1970

1.

Felgyorsultan hömpölygõ felszín és felerõsödõ ellenáramlatok – ez jellemezte hazai történelmünk 1970. „folyamkilométerét”. A felszínt a felszabadulás 25. évfordulójára kötelezõen felmutatandó eredmények jelentették: a metróépítés Budapesten, valamint a tömeges lakásépítés országszerte. A termelõszövetkezetek és háztáji gazdaságok – a kapott támogatások eredményeképpen – gyorsan fejlõdtek. Hét év alatt (1968–1975) tízszeresére nõtt a sertésállomány. 1960-hoz képest 30 százalékkal nõtt a mezõgazdaság termelése. 1970-ben a parasztság életszínvonala utolérte a munkásokét. A nagyjából azonos színvonalú sajtóközlemények és gyári faliújságok egymást licitálták túl az eredmények tálalásában.
 Az ellenáramlatok csak a színfalak mögött munkáltak, de egyre nagyobb hatóerõvel. A legnagyobb ellenszél a pártvezetés legszilárdabb bázisát alkotó nagyüzemekbõl fújt, ahol nem nézték jó szemmel, hogy a tsz-melléküzemágak és a háztáji gazdaságok létrehozásának eredményeképpen a parasztok életkörülményei ugrásszerûen javulni kezdtek. A szilárd öntudattal és még nagyobb veszteséggel termelõ nagyüzemek különösen a jövedelmezõség prioritásának elvét kérdõjelezték meg. Kádár valóságos kötéltáncosként egyensúlyozott a gazdasági reform hirdetõi és ellenzõi között. Aggódott, és erre minden oka megvolt.
 Megtették a magukét a szocialista tábor nálunk vendégeskedõ éltanulói is az NDK-ból, akik jelentették Moszkvában, hogy Magyarországon a kapitalizmus építésének esete forog fenn. Szó ami szó, nem volt könnyû ez idõben Kádárnak lenni Magyarországon.

2.

1970-nek nem csupán a negyedszázados felszabadulási jubileum miatt kellett, ha törik, ha szakad, sikeres esztendõnek lennie. Ott volt ráadásul a Lenin-centenárium, valamint a X. pártkongresszus, amelyet november 23. és 29. között rendeztek meg. A lakosság alig heverte ki az egyik felajánlást, már készülhetett a következõre. Vitathatatlan azonban, hogy a jelszóáradat mögött valódi eredmények húzódtak meg. 1970-ben 87 ezer lakás épült hazánkban, amelynek negyede panelbõl készült. Ez idõben 3,1 millió lakásra 3,3 millió háztartás jutott, vagyis még közel félmillió család élt társbérletben. 1970-ben 100 szobára 202 fõ jutott, azaz minden szobára két fõ. Az összehasonlítás kedvéért: ma 3,9 millió lakást tartanak nyilván Magyarországon, és majdnem mindenkire jut egy szoba (100 szobára 106 fõ). 800 ezerrel több a lakás és 150 ezer fõvel kevesebben vagyunk, mint 1970-ben. Az 1981. évi népességcsúcshoz képest már több mint fél millióval csökkent hazánk népessége.
 Kádár a X. kongresszuson tartott, mintegy négyórás – a televízió által is közvetített – beszédében büszkén jelentette, hogy az elmúlt öt év alatt (1966–70) egymillió ember költözhetett új lakásba: az idõszak folyamán 320 ezer lakás épült.
 Brezsnyev, a kongresszus fõ vendége, nyilván megkülönböztetett figyelemmel hallgatta Kádárnak az új gazdasági reformról elmondott szavait:
 „A Központi Bizottság jelentheti a kongresszusnak: a gazdasági reformot sikerült zökkenõmentesen bevezetni, alapelvei beváltak; az új gazdaságirányítási rendszer eredményesen mûködik. A reform három éve alatt tovább szilárdultak a szocialista termelési viszonyok; magasabb színvonalra emelkedett a szocialista tervgazdálkodás, a termelés tervszerûbb lett. A reform a korábbinál jobban biztosítja, hogy az össznépi érdek, a csoportérdek, és a személyi érdek egyaránt és megfelelõen érvényesüljön.”
 Kádár azonban jól megtanulta, hogy a hinta egyik irányban sem lendülhet ki tartósan, ezért beszéde további részében kijelentette:
 „A reformról a Központi Bizottság hangsúlyozottan megmondta, hogy csupán egy eszköz a jobb, a hatékonyabb gazdasági munkához, amely önmagában nem oldja meg feladatainkat, de segít azokat jobban és gyorsabban megoldani – és ez nem csekélység. A Központi Bizottság most, három év tapasztalatai alapján állíthatja, hogy ezt az eszközt, bár még csak most tanuljuk jól használni, sõt még nem keveset javítani is kell rajta, de máris hatásos eszközünk, amely segíti pártunkat, népünket a gazdasági feladatok megoldásában, szocialista törekvéseink megoldásában.”
 Nem tudni, hogy a trónján ülõ Brezsnyevet megnyugtatta-e a kádári kiegészítés, hogy itt csupán a szocializmust segítõ eszközrõl van szó. Tény, hogy már csak két év volt hátra a reform nyílt megtámadásáig, három és fél év múlva, 1974. március 21-én pedig lefújták az egészet. A reform szószólói, Nyers Rezsõ, Fehér Lajos, Ajtai Miklós, parkolópályára, illetve nyugdíjba kerültek.
 Ami Kádár 1970. november 23-án elõadott kongresszusi beszámolóját illeti, az leginkább egy teljes áruválasztékkal rendelkezõ szupermarketre emlékeztetett: mindent megtalálhattunk benne. Szó esett abban a társadalom életének minden vetületérõl és minden szereplõjérõl, akik mind elõírásszerûen dobozokba, osztályokba és rétegekbe voltak csomagolva. Az információ teljesnek tûnt.
 Azazhogy mégsem.
 A vezetés családi titka maradt, hogy a metró, valamint a lakásépítés nem belsõ erõforrásokból, hanem nagyrészt külföldi hitelekbõl épült. Ekkor indult el az eladósodási folyamat, amelynek terheit ma is nyögjük, sõt jut belõlük gyermekeinknek és unokáinknak is. A rendszerváltásig 21 milliárd dollárra sikerült feltornászni bruttó adósságállományunkat.
 Amikor a kölcsönszerzéssel megbízott Fekete Jánosnak (1968–1988-ig, azaz húsz évig a Nemzeti Bank elnökhelyettese) kiadták a hitelszerzési megbízást, feltette a kérdést:
 – Elvtársak, mibõl fogjuk mi ezt visszafizetni?
 A politikai bizottság válasza gõgös volt és lehengerlõ:
 – Ez nem az elvtárs feladata! Az ön megbízatása a hitel megszerzésére vonatkozik!
 Kölcsönt viszonylag könnyen kaptunk, mert ekkorra már kiérdemeltük a „legvidámabb barakk” elnevezést.

3.

1970-ben befejezõdött egy folyamat, amelyet úgy jellemeznék, hogy a hivatásos forradalmárokból függetlenített pártalkalmazott, majd hivatalnok lett.
 Hivatásos forradalmárról hazánkban csak az 1945 elõtti idõkben beszélhetünk, amikor a fellengzõs meghatározás mögött olyan személy húzódott meg, akit meggyõzõdése vezérelt. 1945 után – a Rákosi-korszakban – a függetlenített pártmunkás minõsítés dívott. Náluk a meggyõzõdésnek már kevésbé volt szerepe. De még ezekben az emberekben is erõs küldetéstudat munkált, szentül meg voltak róla gyõzõdve, hogy õk hivatottak a népet boldoggá tenni, és hogy az õ véleményük az egyedül üdvözítõ.
 A Kádár-korszakban azután ezek a pártmunkások hivatalnokokká alakultak – tisztelet a kivételnek –, híján voltak bármiféle meggyõzõdésnek, csupán a hatalmat képviselték, és személyi adottságaiktól függõen helyben gyakorolták.
 A hatalom úgy osztotta le a lapokat, hogy a munkahelyeken a felelõsség a kinevezett vezetõé volt, de a tényleges hatalmat a pártapparátus helyi megbízottja, a párttitkár gyakorolta. Ebbõl a koktélhelyzetbõl a konfliktusok tömege keletkezett. A különbözõ fokozatú pártbizottságok munkarendje tele volt az igazgatók és párttitkárok konfliktusaiból fakadó ügyekkel, amelyek kivizsgálást igényeltek.
 Az igazgatókat a frász kerülgette, amikor a titkárnõ bejelentette:
 – Megjöttek az elvtársak a kerületbõl!
 Az 1970-ben megtartott X. pártkongresszus léptette életbe a párt szervezeti szabályzatában az alábbi gumiszabályt: „A bírálat elfojtói ellen az illetékes pártszerv köteles eljárást indítani.” (Néhány év múlva magam is ezzel a váddal kerültem a Központi Ellenõrzõ Bizottság elé – ezt a bizottságot a párt szeretetszolgálatának szoktam nevezni, ugyanis válogatott embergyûlölõkbõl állították össze.)
 Azt hiszem ideje, hogy megtegyem tanúvallomásomat a párthivatalnok természetrajzáról.

4.

1970-ben jelent meg Sütõ András Anyám könnyû álmot ígér címû könyve. Abban olvastam, hogy az erdélyi magyarok tömören kifejezõ nyelvezetükben a párttitkárt „gyûléshajtónak” nevezték. Ez a meghatározás a falvakban kifejezhette a párttitkári megbízatás lényegét, ám a városokban, nagyobb szervezeteknél a „gyûléshajtás” a pártfunkcionárius segédmunkásainak feladata volt.
 22 évig (1962–1984) voltam a Fõvárosi Kertészeti Vállalat igazgatója. A vállalat méretei és párttagjainak száma miatt önálló pártbizottsággal rendelkeztünk, kezdetben mellék-, késõbb fõhivatású párttitkárral. Az idõnként változó párttitkárok közül különösen Szimpla V. és Dupla W. elvtársak rabolták elõszeretettel az idõmet és rongálták sikeresen az idegeimet. Mielõtt bárki besorolna a Kádár-rendszer nyolcmillió ellenállója közé, sietek kijelenteni, hogy én igenis hittem a marxizmus eszméjében – ellentétben Szimpla V. és Dupla W. elvtársakkal, akiktõl a marxizmus és bármiféle meggyõzõdés teljesen távol állt. Egy hivatalnok ilyesmivel nem bíbelõdik. Dupla W. és nyelvtársai számára provokációnak számított, amikor a Madách Színház színpadán (itt tartottuk vállalati ünnepségeinket) Lenint idéztem, aki olyasmit írt le, hogy a párt nem öncélú szervezet, nem uralni, hanem szolgálni hivatott a munkásosztályt. A felháborodás teljes volt, noha én joggal hivatkoztam a felbujtóra, akinek lakcímét a Kreml falánál elhelyezett mauzóleumban jelöltem meg.
 A pártbizottság idõ- és papírigényes hivatal volt, amelynek ügyeit három csoportba lehetett osztani. Legtöbb idõnket a felülrõl kiadott határozatok rabolták el. 1970-ben ezekben többször szerepelt az USA vietnami beavatkozása, valamint Izraelnek az a gonosztette, hogy nem hagyta magát legyõzni. Központi téma volt még a X. pártkongresszusra való felkészülés.
 Az idõrabló ügyek mások csoportját azok a beszámolók alkották, amelyeket vállalatunk különféle részlegeinek tevékenységérõl kellett tartanunk. Ez az én feladatom volt. 1970-ben például a parképítõk tevékenysége volt mûsoron. Tekintve, hogy a pártvezetésnek a parképítés osztályvezetõje is tagja volt, többek között neki számoltam be arról, hogy õ hogy dolgozott. Becsületére legyen mondva, hogy a beszámolót elfogadta. Az ilyesmi nagyon emlékeztetett az önfertõzésre.
 Az ügyek harmadik csoportját csemegének tekintették, ezek voltak a személyi kérdések. Ezeket az ügyeket olyan tökélyre fejlesztették, hogy a végén már két-három javaslatot is elvártak tõlem egy funkcióra. Igazságtalan lennék, ha csak Szimpla V. és Dupla W. elvtársakat nevezném hivatalnoknak. Módomban volt olvasni a VIII. kerületi párttitkárnak a Fõvárosi Temetkezési Vállalathoz írt levelét, amely az 1980. évi XII. kongresszusra hivatkozva többtermelésre és szocialista munkaverseny szervezésére hívja fel a Temetkezési Intézet dolgozóit.

5.

1970-ben, az év elején bemutatták Jancsó Miklós Így jöttem címû filmjét. A film nyilván az évforduló alkalmából készült, és a felszabadulásról szólt. Aki végigélte ezt a történelmi fordulót, meglepõdött a látottakon. A kemény, véres csaták nem hasonlítottak arra a pásztorjátékra, amely a filmben a nézõ elé tárult. Nem vagyok filmesztéta, így hozzá nem értésem jogán csak saját benyomásomat rögzítem. Az év magyar filmtermésének talán legsikerültebb darabja az októberben bemutatott Szerelmesfilm volt, amely végre köszönõ viszonyba került valóságos életünkkel.
 Megjelentek jó irodalmi mûvek, a már említett Sütõ András-könyvön kívül említendõ még Németh László Két nemzedéke, Weöres Sándor egybegyûjtött írásai, Szabó Pál Kánikula és Devecseri Gábor Bikasirató címû alkotása.
 Ebben az évben halt meg Fábry Zoltán, Fekete István, Fülep Lajos, Révay József (író, mûfordító), Szabó Pál, Szántó Tibor, Szöllõsy Klára, Trencsényi-Waldapfel Imre, Váci Mihály és Veres Péter. A november 5-i lapok beszámolnak Szabó Pál temetésérõl. A kormány és a Tudományos Akadémia képviselõi is jelen vannak a búcsúztatásnál. Az írótársak nevében Darvas József búcsúztatta Szabó Pált. Az elhunyt író az emlékbeszédekben megkapta mindazt az elismerést, ami csak az elhunytaknak jár, és amit az élõk nélkülözni kénytelenek.
 Más kulturális hírek:
 Szeptember 22-én a Magyar Hírlap beszámol Nyári Pál festõmûvésznek a Fényes Adolf teremben tartott tárlatáról. A beszámoló a képeket a veszélyes jelzõvel minõsítette. Hogy lehet egy kép veszélyes? Íme az indokolás:
 „A mûvész esetében nem a technikai tudással van baj, hanem épp a gondolatokkal. Pedig a képek látszólag gondolatoktól terhesek.” Sajnos, az elemzés a továbbiakban is ilyen hangnemben íródott, így számomra nem derült ki, hogy mitõl veszélyesek ezek a képek.
 Ugyanezen a napon beszámolót olvashattunk a Kamara Varieté mûsoráról, amely – a festõvel ellentétben – dicséretben részesült. A mûsorban egyébként kifigurázták az új gazdasági mechanizmus egyik melléktermékét, a téeszekben elszaporodó melléküzemágakat.
 Miért engedték meg 1970-ben az érvényes gazdaságpolitika kifigurázását?
 A rejtély nyitja az, hogy Kádár alapjában véve utálta a gazdaság reformját. 13 év múlva, az MSZMP Központi Bizottságának 1983. április 12–13-i ülésén ezt el is árulta. Az ülés napirendjén szereplõ legfontosabb téma az ország fizetõképessége volt. Néhány bíráló megjegyezte, hogy nem kellett volna leállítani 1974-ben az új gazdasági mechanizmust. Erre Kádár kijelentette, hogy még korai borostyánt és tövist osztogatni, mert lám, a Szovjetunióban más, eredményesebb módszert alkalmaztak. (Andropov, az akkori elsõ titkár bevezette az utcai igazoltatásokat, a rejtett élelmiszerkészletek felkutatását célzó razziákat. Ez néhány hónapos javulást eredményezett az ellátásban. A gazdasági „ösztönzés” itt a félelemre épült.)
 A Kádár-nyilatkozatot szóbeli tájékoztatókon ismertették a párttagsággal.
 Visszatérve a kultúrára: 1970-ben bemutatták a miskolci színházban Stendhal Vörös és fekete címû mûvének színpadi adaptációját, a pesti színházak pedig több Shakespeare-mûvet, valamint a Furcsa pár és a Bolond lány címû színdarabokat.
 November 4-én, szerdán foci-kupanap volt. A pécsi Dózsa 2:0-ra gyõzte le a Newcastle United angol focicsapatot, egy másik angol csapat viszont – a Manchester City – 2:0-ra gyõzte le a Honvédet.
 Az év folyamán a lapok beszámoltak több terrortámadásról, amelyeket azonban sikertörténetként tálaltak. Ezek olyan „civilizációs” hírek voltak, nemzetközi eseményként tálalva, amelyek jellemzõen helyeztek el bennünket a népek családjába. Az igazsághoz tartozik, hogy nem saját akaratunkból kerültünk a terrorizmust támogató országok sorába.

6.

1970-ben a hatalom résen volt. Április 4-én nagyszabású katonai díszszemlét rendeztek a Felvonulási téren. Mivel a Városliget mellett lakom, a díszszemle elõtti napokban a környéken mindenkit igazoltattak, engem is, és csak akkor engedtek tovább, ha a személyi igazolványommal tudtam bizonyítani: csakugyan ott lakom.
 Ebben az évben történt az is, hogy március 15-én felvonult mintegy 20-25 fõnyi csoport: a Kossuth-nótát és a Klapka-indulót énekelték, és a hivatalosnál nagyobb méretû kokárdát tûztek ki. Ez az esemény nagy munkát adott a rendõrségnek. Kenedi János Állambiztonsági olvasókönyvében mintegy 14 oldalon idéz az ügyben felvett jegyzõkönyveket (második kötet, 7–20. oldal). Ki kellett deríteni, ki miért vonult fel és milyen indíttatásból dalolt. Ez nagyon komoly munka volt. Nem csupán a szándékot vizsgálták, hanem górcsõ alá vették a résztvevõk egész életútját.
 A Kádár által meghirdetett kétfrontos harc keretében a politikai vezetõknek a múlt árnyaival is meggyûlt a bajuk: személy szerint Marosánnal és Rákosival, akik ellen a párt politikai bizottsága még 1970-ben is kénytelen volt fellépni a kulisszák mögött.
 Nézzük elõször a Marosán-ügyet! 1962-ben, abban a korszakban – amikor a politikai vezetés már enyhíteni kívánta a terrort – már nem használt önfejûsége, mértéktelen demagógiája, és az sem, hogy sokat megengedett magának Kádárral szemben. 1962. október 12-én felmentik minden pártmegbízatása alól. Hoznak egy mókás politikai bizottsági határozatot is. Formálisan maradjon az Elnöki Tanács alelnöke, de ténylegesen nem funkcionálhat. Elveszik tõle „M” és „K” telefonját, a kormányõrséget és az állami gépkocsit. Villamoson kell járnia. Micsoda csapás!
 1969-ben megkeresik, hogy megbeszéljék vele: a felszabadulás közelgõ évfordulója alkalmából – 1970. április 4-én – ki akarják tüntetni. Vérig sérti, hogy ezt Pullai közli vele – és nem Kádár. Visszautasítja a kitüntetést. A dolog úgy festett, hogy Kádárnak 1970-ben, belsõ személyi sakkjátszmájához kellett egy ellenfigurának alkalmas személy, s erre Marosánt szemelte ki. A kitüntetés mézesmedzagja nem vált be, ezért Kádár személyes magánlevelet írt neki, ami akkor nem vezetett eredményre, mert nem legyezgette eléggé Marosán hiúságát. A hatalomnak azonban volt még egy mézesbödönje tartalékban. Megígérte, hogy kiadja Marosán gondosan visszatartott könyv-kéziratait, ha kihagyja belõle azok nevét, akik abban az idõszakban szentnek és sérthetetlennek számítottak. Ezt Marosán nem vállalta, mert félõ volt, hogy így kihagyják kéziratából az alanyokat és állítmányokat, a kötõszavakat, igeidõket, és a végén csak az írásjeleket hagyják benne. A könyv rövid huzavona után alig húsz év múlva, 1989-ben meg is jelent. Igaz, hogy ekkor Kádárt elhalálozása már megakadályozta a cenzori tevékenység ellátásában, Aczél György pedig már 1988. május 22-én kivált a legfelsõ vezetésbõl.
 Marosán 1972-ben végül is visszalépett a pártba, majd élete végéig ellubickolt a szakszervezetek langyos vizeiben. Azt hiszem, a mai magyar parlamentben is fellelhetõ Marosán reinkarnációja.
 1970-ben a háttérben még mindig ott munkál a múlt másik árnya, a Szovjetunióban élõ Rákosi Mátyás. 14 év óta bombázza leveleivel a szovjet vezetõket és az MSZMP Központi Bizottságát hazatérésének engedélyezése érdekében. 1968-ban az MSZMP már hajlik arra, hogy megengedje Rákosi hazatérését, ezt azonban szigorú feltételekhez kötik. Kádár – akinek puritánsága nem vitatható – még Rákosi nyugdíját is meghatározta, 3600 Ft-ban. Ennél fontosabb feltétel volt, hogy Rákosinak meg kellett volna ígérnie: távol tartja magát a politikától, és lehetõvé teszi kapcsolatainak ellenõrzését. Ezeket a feltételeket Rákosi nem vállalta, ehelyett tovább ostromolta leveleivel a hatóságokat, 1970-ben újabb panaszleveleket ír Szuszlovnak, valamint az MSZMP Központi Bizottságának, amelyben közli, nem egyezik bele, hogy itthon háziõrizetben éljen.
 A Rákosi beadványára küldött utolsó válaszlevél (1970. december 12.) lényege, hogy a központi bizottságnak „a feltételeket nem áll módjában megváltoztatni”. Ezt a levelet Rákosi már nem kapja meg, mert infarktussal kórházba került, 1971. február 5-én pedig a gorkiji (Nyizsnij Novgorod) kórházban meghalt.

7.

Az 1970. november 24-i lapokban a X. pártkongresszus elnökségének fényképe árasztja szeretétének sugarait a munkába induló magyar dolgozókra. Fock Jenõ éppen megnyitóját tartja, amely megkülönböztetett figyelmet érdemel. Mindenkit üdvözölni kell, aki közelrõl vagy távolról megjelent. Sokan jöttek. Részben azért, mert érdekli õket a kongresszus, vagy csupán azért, mert nálunk jól fõznek. Kádár láthatóan összpontosít, épp négyórás beszámolójára készül. Brezsnyev gondolataiba merül, sok minden járhat a fejében. Nincs könnyû dolga. Nehéz lehet ezt a sokszínû bagázst egyben tartani. Bár 1956-ban Magyarországon, 1968-ban Csehszlovákiában bebizonyosodott, hogy a Nyugat minden szitkozódás dacára érvényesnek tekinti az 1945 februárjában, Jaltában meghúzott vonalat, az ördög nem alszik.
 Kádárral nincs nagy baj, mert apróbb fegyelmezetlenségeitõl eltekintve hûsége nyilvánvaló. Két év elmúltával már Csehszlovákiával is helyreállott a puszipajtási viszony, és nem csupán átvitt értelemben.
 Márai Sándor írja naplójának 1970-es jegyzeteiben: „Politika: az ember színészi képességeinek felsõ lehetõsége. A televízió a prágai repülõteret mutatja, ahol Svoboda cseh államelnök (akit – mint Borgia spanyol hóhérai az áldozatot – lassan fojtogatnak) csókkal üdvözli Brezsnyevet, Koszigint, tehát a szovjet szakembereket, akik két esztendõ elõtt, az ugyancsak csókolózó és ölelkezõ pozsonyi békülési, megegyezési komédia után, útnak indították a szovjet-orosz tankokat, hogy Csehszlovákiában (az egyetlen európai országban, ahol 1948-ban a nép demokratikus, szabad, titkos választásokon optált a kommunizmus mellett) lemészárolják a »humanizált, emberarcú« kommunizmus kísérletét. Svoboda, az érdemrendes, kommunista törzsfõnök, aztán Dubcek, Szmrkovszki, Cernik (hol voltak ezek, amikor felakasztották osztályos társaikat, Slanskyt és Clemetist?…) megsemmisülten tértek vissza Moszkvából, és az elmúlt két évben az oroszok »normalizálták« Csehszlovákiában a kommunizmust… A csókolózásra kényszerített ellenfél új figura a történelemben. Hitler nem csókolózott az áldozataival, beérte, szerényen, hogy lemészárolta õket.”
 Visszatérve Brezsnyev gondterhelt arckifejezésére, felmerül bennem: vajon sejtette-e már, mi történik majd három hét múlva Lengyelországban, ahol rövidesen új fõnököt kell keresnie. Nem tudni, hogy Brezsnyevet milyen jelentésekkel táplálták, csupán annyi bizonyos, az elõzményeken neki is el kellett volna gondolkodnia.
 1970. december 14-én az áremelések miatt súlyos munkászavargások törtek ki a gdanski hajógyárban. December 20-án lemond W. Gomulka pártfõtitkár, három nap múlva pedig Cyrankiewicz miniszterelnök. Az új elsõ titkár Gierek, az új miniszterelnök Jaroszewicz.
 Nem tudhatjuk, mit sejtett meg mindebbõl Brezsnyev, annyit azonban bizonyosan tudott, hogy még nehéz idõk várnak rá, mert az önállóságtól megfosztott országoknak a gondja is az õ nyakába szakadt. Hiába, minél nagyobb hatalom összpontosul egyetlen kézben, annál több vele a gond is… A gdanski és a budapesti Óbudai Hajógyár fontos volt a szovjet katonai hatalom számára, Brezsnyev rakétaprogramja pedig nem nélkülözhette a pécsi uránt és a magyar timföldet. Az urán a rakéták töltetéhez, a bauxit és timföld pedig a rakéták köpenyéhez szolgáltatott nyersanyagot.
 1970-ben a magyar külkereskedelem kétharmada KGST-országokkal bonyolódott, annak fele pedig a Szovjetunióval. Egyharmad jutott a kapitalista világra, és ezzel a szocialista táboron belül élenjártunk.
 Kádár teljességre törekvõ kongresszusi beszámolójában megpróbált képet adni a társadalmi változásokról, de az egyoldalú, csak a sikereket hangsúlyozó, monotóniába csomagolt panelek miatt ez a kísérlet nem sikerült. Pedig voltak változások. Csupán kettõre utalok: a különleges, mindaddig csak Magyarországon létezõ kubikusréteg megszûnésére, valamint a „Telek-Magyarország” jelenség elterjedésére.
 A kubikusok mintegy két évszázada kialakult földmunkásréteg, akik nevüket a kiemelt és elhelyezett föld köbmétere (kubik) után kapták. A földmunkagépek elõtti korszakban, a XIX. századi folyószabályozás és vasútépítés idején õk végezték az összes földmunkát. Saját talicskájuk, lapátjuk és ásójuk volt, alföldi lakhelyükrõl tömegesen vándoroltak munkahelyükre, ahol földbe vájt hálóhelyen aludtak. Eledelüket maguk fõzték hazulról hozott lebbencsbõl, szalonnából és krumplibõl. A kubikusoknak nem volt könnyû életük. A talicska önsúlya 30 kiló, megrakva földdel 130 kiló, de a jó teherelosztás miatt 100 kg súly a kerékre hárult, a kubikusra 30 kiló maradt. Ám ezt gyakorta látástól vakulásig emelték, töltötték és ürítették. 4-5 óránként volt egy-egy pipahuja (pipaszünet). A két világháború közötti idõszakban kevés volt a munka. Ott álltak a kubikusok talicskáikkal a Keleti pályaudvarnál, és várták a jó szerencsét, a munkát, néhány pengõ kereset reményében. Mikor 1962-ben a Fõvárosi Kertészet élére kerültem, ugyancsak meglepõdtem, hogy a parképítõ munka zömét még mindig kubikusok végezték, több évszázados technikával, ásóval, lapáttal, csákánnyal. Annyi változás volt, hogy már nem a földön aludtak, hanem munkásszállásokon, és lebbencsüket már beszerelt fõzõlapokon fõzték meg.
 Végre nálunk is megindult a gépesítés. 1970-ben 78 ezer traktor dolgozott hazánkban és már a kertészek is hozzájuthattak a földkitermelést, szállítást és terítést szolgáló célgépekhez, sõt a parkokban a pázsitnyírást is gépekkel végeztük. A kubikusok egy része gépkezelõ lett, más része segédmunkás vagy éppen szakmunkás. A kiöregedett kubikusok helyére újak már nem álltak be, de utódaik, a vidékrõl városba utazó munkások megmaradtak. Szerszámaik, a talicskák, raktárba kerültek, így 1970-ben már csak elvétve lehetett hazánkban kubikost találni. Érdekes sorsukról, életükrõl képet kaphatunk a csongrádi Kubikus Múzeumban, ebben az egyedülálló intézményben.
 1970-ben elhatalmasodott nálunk a „Telek-Magyarország” szindróma; aki csak tehette, hétvégi telket szerzett magának. Európa nyugati és északi országaiban ez a telekmánia nem terjedt el. Ennek magyarázata elsõ pillantásra egyszerûnek tûnik: ott a legtöbb lakásnak volt kertje. Ezt nálunk az úgynevezett közcélú zöldfelületek pótolták. Ám ez csupán felszíni magyarázat. Az igazi ok véleményem szerint abban keresendõ, hogy a magyar nép nem bírja a klausztrofóbiát, azaz a bezártság érzését, amit emelkedettebb szóhasználattal népünk szabadságvágyának is nevezhetünk. De hát ilyenek voltunk mi már a honfoglalás elõtt, sõt utána is. A vándorlástól késõbb sem idegenkedtünk, hiszen a kézmûipar kialakulása idején, a XVIII. és XIX. században mesterlegényeink képzéséhez tartozott a külföldi, fõleg németországi vándorút. A két világháború között a polgári és arisztokrata fiataloknál az esküvõhöz éppen úgy hozzátartozott a velencei nászút, mint manapság faluhelyen a menyasszonytánc. Egy szó mint száz, a vasfüggönyt nem nekünk találták ki.
 Ilyenformán az 1970-ben megindult telekjárványt a bezártságból való szabadulás vágya jellemezte. Ez ugyan pótcselekvés volt, ám ezt maroknyi népünk nagyon céltudatosan vitte véghez. A telek olcsó volt még a Dunakanyarban, a Velencei-tónál, sõt a Balatonnál is. A telekre elõször kerítés került, majd szerszámoskamra. Ezt követte a víz bevezetése, majd a kõház felépítése olyan méretekben és minõségben, amilyent a tulajdonos helyzete, létezõ vagy mesterségesen megteremtett lehetõsége megengedett. (Ez utóbbi fordulatot nem sértésnek szántam. Nemcsak lopással él az ember, hanem a kölcsönös érdek kihasználásával is.) Telek-Magyarország létét a balatoni és szentendrei utak forgalma kielégítõen igazolja.
 Ami engem illet, nincs telkem, ám az utazásoktól nem voltam elzárva. Olyan voltam, mint a kommunizmus kísértete: 1970-ben bejártam Európát. A kommunizmus kísértetét annyiban szárnyaltam túl, hogy 1970 õszén még az Egyesült Államokba, az imperializmus fõ fészkébe is eljutottam.
 Amerikában nem sikerült ugyan a helyszínen megfigyelnem az imperializmus ragadozó természetének jellegzetességeit, ellenben csodabogárként jelentõs figyelmet keltettem. 1970-ben nem volt szokás a vasfüggönyön túlról érkezni az Egyesült Államokba. Némi meglepetéssel észlelték, hogy ennek ellenére nagyjából úgy festek, mint más, hétköznapi ember. Két tulajdonságom azonban ékesszólóan árulkodott róla, honnét jöttem: csapnivaló volt az angol kiejtésem, és nem szerettem a félig nyers bifszteket. Megkérdezték, visszamegyek-e Magyarországra? Közöltem, hogy igen, mert szeretem a gulyáslevest és a családomat. (Lehet, hogy fordított sorrendet használtam.) Nagyon meglepte õket, hogy akad olyan ember, aki az USA helyett egy kis keleti országot választ lakhelyéül, ahol az emberek Bukarestben vagy valami hasonló nevû városban eszik a mákos tésztát, a vadak eledelét, miközben sátraik elõtt fáradhatatlanul járják az orosz táncot.

8.

A tisztesség megköveteli, hogy politikai csõlátás nélkül vessünk számot 1970 örökségével.
 Ebben az évben jutott otthonhoz vagy új otthonhoz mintegy 250 ezer honfitársunk. Átadták az elsõ metróvonal felét (a Deák tér és az Örs vezér tere között). Épül a másik fele is, és két év múlva át is adják. Tervezik a következõ, észak–déli metrószakaszt.
 Falun a háztáji gazdaság ösztönzésével megteremtik a parasztság érdekeltségét az élelmiszer-termelés növelésében.
 Az év elõzménye és követõ évtizedének vívmánya volt, hogy elterjedt a nehéz fizikai munkák gépesítése.
 Az esztendõ vívmánya volt – és az egész korszak legfontosabb vívmányai közé tartozott – a tanulás lehetõségének biztosítása. Sokan éltünk ezzel a lehetõséggel. Igaz, árukapcsolás révén a szakismeretek mellé megkaptuk a magunk kötelezõ marxizmus–leninizmus adagját is. 1970-ben kétmillióan tanulmányozták az egyedül üdvözítõ tanokat – ezeket a tanfolyamokat  a népnyelv csak foxi-maxiként emlegette. 1970-ben doktori szigorlatomon a másfél órás szaktétel kifejtése után még fél órán át magyaráztam, hogy Lenin hogyan fejlesztette tovább Marx újratermelési sémáit.
 Orwell-lel szólva: a Nagy Testvér figyelt minket, így a szellemi élet sokszínûségérõl szó sem lehetett.
 Már említettem, hogy a megszerzett javak az ország nagymértékû eladósodásával jártak. Más gondokat is örököltünk. A panellakások mennyiségi szempontok szerint készültek, a minõség erõsen háttérbe szorult. A hõtérképek tanúsága szerint a nyílászárók ezekben a házakban mindenütt hézagosan illeszkedtek, tehát a lakások még dobozként sem funkcionáltak igazán jól. Ennél rosszabb csak az volt, ha a nyílászárók történetesen tökéletesen zártak. Ekkor jelent meg a falakon a gombásodás. A panellakások faláról ugyanis hiányzik a mészvakolat, amely évszázadok óta gondoskodik a házfalakon a hõkiegyenlítésrõl.
 Noha a Kádár-korszak utáni nosztalgia egy virtuális egyenlõségképet dédelget magában, a korszakra valójában inkább az orwelli jelmondat volt a jellemzõ: „Minden állat egyenlõ, de egyes állatok még egyenlõbbek!”

1972

Az 1960-63-as konszolidáció után a Kádár-korszak történe tében a következõ szakaszváltó fordulatot az 1973-as év hoz ta. A rendszer ekkor hagyott fel az új gazdasági mechanizmus kísérletével. Egyre világosabbá vált: nem lesz leplezhetõ, hogy a „reform” az elsõ Nagy Imre-kormány és az 1955-56-os pártellenzék gazdaságpolitikai koncepcióját fejleszti tovább. Ez a felismerés megkérdõjelezi a rendszer 56-ellenes ellenforradalmi legitimitását, és e felismerés után nem lesz folytatható a gazdasági átalakítás és a politikai lazítás szétvá lasztása, hanem nyilvánvaló lesz, hogy a „gazdasági mechanizmus” reformja nem lesz megvalósítható a „politikai me cha nizmus” valamilyen pluralizálása nélkül nem lehet végrehajtani. Ebben az évben „csapott le” a hatalom az 1968 óta újraszervezõdõ és radikalizálódó értelmiségi ellenzékre, és ez a lecsapás felvetette a „puha diktatúra” jövõjének kérdését. A fordulat 1972-ben érlelõdött meg. Ekkorra alakultak ki a pártvezetésen belüli frontok és ekkor élezõdtek válsággá el lentétek. Mindez kádárkori szokás szerint a kulisszák mögött zajlott le. Ha 1948 és 1973 a „fordulat éve” volt, akkor 1972 az 1947-es esztendõvel hasonlítható össze, amikor a politikai hatalomváltás lényegében már az 1947-es választással, annak elõzményeivel és közvetlen következményeivel már lezajlott, de a fordulat a következõ évben perfektuálódott és manifesztálódott.

AZ „úJ GAZDASáGI MECHANIZMUS” PROBLéMáI

Az új gazdasági mechanizmus gyakorlatának már elsõ óvatos lépései is ellenállásba ütköztek a néptömegek részérõl. Az árak nak a termelési költségekhez való közelítése áremel ke dést jelentett. A legkeresettebb közszükségleti cikkeket a terv gazdaságban költség alatti politikai áron bocsátották piac ra és a költségkorlátok más esetekben is inkább a termék el tû nésében, mintsem az áruk emelkedésében jelentkeztek. A „nép” alkalmazkodott a hiánygazdasághoz, méltányolta azt, hogy a legfontosabb közellátási cikkekért nem kell sorbanállnia, hogy csupán másodlagosan fontos cikkek hiányoznak, viszont „szociális alapjognak” fogta fel, hogy legalább olcsó, amit nem lehet kapni. Az áremelkedésre a lakosság érezhetõ ingerültséggel reagált. A korlátozott mértékû, de mégiscsak észlelhetõ vállalati önállóság abban jelentkezett, hogy a nagy vállalatok a központi elosztásból egymással versengve mind nagyobb és nagyobb beruházási alapokat igyekezett szerezni, hogy a növekedéssel növeljék alkuerejüket. A esztendõ KB plénumainak napirendjén rendre megjelenik az a probléma, hogy a beruházási ütem meghaladja a tervezettet és a rendelkezésre álló erõforrásokat. A „munkaerõ” munkahely-változtatással, mintegy „hideg” sztrájkkal srófolja fel a bérét. Egyre nagyobb gazdasági probléma az energiahiány, amely nek kemény külpolitikai vonatkozásai is vannak. A „Nagy SZU” is inkább a nyugati piacon akarja eladni olaját, mintsem a népi demokráciáknak, s a kimeríthetetlen szovjet olajmezõk készleteit egyébként is egyre növekvõ mértékben falja fel az extenzív növekedés. A kulisszák mögött lassanként ma gyar-szov jet olajháború bontakozik ki. A magyar vezetés va ló színûleg azt szeretné elérni, hogy a SZU hazánkkal olyan húszéves lejáratú olajszerzõdést kössön, amilyen a ma gyar-szov j et urán és bauxitegyezmény. Az „anyaország” ettõl mereven elzárkózik. Pletykaként azt terjesztik, hogy Nemes Dezsõ a KB-ban azt javasolta, hogy Magyarország kérje fel vételét a szovjet tagállamok sorába. Ezt a marhaságot termé szetesen a reform támogatói terjesztik Nemes elvtárs lejára tására, de az rejlik mögötte, hogy Magyarországnak jól jönne, ha a szovjet belsõ ellátási rendszerben kapná az olajat. Ha sonló felvételi kérelemrõl beszél a pletyka a másik energiában legszegényebb népi demokrácia, Bulgária esetében. A dél-ma gyarországi vörös Csák Mátéról, Komócsin Mihályról „csak” azt terjesztik, hogy Csongrád megyét akarja Romá niához, a népi demokratikus olajsejkséghez csatolni.

Problémaként jelenik meg a KB üléseken, hogy megbomlott az ipari munkásság és a TSZ-parasztság jöve del mének aránya az utóbbiak javára. A KB szokás szerint ezt a problémát is bagatellizálja, a funkcionárius közvélemény sustorgásában azonban a „proletárdiktatúra vezetõ osztályának” ilyetén deprivilégizálása már a rendszer hatalmi alapjait fe nyegetõ veszélyként jelenik meg.

A rendszer ellensúlyozni akarta az áremelkedések ha tá sát és kiterjesztette a betegbiztosítást az abba eddig még be nem vont foglalkozási csoportokra, elsõsorban a falusi la kos ság körében, anélkül, hogy ennek meg lett volna a gazdasági fedezete. Az ellensúlyozást központi vonallá tette a gazdasági mechanizmus sorsát eldöntõ november 14-15-én tartott KB-ülés. Errõl Nyers Rezsõ utólag azt írja, hogy a reform szárny ezt akkor még elfogadható kompromisszumos manõvernek, afféle „lélegzetvételnyi szünetnek” tekintette és nem látta benne a reformirányzat végét.

H

Az új gazdasági mechanizmussal kapcsolatos problémák a pu ha diktatúra problémáját is felvetik. Eladdig csupán az értel miségpolitikában jelent meg, a „középsõ T”, az, hogy a rendszer bizonyos mértékig eltûr politikailag nem veszélyes önállóságot. A vállalati önállóság viszont egyebek mellett meg kér dõjelezi a szocialista politikai uralom legfontosabb pozícióját a „káderpolitikai monopóliumot”, a vezetõk kinevezésének korlátlan hatalmát is. Vállalati önállósággal együtt jár, hogy a vezetõket objektív kritériumok alapján, a teljesítmény minõ sítése alapján kellene kijelölni, s ebbe a vállalati vezetõségnek mint testületnek is beleszólási lehetõséget kellene kapnia. A hatalomgyakorlás új mechanizmusát kellett vagy kellett volna tehát kialakítani, hogy a gazdálkodó egységek mûködési önállósága ne legyen teljesen névleges, mint amilyenné a ju goszláv munkásönigazgatás fajult, de ne is „torzuljon” valódi önállósággá, ne idézze fel a burkolt politikai pluralizmus tendenciájának veszélyét.

Az 1968-as tiltakozások komolyabb megtorlásának el ma radása a kétségtelen „közérzetjavitó” hatás mellett olyan politikai következményekkel is járt, amelyekkel ’72-ben már mindenképpen szembe kellett nézni. A ’68-ban tiltakozó „Lukács-unokák” csoportjából és ennek tágabb holdudvará ból újraszervezõdött a véleményformáló értelmiség közegé ben a pártellenzékiség, amely 1972-re radikalizálódott, és már meg is haladta a szorosabb értelemben vett pártellenzé ki ség platformját. Az újbaloldali marxizálás irányába haladt tovább. Ezt az ellenzéket fel kellett számolni, de ehhez nem lehetett az 1960 elõtti módszereket használni, hanem a „puha elnyomás” a „repressziv tolerancia” olyan mucsai változatát, amely nem szünteti meg a véleményformáló értelmiség neut ralizált részének, akkori ragadványnevükön a „haladároknak” a jó közérzetét. A hovatovább élcsapattá váló ’68-as ellenálló csoport körül a visszarendezõdés elmaradásának hatására szé lesebb tábor alakulgatott egyes vérszemet kapott értelmiségi csoportokból. Radikalizálódtak a gomba módra szaporodó hát térintézetek, ahol a megbízhatatlanokat elhelyezkedni hagy ták, remélve, hogy a kutatás stratégiai bázisaitól fájda lommentesen marginalizálhatják õket. Nyugati és lengyel ha tásra alternatív szervezõdések is alakultak. A filmmûvészetben például kialakult a félfekete filmforgalmazás: a nem forgalma zott filmek klubjellegû vetítésének gyakorlata. Dönteni kellett ezek felszámolásáról vagy reintegrálásáról is.

A rendszer lépéskényszerbe került. A térség országaiban már lezajlottak vagy elkezdõdtek a - szintén késleltetett - leszámolások. Romániában a drámai ’68-as évben nagyon is messzemenõ enyhítõ lépéseket tettek A magyar kisebbség javára is. A fõtitkár személyesen ment el a magyar kisebbség értelmiségi hangadóinak összehívott értekezletére és az ott folytatott párbeszéd nyitásnak volt tekinthetõ. Ezt a fordulatot fordította vissza azután a „Nagy Román Kulturális Forra dalom”-nak becézett terrorhullám a véleményformáló értel mi ség ellen. Jugoszláviában 1971-ben nagyszabású tisztoga tási akció kezdõdött az 1968-69-es fellazulás következmé nyei nek felszámolása végett, és sor került a szövetségi tagköz társaságok szeparatistának bélyegzett reforkommunista veze tõségeinek eltávolítására.

A fõ front még mindig az értelmiségpolitika, elsõsorban a „középsõ T”, a „tûrés” alkalmazása. Az ellenzéki tendenciák erõsödése folytán egyértelmûbben kell tudatni a társadalom érintett részével, hogy a hivatalos nyilvánosságban „tûrtként” megjelent mûvek nem a hivatalos álláspontot képviselik. Ami kor a gazdaságban és más területeken a reformtörekvések a hivatalos hatalom keretében akarnak érvényesülni és azért harcolnak, hogy álláspontjukat hivatalossá tegyék különösen fontossá válik, hogy félreérthetetlen legyen a hivatalos néze tek és az „útitárs” nézetek különbsége. Azt pedig végleg meg kell akadályozni, hogy az ellenzékiség határát súroló törek vések hivatalosnak tüntethessék fel magukat. Mindezt azonban megintcsak úgy kell végrehajtani, hogy ne vegyék el a „középsõ T” hitelét. A hatalom értelmiségelháritási stábja még „le van maradva egy brosúrával”: az ellenzéki véleményformálódás lehetséges színterének még mindig elsõsorban a szépirodalmat tartja és nem veszi idejében észre, hogy az el lenzéki „világszellem” ’68 óta átköltözött a filozófiába, a tény feltáró szociológiai felmérésekbe és a filmbe. Amennyi ben ezt mégis észlelte, lekicsinyelte a keletkezõben levõ ve szélyt, mert azt gondolta, hogy a filozófia és a filmesztétika ezoterikus területein nem alakulhatnak ki olyan jelentõs ellenzéki törekvések, mint a nagyobb hatású szépirodalom te rületén. Az üzemekrõl és téeszekrõl készült esettanulmányokban csak jóval késõbb, a „Darabbér” megjelenésekor ismerik fel az egykori leleplezõ népi faluszociográfia utódmûfaját. A filmet eleve kézbentarthatónak tekintik. Az irodalomkritikára hárulna tehát a feladat, hogy egyes mûvek bírálatában rámutasson a helyes, „hegemón” marxista állásponttól való eltérésre és világossá tegye, hogy a „tûrt” kategóriás mû mi ben és fõleg mennyire tér el a hivatalos állásponttól és meny nyire csatangol el afelé a határ felé, amelyen túl már a „harmadik T”, a tiltás tartománya kezdõdik. Az 1972-es évben ezért a pártvezetés állásfoglalása foglalkozik az irodalmi és általában a mûvészeti élettel.

Az év elején, január 18-án a Központi Bizottság Agit-prop. Bizottsága állásfoglalást ad ki a „kommunista mûvészek és írók és a mûvészeti pártszervezetek” helyzetérõl. Ebben a „vonal” még az új gazdasági mechanizmus. Az állásfoglalás az egyik veszélyes irányzatnak a mûvészek és írók körében az „indokolt vagy indokolatlan” aggodalmat látja az új gazdasági mechanizmus „kommerszializáló” hatásaival szemben. Má sik veszély az „újbaloldaliság” beszüremlése. A „fõ veszély” tehát ekkor, az év elején a „baloldali” veszély. Februárban az Agit-prop. Bizottság a „központi és vidéki” folyóiratok hely zetével, március 28-án pedig a könyvkiadás helyzetével fog lalkozik. Szeptemberre az osztályharc ezen a területen is éle zõdik. A KB Kultúrpolitikai Munkaközössége megfogalmazza álláspontját „irodalom és mûvészetkritikánk néhány kér désében”. Ebben a párthatározatban a fõ ellenség már a jobb oldalon áll és jóval többféle veszélyrõl esik szó, mint az év elején. A dokumentum kipécézi a Filmkultúrá t, amelyben rendszeressé vált a realista esztétikával szembenálló politikailag veszélyes mûértelmezés. Utal Eörsi István és Fehér Ferenc ká ros tevékenységére. A Biró Yvette szerkesztette filmeszté tikai folyóirat valóban a szellemi ellenállás egyik központi orgánuma volt. Rámutat a határozat, hogy a századeleji és húszas évekbeli mûvészeti avantgardizmus újrafelfedezése mö gött ellenállási törekvés bújik meg. A dokumentum nehez ményezi, hogy a folyóiratban „világnézetként” alkalmazzák a „formalista-modernista” szemléletet. A megfogalmazás elfojtottságában is érezhetõ indulat mögött kivehetõ, hogy a „világnézet” minõsítés azt jelenti, hogy az óavantgard mû vészet reneszánsza mögött egy, a „létezõnél” emancipativabb szocializmus víziója rejlik. Megkapják a magukét az egyre inkább nemzetivé átalakuló népiek is. A „Munkaközösség” állásfoglalása, támadja azokat a „kisparaszti eredetû” néze teket, amelyek a kádárkori provinciális fogyasztói társadalmat „a fejlõdés által meghaladott paraszti vonások elhalványulása” miatt veti el és minõsíti kozmopolitizmusnak. Az állásfoglalás szerint a marxista kritikát erõsíteni kell. A hivatalos vonalnak a „középsõ T-és” mûvekkel szembeni felmutatása végett az értelmiségpolitikai vezetés már korábban létrehozta könyvformátumú havi folyóiratként a Kritiká t. Az állásfoglalás is ki emeli ennek kimagasló szerepét az eszmei harcban. A folyóirat a kádárizmus ellenes keményebb diktatúrás szárny értel mi ségelháritási frontjának vezetõ orgánuma volt, eme harc protagonistájának, Diószegi Andrásnak a szerkesztésében.

A brezsnyevizmussal szembeni hruscsovista ellenállás megjelenik az ideológiai harc területén is. A KB apparátus Agit-prop. Osztálya által az ellenséges ideológiai „fellazító” tevékenység állásáról negyedévenként készített tájékoztató háttéranyagában kiemelik a Frankfurter Allgemeine Zeitung cikkét, mely szerint a szovjet vezetés presszionálta a magyar vezetést, hogy kössön Csehszlovákiával és az NDK-val meg állapodást az ideológiai tevékenység összehangolásáról. Moszk va nyilván fel akarta zárkóztatni ideológiai téren a ma gyar vezetést a keményebb diktatúrás huszákista és keletné met vonalhoz. A né met lap szerint a Kádár-vezetés ebbe nem ment bele.

H

Az értelmiség ellenzékiség felé fejlõdõ csoportjainak a peri fériára szorítása egy fontos területen kontraproduktivnak bi zonyult. Az amatõr színjátszó csoportok egy része nem csu pán a periférián tevékenykedett, hanem valóban marginali zálódott. Bizonyos mûkedvelõ csoportok mozgalmi jelleget kaptak. Elsõsorban a Malgott István és Fodor Tamás vezette Orfeo együttes szervezõdik politikai jellegû ellenálló csoporttá. Az ellenállás fõ ihletését az újbaloldali avantgardizmustól kapja, de az amatõr mûvészcsoportok közegében egymásra találnak az értelmiség felsõ szintjén egymás ellen kijátszható és ’56 óta rendszeresen ki is játszott népi-nemzeti és emancipativ törekvések. A népkultúra formanyelve és a ’48-as nem zeti függetlenségi tradíció stilusképzõ ereje együtt hat az új és a viszonyokhoz alkalmazkodó mozgalmi stílusra. Az egymásratalálást Jancsó „Szegénylegények” -je inspirálja. Ez a film egy szerre a totalitarizmus parabolája és a magyarságélmény filmje. Megjelenik benne a kettõt egyszerre kifejezõ mozgalmi stílus lehetõsége. Az új ellenzékiség elsõ nagy fegyverpróbája 1972. március 15-e. Az amatõr színjátszó csoportok által gondosan elõkészített ifjúsági tüntetés a „Szegénylegények” kosz tümvilágában jelenik meg. Földig lógó kokárdák, nemzetõr karszalagok, fejre kötött lelógó pántlikában folytatódó nem zetiszín szalagok. „Jancsózunk” mondják a résztvevõk. Arcul csapás a hatalomnak, provokáció, de nehéz tetten érni. ’48 „haladó hagyomány”. Bem szobra ott áll a róla elnevezett téren. Ezen a napon hivatalos koszorúk ékesítik. Ennek a tüntetésnek a hátterében a szobor mégis a szovjet uralom elleni harc szimbóluma. Amint Petõfi szobra is a március 15-i pontoknak, a demokrácia követelésének a szimbóluma. A „középsõ T”-szindróma az utcán dramatizálódott. A hatalom akár ki meri mondani, hogy mi a reális helyzet, akár nem, magának árt. Ha kimondja, hogy 1848 emléke szembenáll vele, elve szíti a munkásmozgalom elõtti gyér „haladó hagyományok” legerõsebbikét. Ha nem meri kimondani, el kell tûrnie (õ is kap egy ilyen T-t a képébe), hogy a szemébe röhögjenek. A hatalom kiperdül addigi puhadiktatúrás magatartásából. Szalai Miklós fizikus hallgató alkalmi szónokot, mivel a Batthyány Örökmécsnél felolvassa a március 15-i pontokat és elkezdi kommentálni õket õrizetbe veszik és hét társával együtt elítélik izgatás vádjával. A párt és KISZ agit-prop. az zal magyarázza az ifjúsági zendülést, hogy a „Forradalmi Ifjú sági Napok” március 15-tõl 21-ig tartó rendezvénysorozatában hibásan túlhangsúlyozták március 21-ét 15-e rovására és ezt az „ifjúság”, amely ’56 óta úgyis afféle „Sorgnekind” (a mûvelt franciában enfante terrible) (eltérõen a KISZ rendez vényeken trappoló „ifjúságunk”-tól), nehezményezte. Az pe dig, hogy 1972. március 15-én gyakorlatilag nem 1848 március 15-ét ünnepelték meg, hanem 1942. március 15-ét, az akkori kommunista párt által szervezett antifasiszta tüntetés harmincadik évfordulóját, arculcsapásként hatott erre az „ifjú ságra”. Ettõl kezdve minden évben van március idusán ellenzéki megmozdulás. Ezeken a napokon az ellenállás egy pillanatra kilép a véleményformáló ellenzéki- és „haladár” ér tel miség rezervátumából és megmutatja a szélesebb társa dalomnak, hogy nem csak a szocializmus “létezik”, hanem az oppozíció is.

H

A kádárkori pártvezetés egész történetét jellemzi az egymást kiegészítõ „kádárista” és „keményebb diktatúrás” szárny egy másrautaltsága és szembenállása. (Olyasféle helyzet volt ez, mint egykor az abszolutizmus idején: rendek és uralkodók szembenálltak, de egyik sem iktathatta ki a másikat. A rendi ségbõl az abszolutizmus kiiktatásával lengyel nemesi köztársaság lesz, annak ismert következményeivel. Az uralkodó sem likvidálhatta a nemességet [állítólag Báthory Gábor foglalkozott a gondolattal], hiszen ebben az esetben a polgárság, amelyet a nemesi rendek ellen kijátszott, a nemességtõl megsza badulva lerázta volna az abszolutizmus igáját Csak az idegen Habsburg hatalom irthatta ki Fehérhegy után a cseh nemességet.)

A ’68-as sokk ezt a viszonyt sok tekintetben megváltoztatta. A keményebb diktatúra tábora radikalizálódott, de be látta, hogy szélesítenie kell a bázisát. Erre meg volt a lehe tõség, kiegészülhetett az új gazdasági mechanizmus ellenzõivel. Az így egységesült újvonalas tábor eszmei alapját te kintve brezsnyevista ellenállásként fogható fel a Kádár-ve zetés hruscsovista utóvédharca ellen. A „párt” élén általában szervezõ funkcionárius (a pártapparátus állományi és káder ügyei intézõje) áll fõtitkárként, a funkcionárius Fronde ter mé szetes vezére általában adminisztratív funkcionárius (az államvédelem pártirányitója). Adott esetben a brezsnyevi Szov jetunióra sandítás a magyarázata, hogy 1972 körül ennek a szárnynak az élére a nemzetközi pártkapcsolatokat intézõ apparátus vezetõje került: Komócsin Zoltán került.

A keményebb diktatúra vezérkarához tartozott még két politikai múmia: Kállai Gyula és Nemes Dezsõ, valamint a (nem PB-tag) szervezõtitkár, Pullai Árpád. A brezsnyevista fronthoz csatlakozott a Gáspár Sándor vezette mechanizmus ellenes csoport, melyet ekkoriban „munkásellenzékként” em legettek, mivel a munkásérdekeket játszotta ki az új mechanizmus ellen és nem csupán ki akarta egyensúlyozni „szociálisan” a gazdasági reformokat, hanem errõl a platformról teljesen el is utasította a gazdasági modellváltást. A brezsnyevista tábor mozgalmi bázisként támaszkodott a megyei oligarchiára, amely nem akarta kiengedni kezébõl a területén levõ vállalatok feletti hatalmat, az örök államvédelmi juntára és a nagyvállalati vezetõkre, akiket megriasztott az ágazaton belüli verseny lehetõsége, a nyugati piacon való verseny ké pesség követelménye és munkásõrért kiáltottak a szabotõr munkaerõ-vándorlás letörése végett.

A reform szárny élén a pártvezetés elsõ vonalában Nyers Rezsõ gazdasági titkár, Fock Jenõ miniszterelnök, Fehér Lajos, a mezõgazdaság pártirányitója és Aczél György áll. A második vonalában Vályi Gábor gazdasági miniszterelnök helyettes és Péter János külügyminiszter. A kádárista centrumhoz tartozott a vezetés elsõ vonalából Németh Károly budapesti elsõ titkár, Benkei András belügy- és Czinege Lajos honvédelmi miniszter, a második vonalból Lázár György munkaügyi miniszter és Erdélyi Károly külügyminiszter-helyettes.

KáDáR VISSZAVONULáSáNAK TERVE

A Kádár-rendszerre talán az a legjellemzõbb, hogy az esztendõ legjelentõsebb eseménye nem csupán a széles köz vé lemény elõtt teljes titokban, de a pártvezetés tágabb köre elõtt is teljességgel rejtve maradt, csak a legbeavatottabak tudták, mi és miként történt. A fõtitkár 1972. május 26-án töltötte be hatvanadik életévét. Ezt az alkalmat arra használta fel, hogy egy nagyon bizalmas levélben jelezze a legbeavatottabb vezetõknek hogy visszavonulási szándékát. A szélesebb közönség elõtt ez a szándék nem volt egészen elrejtve. Kádár egy korábbi beszédében jelezte, hogy a jó vezetõ az, aki idejében kineveli utódait. Erre a közvélemény felfigyelt és mindenki úgy értette, hogy a vezér lemondására készíti fel a népet. Mivel Kádár lemondási szándékát még a beavatottaknak sem igen indokolta, nem csak a széles néptömegek, ha nem õk is abban látták az okot, hogy Moszkva a hruscsovista utóvédharcost, a ’68-ra engedményekkel és nem kellõ szigorral reagáló „jobbost” leváltotta. Moszkva ugyan kitüntette Kádárt az obligát Lenin Renddel, de ezt a találgatók inkább elterelõ manõvernek vélték, mint a megbékélési szándéka je lének. Pedig az volt. Kádár minden jel szerint nem a moszkvai és a belsõ szembenállók részérõl történõ megerõsítést akarta kiprovokálni, nem kéretni akarta magát, hogy maradjon, hanem eredetileg valóban vissza akart vonulni. Erre a szándékra az egyetlen indikáció az idézett beszéd, amelybõl arra következtethetünk, hogy a Nagy Konszolidátor imázs és a „karizmatikus” vezér Rákosi, ellenpontozó „kisember” imá zsa után harmadikként a visszavonulni képes vezetõ imázsát is ki akarta még alakítani magáról. Annak a vezetõnek a képét, aki kineveli utódját és rendezetten átadja a hatalmat. Kádár azonban a valóságban éppen ezt nem tette. Láthatóan nem mert utódot felépíteni. Gomulka és Ulbricht példáján azt lát hatta, hogy amennyiben nem vonul idejében vissza, szándéka ellenére felnõ az a vezetõ a centrumban, aki le tudja majd ta szítani trónjáról, mint tette Gierek Gomulkával, vagy elöre gedve nem tudja majd meggátolni, hogy olyan szárny lépjen örökébe, amelyet nem akarna. Nem akart utódjául sem ma gyar Honeckert (adminisztratív titkár), sem magyar Apelt (a keletnémet Nyers), hanem inkább magyar Stoph-ot. Aki a centrumban van, nem valamelyik szárnyon. Elég gyenge ah hoz, hogy ne legyen félnivalója, de elég erõs ahhoz, hogy a visszavonult, de még ereje teljében levõ Nagy Elõd háttérbõl történõ diszkrét támogatásával nyeregben maradjon. Kádár Willy Stoph-ja Németh Károly lett volna. Mélyebb okként szerepet játszhatott az a megfontolás, hogy ettõl kezdve a hely zet csak romolhat. Ha tovább megy a mechanizmus re formja, még tovább emelkednek az árak, jön a munka nél küliség. Ha nem kerül sor a reformra, akkor újra megoldatlanok maradnak azok a problémák, amelyeket az új mechanizmus lett volna hivatott megoldani. Az energiahiány kö vetkezményeirõl nem is beszélve. Jó emléket akart maga után hagyni, azt akarta, hogy visszasírják.

November végén Brezsnyev azzal érkezett Magyar or szágra, hogy megkésve megadja Kádárnak az invesztitúrát. Mindenki az ellenkezõjére gondolt, azt hitte, hogy a szovjet fõtitkár Kádár leváltására érkezett. A vezetésen belüli ellentétek kiélezõdtek. A válság küszöbön állt, kirobbanását csak az akadályozhatta meg, hogy Kádár a helyén maradt.

vissza