mert nyújtani. A rektor közölte, politikai elítéltek sorsa nem az ő hatáskörébe tartozik. Aztán az oktatási miniszter meghatározatlan időre kizárt az ország összes egyeteméről. Rögtön elszegődtem a Műegyetemre segédmunkásnak, és beadtam a továbbtanulási kérelmet. Apám megkérdezte: ha fizikus lehetnél, fiam, politikaiként mikor engednek ki Dubnába, a szovjet atomfizikai kutatóközpontba? És a kezébe vette a sorsomat. Megérdeklődte, kik javítják a porszívókat. Elektrolakatosok, új szakma, 27. számú Szakmunkásképző Intézet! El is vitt a szakmunkásképzőbe, ahol az igazgatóval rögtön közölte: a gyerek "fekete seggű", március 15-i izgatás. Az igazgató legyintett: itt legfeljebb a lányokat izgathatja! Aztán a szekrényéből elővette a tankönyvcsomagot, és nekem adta, hogy tanuljam meg. "Hozzál a Gyűjtőből igazolást, hogy benn elektrolakatosként dolgoztál, és le is vizsgázhatsz!" De hát asztalosmunkát végeztünk! "Mit számít az? Papír legyen!" Hát én becsöngettem a Gyűjtőbe. Csak néztek, telefonálgattak, majd kitessékeltek, hogy ez nem okmányiroda... Ez a szakmunkásból lett kis barnaköpenyes iskolaigazgató karakánabbul viselkedett velem, mint híres egyetemi tanáraim közül sokan. Egy év múlva a vizsgán az Ohm-törvénnyel szépen kiszámoltam, hogyan melegszik a bojlerben a víz, és háztartásigépszerelő lettem. A börtön és apám megoldotta a pályaválasztást. Mivel benn volt a kérelmem, tíz év múlva megengedték, hogy diplomázhassak. Jeles eredménnyel lettem fizikus. Hogy ez mire volt jó? 1984-ben Szaharov, szovjet polgárjogi harcos, Nobel-békedíjas atomfizikus feleségét nem engedték ki külföldre szívműtétre. Sok tudós túszként felajánlotta magát Brezsnyevnek, amíg Szaharovék haza nem térnek... A tiltakozók között egyetlen magyar fizikus sem volt. Tisztességből felajánlottam én is magamat és a feleségemet a névsorba. Levelemet Kenedi János kijuttatta a Szabad Európa Rádiónak, ahol pár napon át felolvasták, de megjelent a szamizdat Beszélőben is. Ezt írtam alá: "Szalay Miklós magyar fizikus és felesége". Mondhatnám, ennyi időre voltam fizikus. Edit félt, már megvolt a fiunk és a lányunk. De hát mit csinálhattak volna? Dubnából nem hívhattak haza, a csavarhúzót meg nem vehették ki a kezemből.

Szakmunkásként a Bányagépgyárban, majd a Gelkánál dolgoztam. Három év után megnyertem a Gelka Tröszt országos szakmai versenyét, ötezer forintot kaptam - a hetvenes években ez nagy pénz volt -, és kiváló dolgozó lettem. Milyen esélyem lett volna arra, hogy a legjobb magyar fizikus legyek? 1986 óta vagyok kisiparos. Vagy tíz volt gelkással most is együtt ebédelünk minden héten, és közben megbeszéljük, ki mit szívott meg előző napokban az új mosógépekkel.

Izgága lennék? 1989-ben a jurta színházbeli Beszélő-esten elmondtam, a magamfajta fejjel a falnak menő embernek legfeljebb babérkoszorú jár, de politikai szerep nem. Vigyázzanak velünk, ha nem akarják, hogy falnak vezessük őket is.

Azt nem említettem még, hogy a szabadulás után két éven át március 15-én reggel hatkor a rendőrségen kellett jelentkeznem egynapi hideg élelemmel. A harmadik évben nem jött meghívó. Sértve éreztem magam. Már ezt sem érdemlem?

1972: Hobo elkobzott levele

1972. március 15.

A Műegyetemi jelentés szerint a párttagok értetlenül állnak a március 15-i belügyi készültség előtt. Nem megoldás a diákság egész napos foglalkoztatása, a helyszínek megszállása. "Nevetséges, hogy államférfiaink szinte őrizetlenül bátran járnak-kelnek a fővárosban, az országban, ugyanakkor néhány politikailag sületlen, s főként hőbörgő személy megfékezésére olyan apparátust mozgósítunk, ami egy puccs megfékezésére is elegendő volna."

"Burgács Gábor, 19 éves modell a Képzőművészeti Főiskolán, munkásszármazású KISZ-tag '71. december elején vörös posztóból kivágott két darab 8 centiméter átmérőjű ötágú csillagot ragasztott fekete posztóból készült cipőjének orrára, azóta őrizetbe vételéig a fenti módon használta cipőjét, mondván: »ezek a vörös csillagok vezérlik lépteimet«."

Csilléry Gábor kertészeti egyetemi hallgató a rendőri intézkedést fényképezte: 30 nap elzárás.

A tömeg már a Múzeum-kertben is kórusban szavalta: "A magyarok istenére esküszünk, esküszünk, rabok tovább nem leszünk!"

A Batthyány-örökmécsesnél a karhatalom beavatkozását - amit "Gyilkosok! Fasiszták!" kiáltások kísértek - az indokolta, hogy a hangulat "egyre inkább nacionalista, szovjetellenes, rendszerellenes megnyilvánulásokba csapott át". Az urh-ás kocsi szélvédőjét betörték.

Budapesten 83 fiatalt állítottak elő - 33 fiatalkorút, 47 fiatal felnőttet, és 3 felnőttet -, közülük 33 középiskolás, 15 egyetemista, 26 szak- és segédmunkás.

(Állambiztonsági Történeti Levéltár)

"Gyopár" szigorúan titkos jelentése:

"Feladatom volt Szalay Miklós és társai bűncselekményeinek megtudása. Egyetemi hallgató, reakciós családból származik, ezelőtt két évvel már volt összeütközése a rendőrséggel a március 15-ei felvonulás szervezése és véghezvitele miatt. A nyugati szabad életforma híve... Elmondta, hogy március 15-e előtt két héttel megindult a szervezés a felvonulásra. Megfelelő számú röpiratokat, gúnyverseket gyártottak, amit a helyszínen igyekeztek szétszórni... fölmászott a szoborra és elkezdett szónokolni. Beszélt a szabadságról, a szovjet csapatok kivonásáról, a többpártrendszerről, csatlakozás a Nyugathoz stb-ről, de nem tudta befejezni, mert egy rendőr lerángatta őt. Elmondása szerint 17 órakor találka volt megbeszélve a belváros egyik kertjében. Onnan indultak volna ki egy kis »rendcsinálásra«, autóbuszok, villamosok felfordítása, ablakok beverése, barikád volt a céljuk."

(Kenedi János: Kis államvédelmi olvasókönyv, Magvető, 1996)

Cikk dr. Szalay Miklós nyugalmazott vámtisztről: "...1944 novemberében, mint valami géppisztolyos mentőangyal egy tiszti osztag élén megjelent Dunaharasztin, ahol alakulatunkat néhány órával előbb a nyilasok megtizedelték... Egy-két nap múltán, éjféltájt, az újabb megtorlástól tartva a betegeket szekérre rakatta, s gyalogosan Budafokra szöktetett bennünket. Innen pedig sokunkat az éj leple alatt az ostromlott fővárosba csempészte. Amidőn a romokban heverő, sötétségbe burkolt Kálvin térre érkeztünk, azzal búcsúzott tőlünk, hogy mindenki meneküljön, ahová szerencséje vezérli." Amikor harminc év múltán találkozott dr. Szalayval, megkérdezte tőle, "annak idején miért vállalkozott életveszélyes szerepére? - A magyarság becsületéért! - felelte."

(Vihar Béla: Az emlékezés őrjáratai. Élet és Irodalom, 1974. október 26.)

Az új ellenzékiség első nagy fegyverpróbája 1972. március 15-e. Az amatőr színjátszó csoportok által gondosan előkészített ifjúsági tüntetés a „Szegénylegények” kosz tümvilágában jelenik meg. Földig lógó kokárdák, nemzetőr karszalagok, fejre kötött lelógó pántlikában folytatódó nem zetiszín szalagok. „Jancsózunk” mondják a résztvevők. Arcul csapás a hatalomnak, provokáció, de nehéz tetten érni. ’48 „haladó hagyomány”. Bem szobra ott áll a róla elnevezett téren. Ezen a napon hivatalos koszorúk ékesítik. Ennek a tüntetésnek a hátterében a szobor mégis a szovjet uralom elleni harc szimbóluma. Amint Petőfi szobra is a március 15-i pontoknak, a demokrácia követelésének a szimbóluma. A „középső T”-szindróma az utcán dramatizálódott. A hatalom akár ki meri mondani, hogy mi a reális helyzet, akár nem, magának árt. Ha kimondja, hogy 1848 emléke szembenáll vele, elve szíti a munkásmozgalom előtti gyér „haladó hagyományok” legerősebbikét. Ha nem meri kimondani, el kell tűrnie (ő is kap egy ilyen T-t a képébe), hogy a szemébe röhögjenek. A hatalom kiperdül addigi puhadiktatúrás magatartásából. Szalai Miklós fizikus hallgató alkalmi szónokot, mivel a Batthyány Örökmécsnél felolvassa a március 15-i pontokat és elkezdi kommentálni őket őrizetbe veszik és hét társával együtt elítélik izgatás vádjával. A párt és KISZ agit-prop. az zal magyarázza az ifjúsági zendülést, hogy a „Forradalmi Ifjú sági Napok” március 15-től 21-ig tartó rendezvénysorozatában hibásan túlhangsúlyozták március 21-ét 15-e rovására és ezt az „ifjúság”, amely ’56 óta úgyis afféle „Sorgnekind” (a művelt franciában enfante terrible) (eltérően a KISZ rendez vényeken trappoló „ifjúságunk”-tól), nehezményezte. Az pe dig, hogy 1972. március 15-én gyakorlatilag nem 1848 március 15-ét ünnepelték meg, hanem 1942. március 15-ét, az akkori kommunista párt által szervezett antifasiszta tüntetés harmincadik évfordulóját, arculcsapásként hatott erre az „ifjú ságra”. Ettől kezdve minden évben van március idusán ellenzéki megmozdulás. Ezeken a napokon az ellenállás egy pillanatra kilép a véleményformáló ellenzéki- és „haladár” ér tel miség rezervátumából és megmutatja a szélesebb társa dalomnak, hogy nem csak a szocializmus “létezik”, hanem az oppozíció is.

Kresalek Gábor

1972 MÁRCIUS IDUSA ÉS A FIN

1972-ben március 15-e hivatalos ünneplése, pontosabban negligálása a Forradalmi Ifjúsági Napok keretében zajlott. A „három tavasz” (1848, 1919, 1945) ünnepe ebben az évben Dózsa György születésének 500. valamint a Történelmi Em lék bizottság 1942-es tüntetésének harmincadik évfordulójára való tekintettel kissé kibővült. Ráadásul a Gergely naptár sze szélye folytán még Petőfi év is volt. Az ünnepek bőségében éppen a nemzet számára legfontosabb, március 15-e sikkadt el leginkább. Volt ugyan délelőtt koszorúzás a Petőfi szobor nál, ám a hangsúly inkább a harminc évvel azelőtti antifasiszta tüntetés emlékére állított márványtábla felavatására tevő dött. A tömegkommunikáció hallgatott, a rendőrség pedig felkészült a spontán megmozdulásokra. Összetartás volt a kerületi kapitányságokon, mozgósították az Ifjú Gárda és a katonaság néhány egységét is. Pontos akcióterveket készítettek. Nem hiába. Az előző évi néhány száz fős tüntetés után, 72-ben már több ezer fiatal, zömében diák mozdult meg, hogy méltóképpen köszöntse a sajátjának érzett ünnepet. Ahogy Krassó Gyögy 1983-ban megfogalmazta: „…ez a nem zedék új hagyományt is teremtett az ünnepre, jelenné tette a múltat, élővé a tankönyvbe szorult történelmet.”

Március 15-én délelőtt a hivatalos ünnepség keretében ifjú gárdistákat avattak a Petőfi szobornál. A ceremónia végén azonban a KISZ-es rendezők legnagyobb meglepetésére fia talok egy csoportja a téren maradt, majd 48-as dalokat éne kelve a Batthyány-örökmécseshez vonult. Itt mondvacsinált, elképesztő indokokkal több fiatalt őrizetbe vettek. (Az ese mények és következményeik leírása bővebben megtalálható Kenedi János Kis állambiztonsági olvasókönyv című könyve második kötetében.)

A délutáni események kiinduló pontja, a találkozási hely a Nemzeti Múzeum kertje volt. Itt tudtuk meg, hogy a menet a szervezők elképzelése szerint az Astoriát érintve a Kossuth Lajos utcán át a Petőfi szoborhoz tart. A számításba azonban hiba csúszott: a rendőrök már az Astoriánál elkezdték oszlatni a tömeget. Több részre szakadtunk. Két barátommal és néhány társunkkal a Kossuth Lajos utcán, majd a Váci utcán keresztül jutottunk el a szoborhoz. Közben a rendőrautók folyamatosan cikáztak és néhány embert se szó, se beszéd kiemeltek a most már külön haladó, de eredetileg együtt induló csoportokból.

A Petőfi szobornál vártunk a többiekre, de helyettük ismét a rendőrök jöttek. Valahogy elterjedt a tömegben, hogy ki-ki igyekezzék feljutni a Várba, a Mátyás templomnál lesz a következő gyülekező. Mire felértünk, negyed nyolc, fél nyolc lehetett. A tömeg szépen nőtt, minden busz tömve érkezett, majd üresen folytatta útját a Moszkva tér felé. 48-as dalokat énekeltünk, amikor ismét megjelent a rendőrség. Gumibo tokkal támadtak ránk. A „dicsőséges csihi-puhi” elől a Ha lászbástya felé, majd a sétautakon a Batthyány tér irányába menekültünk.

A téren és a Fő utcán már sokkal több volt a rendőr mint a demonstráló. Föl-alá száguldoztak a rendőrautók és a rabomobilok. A rendőrök mellett Ifjú gárdisták és katonák is tevékenykedtek. Barátaimmal úgy döntöttünk, hogy most már eléggé kiünnepeltük magunkat, mehetünk haza.

Ez azonban nem volt egyszerű. A teljesen bepörgött rendőrök és ifjú segédeik példát akartak statuálni. Világos kellett legyen a számukra, hogy a tüntetés gyakorlatilag befejeződött, nincs már rájuk szükség. Ám ők élvezték a munkát. Régen - vagy tán sohasem - volt ilyenben részük, legfeljebb a TV képernyőjén át irigykedhettek párizsi, németországi és amerikai kollégáikra. Tehát hajtóvadászatba fogtak, lezárták az utcákat, és válogatás nélkül gyűjtötték be a kokárdás srácokat.

Mi is körbe-körbe jártunk, hogy végre leléphessünk. Egyszercsak elhúzott mellettünk egy rendőrautó. Előttünk néhány méterre egy magányos fiú követ hajított utána, majd bemenekült a legközelebbi kapualjba. A kőtől betört a kocsi szélvédője. A visszaguruló rendőrkocsiból kiugráló hekusok és kiskatonák minket fogtak le, és tuszkoltak be egy rabóba. A már bent ülő társunkkal együtt a Szalay utcai kapitányságra szállítottak bennünket. Kb. kilenctől hajnali kettőig ven dégeskedtünk a kapitányságon. Ezalatt többször megvertek, kihallgattak, leíratták velünk, hogy mit csináltunk aznap. Kilátásba helyezték, hogy ellátják a bajunkat: nem lesz itt új 56. Azt a tényt, hogy mi március 15-ét akartuk ünnepelni, ha már hivatalosan megfeledkeztek róla, gúnyos mosollyal fo gadták. Amikor egyenként elengedtek minket, megtiltották, hogy bevárjuk egymást és azt is, hogy előállításunkról bárkivel is beszéljünk. Másnap megjelentek a munkahelyemen in formációt gyűjteni rólam. Én persze aznap nem mentem be, a sebeimet nyalogattam. Volt mit.

Hárman háromféle elbírálásban részesültünk. Andrást kirúgták a Közgázról és kapott egy hónap Baracskát is. Gábor írásbeli dorgálásban részesült, nekem szabálysértés címén pénzbírságot kellett fizetnem. Ahhoz képest, hogy a törött szélvédőt akarták a nyakunkba varrni, egész jól megúsztuk.

Nyolc résztvevő azonban hattól húsz hónapig terjedő börtönbüntetésben részesült. Elzártak hat főt, pénzbüntetésben részesítettek tizenhetet, REF alá helyeztek kettőt, fi gyelmeztetésben részesítettek huszonkilencet.

Az 1972-es március 15-től, amint az az 1973-as in tézkedési tervekből is látszik, bizony eléggé beszartak, de amikor bevittek bennünket, mi is. Azok veszítették a legtöbbet, akiknek életpályáját már az indulásnál megtörték az iskolából való kirúgással, börtönnel, priusszal.

Március 15-e 1973-ban

1973. március 15.: másodszor tüntetnek szabadon (nem szervezetten) a diákok a Belvárosban. Az egyetemre menekült tüntetőkkel egyetemben néhány gyanús (szakállas-farmeros) oktatót is elvernek, köztük KISZ-titkárt és párttagot is. Az előállítottakkal kapcsolatos rendőrségi technikákról újra kell olvasni Kenedi dokumentum-összeállítását (alaporvosság kádárista nosztalgia ellen, már akinek van ilyen). Az akadé miai könyvtár földszinti ablaka alatt egy munkásőr kitépi a nemzeti színű szalagot egy 14 év körüli gyönyörű kislány barna copfjából, a hajával együtt. Örök szégyenem a szemlélő gyáva póza: nem tudom, hol lennék ma, ha akkor fejéhez vá gom a nagy francia enciklopédia valamely vaskos kötetét, de lelki komfort dolgában jobban állnék.        (Ludasy Mária)

Vigyázzba állj! Az Internacionálé!

1974: A rezsim beijedt

1974-ben ennek megfelelően mindennél nagyobb készültséget rendeltek el. Az ünnepség biztosításának részleteit Fejti György, aki ekkor ugyan még csak az MSZMP KB egyik osztályvezető helyettese volt, de Kádár feleségének köszönhetően már ekkor „a jövő emberének” számított, már 1973 októberében elkezdte kidolgozni. Fejti, illetve a KISZ KB külön erre a célra létrehozott bizottsága ettől kezdve napi kapcsolatban volt az állambiztonságiakkal. A moszkvai SZKP-főiskolai képzésről hazatért Horváth József ezredesnek, akit ekkor neveztek ki a III/III-2 (ifjúságvédelmi) osztályának vezetőjévé, hosszas beszámolót tartott a bizottság előtt, hogy a korábbi években mit tett az állambiztonság az ünnep „mederben tartására”, valamint milyen információk állnak rendelkezésre arról, hogy az ifjúság mit tervez.

Skizofrén helyzetet okozott, hogy a pártállam olyan jelszavak hangoztatásáért csukott le embereket, amilyeneket hivatalosan maga is képviselt. Horváth a KISZ-esektől kapott első eligazítására így emlékezett vissza: „A [Maróthy László KISZ KB első titkár által] megjelölt titkár fogadott és közel félórás eligazításban részesített arra vonatkozóan, hogy mit jelent március tizenötödike a magyar ifjúságnak. Csak azért érdekes megjegyezni, mert a ’randalírozó’ fiatalok ugyanezt mondták, szinte szó szerint. (…) Agyrém, gondoltam, de kimondani nem mertem.”

Az állambiztonság 35, a BRFK bűnügyi és köztörvényes vonala pedig 20 hálózati személyt mozgósított az esemény előtt azzal a feladattal, hogy a tüntetéseket kísérje figyelemmel, de a megelőző intézkedések kidolgozásában sokkal több hálózati személy vett részt. Gyakorlatilag minden olyan ügynök és SZT [szigorúan titkos]-tiszt, aki ifjúságvédelmi kérdésekkel érintkezésbe került, munkafeladatnak kapta, hogy gyűjtsön értesüléseket arról, hogy környezete hogyan kívánja megünnepelni március 15-ét. Az ünnepség-biztosításban 125 operatív tiszt, 500 egyenruhás és 50 civil ruhás rendőr, 1200 munkásőr, 400 Ifjúgárdista, 30 rádiós közlekedési járőr ill. URH-gépkocsi, öt hangszórós gépkocsi, hat vízágyú vett részt. Ezen felül készenléti tartalékban állt a Forradalmi Rendőri Ezred, valamint a Budapest környéki kaszárnyákban több határőr és honvédalakulat. Csak összehasonlításképp érdemes megjegyezni, hogy 1938-1939 között a tényleges polgárháborús veszélyt jelentő nyilas tüntetésekkel szemben Budapesten egy alkalommal sem vetettek be többet 500 rendőrnél, a Horthy-rendszer elnyomó gépezete tehát meg sem közelítette a „liberális” Kádár-rendszerét.

Központi utasítás volt arra, hogy a munkásőrség és az Ifjú Gárda tagjai „az olyan személyeket, akik feltűnően nagy, vagy a hagyományos kokárdánál feltűnőbb nemzeti színű szalagot viselnek, beszéljék rá annak levételére. A szalag levétele után távolítsák el a helyszínről, adatainak egyidejű feljegyzésével.” Az intézkedés már megszületése pillanatában jogsértő volt, mert az Ifjú Gárda csupán a KISZ egyik szervezete volt és nem rendelkezett igazoltatási joggal, de ez a „gulyáskommunizmus” működtetőit nem zavarta.

A BRFK vezetője február 15-én küldte meg előkészületeit tartalmazó jelentését Harangozó Szilveszter III. Főcsoportfőnök-helyettesnek. Ez minden elképzelhető „veszélyforrásra” kiterjedt. Egy példa: „Rendőri felügyelet alá 1 főt helyezünk, Izay Gyulát, aki 1972-ben és 1973-ban is a Belvárosi Étterem Sakk termében külön ünnepséget szervezett.” Tö-megessé vált a „megelőző” beszélgetés gyakorlata is. A kádárista rendőrségre jellemző, hogy ritkán alkalmazott aljas módszereket is bevetettek: Kopcsa András adminisztrátor „Éljen március 15. Egy lelkes hazafi.” feliratú röpcédulákat terjesztett, esetében az eljárás megindítása mellett a kényszergyógykezelést is javasolták! Kérdés, miért nyúltak ehhez az eszközhöz: azért, mert szovjet mintára a pszichiátriát is a terror fegyvertárába állították, vagy pedig azért, mert egy diktatúrában politikai értelemben a normális viselkedés abnormálisnak számít?

Szalay Miklós: Erkölcs és rendérzék kérdése 

Édesapja, dr. Szalay Miklós, civilben vámtiszt a II. világháborúban 1944. novemberében zászlóaljparancsnokként szolgált. Kilencszáz rábízott munkaszolgálatos életét mentette meg úgy, hogy Dunaharasztiból Budafokra vezényelte, és megszökette õket. Küzdelem a becsületért – ez a vonás fiában, az ifjabb Szalay Miklósban is visszaköszön. Õt kétszer (1970-ben és ’72-ben) börtönözték be, amiért március 15-én megkérdõjelezte a szocializmus létjogosultságát. 

„Jogot végzett apám erõs befolyást gyakorolt rám. Rábeszélt, hogy válasszam az orvosi egyetemet. Egy év után átiratkoztam a fizika szakra. Az orvosin kitûnõ tanuló lévén nem értette, mit akarok azzal a megfoghatatlan szakmával, ami még csak nem is fizikatanárság. Karon fogott, és elvitt az ELTE Természettudományi Karára, ahol a folyosón elkapott egy fizikus docenst, elbeszélgetett vele, majd megállapította, hogy kicsit szûklátókörû, kicsit unintelligens ember, mégis rangos fizikus lehetett, tehát én inkább menjek közéjük. 

Aztán mégis hagyta, hogy fizikát hallgassak, bár azt mondta, életem legnagyobb tévedését követem el. 

1970-ben, március 15-én húgomat kísértem az ünnepségre. A hivatalos beszédek lelketlenek voltak, ezért úgy döntöttünk, énekelve vonulunk át a Kossuth-szoborhoz. Egy rendõr és egy katona bekísért engem és a barátomat, reggel aztán kiengedtek. 

Egyetemi fegyelmi tárgyalás lett a dologból, és rendõrségi figyelmeztetés. Máig vallom: igazi barátokat legutoljára egyetemi évei alatt találhat az ember. A következõ évben március 15-én apám egész napos szobafogságban tartott. 1972-ben, végzõs egyetemistaként megint kimentem az ünnep napján a megemlékezésre. 

Igaz, eredetileg csak figyelmeztetni akartam a többieket, nehogy úgy járjanak, mint én, de végül belelkesedtem. Egyszerûen muszáj volt beszélni az örökmécsesnél. Az lett a vége, hogy a Himnusz eléneklése miatt húsz hónapnyi fegyházra ítéltek, s a közügyektõl is eltiltottak. 

Csak az Antall-kormány alatt állították vissza a jogaimat. 

Fiatal korában sokkal kevesebbet tud az ember, de sokkal bátrabb is. Huszonnégy évesen elmondhatatlanul bosszantónak és hiteltelennek éreztem, hogy március 15-én, nemzeti ünnepünkön a szovjet zászló alatt oroszul folynak úgynevezett megemlékezések. 

Egyszerûen csak azt szerettem volna, ha méltó módon ünnepeljük meg a forradalom és szabadságharc emlékét. A szereplésem összesen kétszer két óra volt, és féltem is, amikor kiálltam beszélni. 

Hülye, aki nem fél, amikor bátornak kell lenni. Lerángattak az emelvényrõl és elvittek. A börtön aztán megoldotta a pályaválasztás kérdését, meg az elhelyezkedést is. Mivel hosszas kérésre csak jóval késõbb, tíz év után engedtek lediplomázni, közben háztartásigép-szerelõ lettem, s ma is ebbõl tartom el magamat. 

Jeles eredménnyel diplomáztam, de nem bántam meg, hogy a szerelésnél maradtam. Azt hiszem, ha orvosként vagy fizikusként dolgoznék, nem viselném el, hogy érdekek és ellenérdekek hálójában kell vergõdnöm, s hogy a politika közvetlenül beleszól az életembe. 

A fizika és valamennyi tudomány, sõt az élet minden részterülete az ember belsõ érzelmi és erkölcsi indíttatásaiból táplálkozik. Ahhoz, hogy rendszerezett bizonyítást folytathassunk, vagy megfejthessünk egy rejtélyt, vágyakozni kell a rend után és keresni azt. 

Persze idõközben rájöttem, hogy a fizika sem képes a világot modellezni, megfejteni. De a rend utáni vágyakozás, a rendérzék megmaradt. 1995. március 15-én a Parlamentben Göncz Árpád elnök úr kitüntetett a Magyar Köztársasági Érdemrend Kiskeresztjével. 

Eleinte nem akartam elmenni kezet fogni Horn Gyulával és Fodor Gáborral, az akkori kulturális miniszterrel. Aztán a lányom önmérsékletre intett, és azt mondta, ne forgassam a szemeimet, ne viselkedjek anarchistaként. Végül átvettem a kitüntetést, de a Kossuth Klubban nem kerülhettem el a kézfogást.

Megjelenésem feltételéül szabtam, hogy 1995. március 15-én ne adják le a rádióban Esterházy Péter Hogyan gondozd a magyarodat? címû mûvét. Fodor kitérõ válasszal fogadott, de már nem visszakozhattam, döntetlenre zárult a „mérkõzésünk”. 

Ma az a legnagyobb baj, hogy nincsenek tiszta helyzetek. Amikor a szovjet csapatok itt voltak, egyértelmû volt az ellentét megszálló és megszállott között. 

Amikor a börtönben kihallgattak, hozzászoktam, hogy saját érvelésem elõtt ki kellett magyaráznom a koholt vádakat. Ma azért nincs mód valódi forradalomra, mert könnyû árnyékra vetõdni. Mindkét politikai oldalon és a médiumokban is túl sok a szándékos csúsztatás. 

Ezek látszatvilágot teremtenek, és végül az ember elveszíti a viszonyítási pontjait. Kiveszett a lovagias küzdelem, helyette disznókkal kellene birkózni a mocsárban, de ahhoz legtöbbünknek nincs gusztusa. 

Nagyon nagy felelõssége van a fiataloknak abban, hogy másképpen menjenek a dolgok. Persze õk is bizonytalanok, de bátrak. Talán meg tudnának küzdeni a hatalom cinizmusával.” 

NÉVJEGY Szalay Miklós 1948-ban született, másfél évtizede él Pesthidegkúton. 1972-ben húsz havi fegyházbüntetésre ítélték, mert március 15-én „bûntársaival” a Himnuszt énekelte. Szabadulása után háztartásigép-szerelõ lett, majd elhelyezkedett a Bányagépgyárban, késõbb a Gelka-trösztnél. Tíz évvel késõbb fizikusként diplomázott. 1985-ben a Szabad Európa Rádión keresztül maga és felesége nevében nyílt levelet intézett a Szovjetunió pártfõtitkárához, Leonyid Brezsnyevhez. Személyesen vállalták, hogy túszként a Szovjetunióba mennek az ott számûzetésben tartott ellenzéki akadémikus fizikus, Andrej Szaharov hazautazásáig, akinek orvosi kezelés céljából kellett volna nyugatra utaznia. Mint egyetlen magyar fizikus, több nyugat-európai társához csatlakozva tette meg ezt a gesztust. 1995-ben a demokratikus átalakulásban végzett tevékenységéért a Magyar Köztársaság Érdemrendjének kiskeresztjét kapta meg.