BESZÉLGETÉS A BAZILIKA FELÚJÍTÁSÁRÓL

A PANNONHAMI BAZILIKA FELÚJÍTÁSÁRÓL AZ ÉPÍTÉSZFÓRUMON

Vissza a kezdőlapra 

2007. NOVEMBER 19.         TÉR A TÉRBEN

Pannonhalmán egy kis helyiségben évente változó kiállítással várják a látogatókat. Idén egy építészeti tárgyú, „Tér és imádság” című tárlat kapott helyet, melynek kurátora a 3h egyik alapító tagja Csillag Katalin volt. Ez a beszélgetés valamikor nyáron zajlott le Pannonhalmán Csillag Katalinnal és Varga Mátyás bencés szerzetessel a Pannonhalmi Apátság Kulturális és Turisztikai Igazgatóságának vezetőjével. A beszélgetés apropója kettős volt. Az egyik az Apátságban évente megrendezett kiállításokról szólt. A beszélgetés másik apropója az volt, hogy nyár elején még frissnek számított a hír, hogy John Pawson tervezné a bazilika belsőépítészeti átalakítását. Aminek okán ez a beszélgetés – ami az ALAPRAJZ 2007/04-es számában is olvasható - felkerült a blogra, az egy, az építészfórumra kommentként felkerült szöveg, mely a Bazilika Műhely azóta is folyó tevékenységét mutatja be.


I. A KIÁLLÍTÁS

WérGidA: Milyen koncepció szerint születnek ezek a kiállítások, melyek egy kies, de voltaképpen elzárt szigeten láthatóak?

Varga Mátyás: Régebben itt az apátság állandó kiállítása volt, ami idővel elkezdett porosodni. Bizonyos elemek – ilyen vagy olyan okokból – kikerültek, sérült az eredeti koncepció és kiállított anyag egyre esetlegesebbé vált. Ezzel párhuzamosan a könyvtár terében már voltak időszakos kiállításaink. Akkor úgy döntöttünk, hogy egy helyen, mégpedig itt legyenek az időszakos kiállítások, amelyek tervezésében két szempontot kell mindmáig figyelembe vennünk: Egyrészt az apátsági gyűjteményi anyagnak eltérő keresztmetszetek szerinti, változó, dinamikus kontextusban történő bemutatását. Másrészt olyan kiállítások szervezését, amelyek témájukban, szemléletmódjukban kapcsolatban állnak az apátság életével, azzal, amit az itt élő közösséget éppen foglalkoztatja.


WGA: Mik voltak az előzmények?

VM: Tavalyelőtt azzal a címmel rendeztünk kiállítást, hogy „Szent helyek a térképeken”. Mert, ha történetileg nézzük, azt látjuk, hogy kultúránkban (de valószínűleg nem csak a mienkben) a kereskedő mellett mindig megjelenik a zarándok is. Ők állandóan úton vannak, ezért a térkép mindig nagyon fontos részét képezi életüknek. A kiállítás, amit a Pannonhalmi Főapátság és a bécsi bencés apátság, a Schottenstift térképeiből állítottuk össze, lényegében azt tekintette át, hogy az európai térképészetben a különböző szent helyek azonosítása hogyan zajlott. Onnantól kezdve, hogy próbálják elhelyezni az Édent, egészen odáig, hogyan jelenik meg a térképeken Jeruzsálem, Róma, vagy a különböző európai zarándokhelyek. Nyomon követhettük a természettudományos objetivitásigény következményeit a tájékozódásban. A térképtörténeti kiállításon egy diakrón szemlélet érvényesült, ami lényegében folyamatokat próbált bemutatni. Idei kállításunk pedig szinkron vizsgálat, és azt kutatja, mi van most, a történelmi előzményeket pedig pusztán kiegészítésként állítja oda kép árnyalásához.

WGA Van-e a természetes érdekességen túl valamiféle aktualitása egy ilyen kiállításnak?

VM: Hogyne. Konkrétan ez a kiállítás azért fontos a számunkra, mert a pannonhalmi bazilika felújítására készülünk. 2003-ban már komoly építészeti és teológiai reflexió indult el a közösségen belül, ami az elmúlt fél évben nagyon intenzívvé vált. Ennek keretében építészekkel, liturgikus szakemberekkel találkoztunk itthon és külföldön. Elkezdtünk tájékozódni, és munkánk rezüméjeként született meg a kiállítás, ami lehetővé teszi, hogy reflexióinkból egy szeletet megosszuk másokkal.

WGA: E reflektivitáson túl van azért egyéb kulturális üzenete is? Következmény-kiállításról, vagy proaktív kulturális akcióról van szó?

VM: Talán mindkettőről. A kulturális üzenet erőteljes. Kutatásaink során oda jutottunk, hogy ugyan születtek szép templomok Magyarországon és vannak elmélyülten dolgozó építészek, de nagyon kevesen foglalkoznak azzal, hol is tart e tekintetben a kortárs teológia, és hogy annak milyen hihetetlen építészeti következményei lehetnének. A modern templomok többségében egyfajta szelektív történetiség működik, amiben úgy tűnik, hogy a nekünk tetsző történeti hagyományra hagyatkozva, és ezt egy kicsit abszolutizálva teremtünk nekünk tetsző építészeti kereteket és azt mondjuk, hogy ez a modern templom. Azt gondolom. az európai és Európán kívüli templomépítészet – legalábbis az, amit érdemes építészetileg követni a – ennél sokkal messzebbre ment. Amiről itthon nagyon kevés szó esik az, hogy ezen a téren rengeteg minden történt az utóbbi évek teológiájában. Úgy vélem, hogy napjainkban előremutató felismerések elsősorban nem a szelektív történetiségből származnak, hanem mindenekelőtt a korai keresztény tapasztalatból és a kulturális antropológia felismeréseinek teológiai reflexiójából.

WGA: Szelektív történetiség alatt a múlt bizonyos elemeinek kizárólagossága, felnemesítése értendő? 

VM: Igen. Ha a hit és a teológia előfeltételezheti a rítust mint a hagyomány elemét, nem szükséges azt tematizálni. A rítus azonban már jó ideje kiszorult az életből, és éppen az olyan tudományok (antropológia, szociológia, pszichológia), amelyek közben vagy azóta születtek, hívják fel a figyelmet a rítus fontosságára. Az egyházban is nagyon sokszor úgy viselkedünk, mintha a rítus még mindig fontos része lenne az emberek életének, azt próbáljuk elhitetni önmagunkkal és másokkal, hogy mind a hittapasztalat, mind pedig a teológiai tudás életben tartható a rítus eleven élménye nélkül. A másik, Magyarországon még általánosabb jelenség, hogy a jól bevált, sokszor a történelem valamelyik archaikus rétegéből előásott vallási rítusokhoz és formákhoz azt a hiú reményt fűzzük, hogy önmagukban képesek lesznek majd visszaadni a modern (vagy posztmodern) ember hitét. Talán Pascal még joggal hitte, hogy a rítusok állhatatos ismétlése újraélesztheti a kilobbant hitet, de ez mára egészen bizonyosan megváltozott. A múlt ilyen felhasználása legfeljebb egy meglehetősen ezoterikus esztéticizmus igényeit elégítheti ki.
A Bencés Kiadónál megjelentettünk ebben a témában egy nagyon fontos könyvet, aminek az a címe, hogy „A liturgia születése a XX. században”. A szerző, Andrea Grillo ma a kortárs liturgiatudomány egyik vezető alakja, aki azt állítja, hogy a liturgia terén igen fontos fordulat állt be a XX. századra, amely mind az erősen historizáló szempontokat, mind az erősen racionalizáló szempontokat felülírja.
Úgy érzem, hogy ezen a kiállításon bemutatott három tér tervezői – akkor is, ha nem olvasták a vonatkozó szakirodalom összes művét – mégiscsak olyan közegből jöttek, ahol ezek a megfontolások kvázi evidenciaként érvényesülnek. Ezekben a terekben egy csomó olyan vacakolástól kímélik meg használóikat és önmagukat is a tervezők, ami sok felesleges plusszal terheli a kortárs építészettel kapcsolatos gondolkodást.

WGA: A keresztény vallás és liturgia – és ennek megfelelően a tér is – szabályokhoz kötött. Milyen konkrét változásokat hozhatnak egy tértípusban a kulturális antropológia felismerései?

VM: Az európai kortárs teológiában erre rengeteg reflexió van, de ez kevés figyelmet kap ma Magyarországon. A liturgikus tér, a szakrális tér a kereszténységben mint a beavatás tere jelenik meg, ami épphogy a kulturális antropológia felismeréseinek okán vált nagyon bejárt témává. Ez nyilván a beavatási rítusoknak azon megfigyeléseire is támaszkodik, ami az elmúlt évszázadban általánosan ismertté vált. Most a bazilika felújításánál például erős szempontként merül föl az, hogy egy beavatási térrel legyen dolgunk, ami a keresztelőkútnak a bejárathoz közeli elhelyezésével is jelezhető. A belépő ugyanis a kereszténységen kívüli térből – a szó szoros és átvitt értelmében egyaránt – a kereszténységen belüli térbe lép be.
További megkerülhetetlen szempont, hogy az adott közösség, jelen esetben a pannonhalmi bencések miként értelmezik önmagukat a templomban jelenlévő többi hívőhöz képest, hogy a szerzetesi lét hierarchikus viszonyt teremt-e. Ebből a teológiai önértelmezésből következik aztán a kérdés, hogy mennyire érzékeltesse, jelölje a belső tér a közösség egészének és egyes tagjainak egyházon belüli státuszát. A meglévő valós különbözőségeknek nemcsak barokk olvasta létezik. Különös, hogy mind a mai napig az egyházban (és nagyon sokszor az egyházon kívül is) egy olyan speciális interpretációt tartanak eminensnek, ami voltaképpen arra épül, ahogy a barokk egyház inspirációt és biztonságot merít a középkorból. Noha semmi nem indokolja ennek eminens voltát. Nagyon sokszor feledkezünk meg mind a korai egyház, mind pedig a korai szerzetesség elég jól dokumentált tapasztalatának felidézésről. Pedig mintha az a kor több rokonságot mutatna a mi korunkkal. Éppen ezért, hogy a szerzetességről mit gondolunk, hogy az imádkozás hogyan történik, egészen addig, hogy az üresség és a szakrális tér viszonya milyen termékenyítő erővel rendelkezik, mind-mind szempontként szerepelnek egy-egy tér komponálása során. Az üresen hagyott tér például a kulturális antropológia felismerésében is egészen különleges dimenziót ad mindenfajta együttlétnek és ünnepségnek.

WGA: Ön hogy értelmezi az ürességet?

VM: Az üres tér, olyan szabad, funkciómentes tér, ami épp ettől válik transzcendenssé. A zsidó vallásban például Szentek Szentje az üres tér az, ahova a főpap csak egy évben egyszer, az engesztelés napján léphetett be, ahol nem volt lényegében semmi, pontosabban a semmi volt, és ott kimondta ebben az ürességben Jahve nevét, amit egyetlen zsidó sem mondhatott ki.

WGA: Az építészeti megfontolásokon túl, a kulturális szeparatizmus irányába tartó világban egy ilyen, a bencéseknél szervezett a kiállításnak kulturális üzenete is van.

VM: Éltünk ezzel. Tudatosan azokat a nagy vallásokat – a zsidót, a keresztényt és az iszlámot – szólítjuk meg, amelyek Európában jelen vannak. Mindegyik épülethez tartozik egy teológiai bevezető, aminek megalkotására minden esetben autentikus szerzőket kértünk fel. A kiállítás valójában egy sokszintű dialógusból született. Próbáltunk közös támpontokat találni még akkor is, ha például eléggé mást értünk teológián a zsidóságon belül, az iszlámról nem is beszélve. Éppen ezért törekedtünk tehát több szálon is elindulni, és nem csak teológiai szövegekkel, hanem az adott vallás archaikus, az imádság terére, az ima módjára vonatkozó szövegeivel is találkozik a kiállítás-látogató. Ezek a korai szövegek igen szépen rezonálnak a bemutatott épületekkel.

WGA: Mi alapján lett kiválasztva a kiállításon szereplő három ház? 

Csillag Katalin: Elsősorban minőségi szempontok alapján választottunk. Egyet biztosan tudtunk, hogy a keresztény területről John Pawson Novy Dvuri apátsági templomát szeretnénk bemutatni. Ehhez a minőséghez kellet aztán találni még két jó példát a zsidó és a muszlim területről. A drezdai zsinagóga nagyon könnyedén adódott, a mecsettel viszont volt problémánk . Először Zaha Hadid strassbourgi mecsetére gondoltunk. Annak ellenére, hogy az pályázati terv, az iszlámon belül mégiscsak egy nagyon érvényes és érdekes vonal. Zaha Hadid azonban lemondta a részvételt és ekkor kellett valamit keresni. Komoly dilemmát jelentett, hogy saját nézőpontunkon keresztül közelítsünk a témához, háttérben a kortárs európai építészet esztétikai rendszerével, vagy hagyjuk érvényre jutni az iszlámra jellemző sajátosságokat. A dilemma megoldása hosszú időt vett igénybe, míg végül is Tolnai Ottó ill. a CEU segítségét is igénybe véve megtaláltuk a megfelelő mecsetet egy kis visokoi faluban. Ez a keresés rávilágított arra, hogy mennyire nem vagyunk tájékozottak az iszlám területén, annak ellenére, hogy a környezetünkben élnek, ha Európai méretben gondolkozom.

WGA: Ez a mecset több mint húsz évvel ezelőtt épült. A másik két példa friss. Nem kompromisszum a viszokói példa pusztán azáltal, hogy már építészettörténeti léptékben is régebbi, mint a másik két példa?

CSK: Ha megnézzük a mecsetek történetiségét, akkor kiderül, hogy valamikor a XVI. században megáll a mecsetek fejlődése. Kialakul egy kánon, ami után nem találunk a saját korának megfelelő, kortárs példát. Úgy tűnik – és ezt a falakon kitett történeti diagramok is igazolják – hogy valaminek vége szakadt az 1500-as években. Amit utána már nem tudtak olyan szinten folytatni.
Talán most a nagyarányú európai jelenlét miatt (ezen a területen) az ő építészetük is változott, hiszen hatalmas komplexumok épültek Franciaországban, Angliában több városban is és Németországban is jelennek meg a mecsetekre vonatkozó építészeti tervpályázatok. Viszont ezek a nagy együttesek sajátos keverékét mutatják a múlt vívmányainak, a sajátos díszítési rendszernek, a modern építési technikának és az anyaghasználatnak.

VM: És, persze, azok az építészeti fogalmak, amelyeket mi Európában használunk, úgy tűnik, mintha sokkal kevéssé lennének érvényesek az iszlám építészetre. Ha megnézzük az Európa szerte újonnan építet mecseteket, szembetűnő, hogy a bemutatott visokói mecset meglehetősen atipikus. Több ponton is ellentmond a kortárs mecsetépítési hagyománynak: Egyfelől, mert manapság inkább óriási mecsetek épülnek Európában, ez pedig kicsi. Másfelől, mert nem hagyja figyelmen kívül, ami a 2. világháború utáni Európa építészetében lezajlott. Az újonnan épült mecsetek jelentős része – megnéztünk vagy egy tucatnyit – ezeket a szempontokat egyszerűen átlépi, vagyis a funkcionalitás elsődlegességét és már-már kizárólagosságát hangsúlyozza. Ezzel szemben mind a zsinagógák, mind pedig a keresztény templomok esetében is többnyire azt látjuk, hogy egyre kisebb közösségekhez szólnak. Volt idő, tudjuk jól, hogy ez másként volt, de mintha ezekben a vallásokban egy ideje a „közösség” fogalma újra magában hordozná az átláthatóság vagy valamiféle intimitás elvárását is. Az építészetileg és teológiailag legtöbb reflexiót kiváltó keresztény templomok (gondoljunk akár Le Corbuesier ronchmap-i kápolnájára, akár Peter Zumthor Szent Benedek-kápolnájára, vagy akár a kiállításon szereplő Pawson-templomra) mind-mind kicsi terek. Az iszlám, ha jól látom, az európai mecsetépítészetben éppen ellentétes tendenciát mutat. Ebben a vallásban az újra öntudatra ébredés, az identitás elmélyítésének folyamata zajlik, és ez explicit módon megmutatkozik az építészet szintjén is.

WGA: Ha jól értem a kortárs iszlám mecset kevéssé liturgiáról, mint inkább a funkcionalitásról szól?

VM: Így van, és – főként a nagyvárosokban – az identitás erősítése a tömegek intenzívebb bevonásával jár. Fontos a zsidó-keresztény hagyomány felől, hogy míg a kereszténységben és a zsidóságban a megélt hitnek – akárhogy is – de van egy teológiai, reflexív aspektusa, addig az iszlám hitgyakorlatban ez kevésbé hangsúlyos. A hívő életében sokkal inkább a gesztusok, a formák által meghatározott, rendszeres imádság van jelen, amit nem vesz körül az az erőteljes teológiai burok, ami a zsidóságot és a kereszténységet jellemzi. Korábbi fogalmainkkal élve mondhatjuk: úgy tűnik, hogy az iszlám közösségekben jobban meg tudott maradni a rítus evidenciája. És lehet, hogy a kereszténységen belül is sokan az intellektuális elem egyoldalú növekedését hibáztatják a rítus gyengüléséért. Ebben azért én óvatosabb vagyok.
Zlatko Ugljen, a visokói mecset tervezője azonban sok szempontból határterületen él és dolgozik, hiszen Boszniában az iszlámnak olyan erős a történelmi szituáltsága, ami sok szempontból más helyzetet teremt, mint valamelyik európai nagyváros betelepült vagy neofita iszlám közössége. Ugljen egyébként keresztény templomokat is tervezett.

WGA: Milyen koncepció szerint szerveződött az installáció?

CsK: Ezt az installációt erre a térre komponáltuk. Az eddigi kiállítások a falfelületeket használták és a tér kevésbé volt bevonva. Most ezek a falfelületek bekerültek a térbe is, ami egy körbejárást tett lehetővé. Ugyan nincs kötelező irányítottsága a kiállításnak, hiszen a három vallás egyenlő mértékben képviseli magát képekkel, rajzokkal, a történetiséget bemutató tablókkal és hanginstallációval, de nekünk volt egy koreográfiánk. A látogató először egy ’szövegtérbe’ lép be. Ez azért is fontos, mert egyfajta szűrőt képez: a mindennapok nyüzsgéséből egy olyan hangulatba juthat, aminek alapján képessé válik arra, hogy befogadja az itt látott információt. A ’szövegtér’ a bevezető mondataiból keletkezik, melyet egy U alakú tér három falára írtunk. Mivel a szöveg négy nyelven van felírva, ezért az így kapott írás mennyisége már teret képez.

VM: Azzal együtt, hogy, persze, a szövegnek iránya van. A nyitószöveg magyarul, angolul, héberül és arabul van a falon. Úgy helyeztük ezt el, hogy ha valaki elkezdi olvasni, akkor mindenképpen végig kelljen járnia egy utat. Ha arabul vagy héberül, akkor jobbról balra, ha magyarul vagy angolul, akkor balról jobbra. Ez a szöveg iránya. A kultúrának és kultusznak is van ilyenfajta iránya, és ez roppant izgalmas dolog, de ennél jobban nem szerettünk volna tematizálni, meg nehéz is lett volna valamiféle didaktikus szálra felfűzni. Azt próbáljuk ebben a nyitótérben elérni, hogy kiderüljön: amit látnak, azok látszólag hasonlítanak, de kulturális értelemben vannak óriási különbségek is.

WGA: A szöveg és a kultúra irányainak közepette hogyan szembesültek a szöveg és a kultúra mélységeivel?

VM: Ezek nagyon érdekes kalandok voltak. A kiállításon mindegyik bemutatott térről megy egy film, a filmhez pedig csatakozik egy hangbúra, hogy az adott térben megszólaló ima is valamiképpen érzékelhetővé váljék. A szervezés során azonban sok minden kiderült. Sokáig úgy volt például, hogy a zsinagógáról nem lesz filmünk, mert hát a képtilalom erre is vonatkozik. Mondtuk: odaküldünk egy fotóst egy szombati imádságra. Azt mondták: nem. Akkor kértük: küldjenek képeket, olyan képeket az imádkozó közösségről, amit ők jónak látnak. Azt mondták: nincs. Hihetetlen küzdelem indult el. Elkezdtünk tájékozódni, hogy esetleg máshonnan veszünk képeket, amikor kiderült, hogy egy rabbiavatáskor készült televíziós felvétel, ami valahogy átcsúszott a tilalmon. Ezt a rabbiavatáskor készült filmet kaptuk meg, és tudtuk applikálni a kiállításhoz, de szörnyen bonyolult ügy volt. A mecset esetében a monitor mellet Korán-idézetek vannak. Folyamatosan felhívták a figyelmünket arra, hogy a Koránt-idézetet nem lehet grafikai elemként használni, vagyis nem lehet semmiféle céllal megcsonkítani. Az iszlám államok nagy részében komoly büntetést vonhat maga után, ha valaki csonkítva használja a Korán-szöveget. Erre tehát oda kellet figyelnünk, és grafikai elemként mindig a kiállítás-bevezető arabra fordított részleteit használtuk. Ezekbe a kulturális különbözőségekbe tehát óhatatlanul belekeveredtünk.

CsK: Jó példa erre maga a kiállítás címe. A végeredmény hosszú is, bonyolult is, egyszerűbb lett volna annyival elintézni, hogy a szakrális terek. Csakhogy nem mondhatjuk mindegyik épületről, hogy szakrális, mert például a zsinagóga nem az és a mecset sem. Vagyis nem lehetett így nevezni a kiállítást sem. Az egyik konzulensünk például elmondta, hogy a Tóra sokkal inkább szakrális, mint a zsinagóga! Sőt maga az idő az ami szakrális, vagy a szombat idején Jeruzsálemben lekerített terület. Folyamatosan kerültünk abba a helyzetbe, hogy a definíciókat újra kellett gondolnunk, mivel kulturálisan mást jelentett egyik vallás területén mint a másiknál.

WGA: Milyen visszhangokat kapott a kiállítás vallási közösségek irányából?

VM: Kényesen ügyeltünk arra, hogy a héber és az arab szövegbe egyetlen elütés, elírás, hiba ne kerüljön. Nagyon szép volt, ahogy a magyarországi iszlám közösségek már a kezdettől bekapcsolódtak a kiállításszövegek korrigálásába, lektorálásába.
A közeljövőben lesz egy konferencia Olaszországban, Boséban, ahol a liturgikus teológia és keresztény templomépítészet legrangosabb képviselői lesznek jelen, ennek keretében kértünk és kaptunk lehetőséget, hogy ebben a körben beszámolhassunk mind a kiállításról, mind a Bazilika felújításának készülő terveiről. Reakciókról csak a konferencia után fogunk tudni beszámolni.

II. BAZILIKA-REKONSTRUKCIÓ

WGA: E kiállítás a templom átalakítására készülő szerzetesi közösség reflexiójaként, egy kutatás sommázataként született. Hol tart konkrétan a bazilika átalakítása?

VM: Aláírtuk John Pawsonnal a szerződést, és azóta nagyon intenzív munka folyik. 1996-ban, amikor az apátság megújult, akkor szinte minden megújult, leszámítva a templomot. Annak akkor több oka volt. Egyrészt nem volt annyi pénzünk, hogy tisztességesen hozzáfoghattunk volna, másrészt a közösségen belül sem volt egyetértés, hogy mit is szeretnénk a templommal, milyen teret akarunk az imádság számára. Azt gondolom, hogy a mi szempontunkból ez utóbbi volt a nyomósabb ok. Nem alakult ki egységes vélemény a templomra vonatkozóan, ezért az átalakítást sem siettettük. A hetvenes évektől kezdve provizórikus megoldások tömkelege vesz körül bennünket, összecsukható széken ülnek a szerzetesek a liturgián. Olyan oltár van a templomban, amit annak idején néhány évre, átmeneti megoldásnak terveztek, és ezt egy meglehetősen vitatható értékű ambó egészíti ki. Úgy tűnik, hogy ezek a tárgyak valahogy odakerültek és sokkal tovább ottmaradtak, mint ahogy szánták őket. Újra és újra felmerült, hogy valamit kellene csinálni a templommal, de az is látszott, hogy addig, amíg mi nem találunk egy olyan építészt, akivel képesek leszünk párbeszédet folytatni, aki pontosan érteni fogja, hogy mire is gondolunk a templom kapcsán, addig nem fogunk nekiállni ezeknek a feladatoknak. Három-négy éve azonban nagyon intenzíven elkezdtük keresni a megfelelő tervezőt.

WGA: Kik merültek fel?

VM: Két építész: Peter Zumthor és John Pawson. Zumthorral élénk levelezést folytattunk. A legbájosabb levél is Zumthorhoz kötődik. Amikor elküldtük neki megkereső levelünket, egy jó félév, tehát meglehetősen hosszú idő után érkezett válasz. Nagyjából ezt írta. „Kedves Főapát Úr, levelét viszem magammal az irodából a konyhába, a konyhából a hálószobába, onnan vissza az irodába és folyton az jár a fejemben, hogy erre a levélre most nekem nemet kell mondanom, mert annyi a munkám. De mivel nincs szívem nemet mondani, egy-két kérdést szeretnék feltenni.” Elindult tehát a beszélgetés a Zumthorral, de az a pályázati lehetőség, amivel megpróbáltunk a bazilika felújítására pénzt szerezni, közben realitássá vált, és kiderült, hogy a Zumthor ezzel a határidővel nem tudja vállalni a munkát. Közben mi felvettük a kapcsolatot – először nem közvetlenül a Pawsonnal, hanem a Novy Dvuri ciszterci közösséggel. Főapát úrral elmentünk és megnéztük az apátságot. Onnantól kezdve nem kellet bennünket semmiről sem győzködni. Beleszerettünk az épületbe, beleszerettünk a templomba. Kérdezgettük a szerzeteseket milyen ott élni, hogyan működik az egész, és ők nagyon pozitívan nyilatkoztak. Kiderült, hogy pár nappal korábban ment haza Pawson, mert még nem készült el a monostor vendégháza, és azon dolgoztak. Azt is láttuk, hogy az épületnek egy része műemlék, hiszen a monostor alapja egy régi majorság volt. Ott barokk épületekhez illesztette Pawson a sajátját. És ezt nagyon finoman oldotta meg. Ez majorsági épület marhaistálló volt, ahol teheneket áthajtották az épületen az udvari kúthoz itatni. Ezt az áthajtót a felújított épületben sem falazta be, hanem üveget tett oda, és amikor az ember a folyosón megy, egyercsak azt veszi észre, hogy megnyílik a tér mindkét irányba. Mivel Novy Dvur nagyon csapadékos vidéken van Csehországban, a kerengőn kívülre a fal mellé egy kővályút tervezett, amiben újra és újra meggyűlik az eső és a harmat. Ez, ahogy a nap rásüt, gyönyörűen visszaveri a fényt a kerengő mennyezetére. Letisztult és óriási figyelemmel megépített épület.

WGA: Tehát nem a névre hajtottak...

VM: Ugyan dehogy! Mindezt látva megkértük a cisztercieket, hogy küldjék el levelünket Pawsonnak. Ők óvatosak voltak, mert Csehországból már többen megkeresték a tervezőt, de mindenkinek nemet mondott. Ismerve a rajongását a 13. századi templomok iránt abban bíztunk, hogy a mi templomunk leveszi majd a lábáról. Először egy kollégáját küldte ide. Pawsonról tudni kell, hogy mielőtt Novy Dvurt tervezte, beköltözött Franciaországban egy hónapra a Sept-Fons-i apátságba, hogy a ciszterciek életét tanulmányozza. Velük élt, részt vett az imádságaikon, és csak ezután kezdett el tervezni. Itt, Pannonhalmán a munkatársa is részt vett az összes imádságon, és látszott, hogy a templom megértéséhez, az igényeink megértéséhez, ismerni szeretné az életünk minőségét. Az első alkalommal ez a kolléga három napig volt itt, a következő alkalommal már Pawson két munkatársával jött és egyikük, Anna Schulenburg lett a terv felelőse. Húsvétkor, amikor a legtöbben vagyunk, küldtek egy fotográfust, aki az összes eseményt és részletet végigfényképezte. Nekem azt volt a benyomásom, hogy igen nagy körültekintéssel dolgoznak és figyelnek mindarra, amit mondunk, kérünk tőlük. A tervezés megkezdése óta szinte folyamatos telefonkapcsolatban vagyunk a londoni irodával, és jönnek-mennek az emailek.

WGA: Ki lesz a honosító iroda?

CsK: Mivel Pawson bevezetése rajtunk keresztül történt, szerencsére nem volt kérdés, hogy a 3h legyen az. Egyébként az apátság javasolta John Pawsonnak a 3h-t. Ő ebben a projektben a design építész funkcióját tölti be, minden más egyebet mi csinálunk. Engtervek, kiviteli tervek, művészettörténeti kutatások. Nyílván nagyon szoros együttműködéssel de ők csak designt adnak.

WGA: Ez csapda vagy ziccer számotokra?

CsK: Hihetetlen sokat lehet tanulni azzal, hogy itt van és kommunikál, nem pedig sztár módjára diktál. Abszolút megszólítható, nyitott és kommunikatív ember. A munkamódszere példaértékű. A siker záloga most a Műemlékvédelm kezében van. Ebből mindenki számára lehet egy sikertörténet, de bukás is. Én személy szerint hatalmas lehetőségnek tartom, hogy John Pawson elfogadta a pannonhalmi felkérést, és itt nem magamra vagy a szakmai előremenetelünkre gondolok, hanem arra a lehetőségre, melyet az Ő tudása jelent az ország építészetére nézve, azon belül is egy speciális, a magyar építész számára nehezen kezelhető területre. Kérdés, hogy át tudjuk-e lépni saját árnyékunkat és be tudunk-e kapcsolódni az európai építészeti diskurzusba, vagy bezárkózunk a csigaházba.

VM: Az első alkalommal, amikor itt volt és bemutatta az első rajzokat, nem lehetett tudni, hogy a szerzetesek hogyan fognak reagálni. Bemutatkozás után azt mondta, hogy ő fiatalkorát Japánban töltötte, ahol megtanulta, hogy a tanítvány a mestertől ne kérdezzen, hanem figyeljen. Úgyhogy ő most azért jött, hogy figyeljen. Nem úgy jelent meg, mint aki osztja az észt. Ez a szerzetesek számára olyannyira rokonszenves volt, hogy onnantól kezdve igen pozitívan fogadták Pawson munkáját. Azt mondhatom, hogy a templom felújítása kapcsán az utóbbi években ekkora konszenzus a közösségen belül még nem volt. És ez Pawson hozzáállásának is köszönhető. A közösség azt érzi, hogy meghallgatják, hogy a szerzetesi és teológiai szempontoknak prioritásuk van, és a szerzetesek, úgy tűnik, messzemenően támogatják Pawson elképzeléseit. Nagyon különleges helyzet ez, mert a terv hazai, műemléki recepciója sokkal rosszabb.

WGA: Hogyhogy?

VM: Amióta mi az átalakítással foglalkozunk, mindig ugyanaz a helyzet állt elő. Akárhányszor a szerzetesi közösség azt mondta, hogy szeretnénk hozzányúlni a templomunkhoz, akkor a művészettörténészek és a régészek azt mondták: ti csak szerzetesek vagytok, ti ehhez nem értetek, majd mi megmondjuk, mi kell nektek. Ebben a pillanatban, mint amikor kihúznak egy szelepet, a szerzetesek visszavonultak, és azt mondták: hát jó akkor üljünk inkább az összecsukható sörszékeken. Volt azonban egy pont, amikor azt gondoltuk, itt valami súlyos félreértés van. Természetesen vannak művészeti, művészettörténeti és régészeti szempontok, amelyek meglétét és jogosságát nem vonjuk kétségbe. Ugyanakkor emellett vannak egyéb szempontok is. Például egy szerzetesközösség saját szempontjai, amelyek elsősorban a tér teológiai és építészeti működésére vonatkoznak. Ezekről egész idáig nem beszéltünk. És akkor létrehoztunk két bizottságot. Az egyik a Tudományos Tanácsadó Testület volt, ahova meghívtuk a prominens művészettörténészeket és régészeket, mintegy tíz főt, hogy velük együtt gondolkozzunk a bazilika jövőjéről. Ezzel párhuzamosan megalapítottuk az úgynevezett Bazilika Műhelyt, ami szerzetesekből áll, és a saját szempontok végiggondolását tűzte ki célul. A Tudományos Tanácsadó Testület működése lelassult, amikor látszott, hogy nem egyik napról másikra lesz a templom felújítva. A Bazilika Műhely lényegében ennek ellenére is folyamatosan dolgozott abban a hitben, hogy előbb-utóbb eljön az idő, amikor valamit fogunk tudni csinálni, és addigra látnunk kell, hogy mit szeretnénk. Építészeket, különböző szakembereket hallgattunk meg Cságoly Ferenctől Frédéric Debeuystig. Két évvel ezelőtt tartottunk egy háromnapos megbeszélést, amiről nagyon alaposan beszámoltunk az egész közösségnek. Ekkor elkezdett valami körvonalazódni. Ekkor jött be a képbe John Pawson is, mert kiderült, hogy az építészeti, liturgikus, és közösségi szempontok rettentő távolságra vannak a műemléki szempontoktól. Pillanatnyilag azt látom, hogy miközben a régészek és a művészettörténészek tárgyakban, addig az építészek terekben gondolkoznak. A szerzetesek gondolkodása most közelebb áll a terekhez, vagyis az építészekéhez. Volt idő, amikor ez a gondolkodás tárgyközpontúbb volt, de most nem az.

WGA: Hogyan lehet ezt a patthelyzetet feloldani?

VM: Elindult egy egyeztetés, amiből – ha mindenki kellőképpen nyitott – valami fantasztikus eredmény születhet. De akár zátonyra is futhat, ha a teológiai és építészeti szempontokat nem engedik érvényesülni. Jelenleg azt szeretnénk, ha mindenki a saját kompetenciájának megfelelően venne részt ebben a diskurzusban. Tehát a művészettörténész ne érezze megfellebezhetetlennek a véleményét liturgikus teológiai kérdésekben, a teológusok pedig ne gondolja, hogy ért a művészettörténeti vagy régészeti kérdésekhez. Ezek önálló tudományterületek, de mindegyik az, a teológia is. Persze, bárkinek lehet véleménye arról is, amiben nem szakember, csak azt kell tudatosítania, hogy ha szakkérdésről nyilatkozik, ott más súlya van a szavainak, mint amikor a magánvéleményét mondja. Meg valahogy azt sem kellene elfelejteni, hogy mégiscsak a miénk a bazilika. De ezt mi nem deklarálni akarjuk, hanem elsősorban beszélgetésre vágyunk, arra, hogy végre egyenrangú partnernek fogadjanak el bennünket. Bízom benne, hogy ez fordulatot jelenthetne a magyar gyakorlatban is, hogy ne hatalmilag, hanem kiérlelt beszélgetések útján szülessenek döntések.
Merni kell bátor döntéseket hozni. Merni kell észrevenni, hogy az, amire Pawson készül, eléggé egyedülálló lehetőség a magyar építészet a műemlékvédelem szempontjából is. Vagyis hogy egy történelmi tér és az egyik igen jelentős kortárs építész dialógusa zajlik, és e dialógus meghiúsítása vagy indokolatlan korlátozása legalább olyan súlyú felelősség, mint a múlt bizonyos emlékeinek védelme. Szerintem arra majd lehet büszkének lenni, hogy annyira vigyáztunk a pannonhalmi bazilikára, hogy a kor egyik legjobb építészére bíztuk annak felújítását.
Nem szeretnénk vitatkozni a bazilikában lévő tárgyak régészeti vagy művészettörténeti megítélésén, hiszen ez nem a mi kompetenciánk, de azt mindenképpen szeretnénk kifejezésre juttatni, hogy nem vagyunk meggyőződve afelől, hogy ezeknek a mennyisége és funkciótlansága nem veszélyezteti a bazilika templomként való működését. Ha bármilyen közösség életterében jelen vannak a múlt tárgyai, az nagyon szép és fontos kapcsolódást jelenthet, amikor azonban ezek a tárgyak élhetetlenné teszik a jelent, múzeumba kell vinni őket.

WGA: Végezetül arra a szimpatikus ellentmondásra kérdeznék rá, ami a hazai egyházak konzervativizmusa és a pannonhalmi építészeti beruházások – Skardelli György, Czigány Tamás, Roeleveld Sikkes munkáinak, melyek mind-mind a kortárs magyar építészet jegyzett darabjai – által képviselt progresszivitás között húzódik. 

VM: Az egyház nagyon sokféle. Azt gondolom, hogy amikor Magyarországon egyházról beszélnek, akkor egy domináns hangról beszélnek. Ma az a hang az erősebb, amelyik egy régebbi egyház, talán még mindig a háború előtti katolicizmus hagyományával szeretne valamiféle folyamatosságot teremteni. Mi (például az iskolában, az emberekkel való találkozásban) folyton azzal szembesülünk, hogy rengeteg evidencia megszűnt, és nem lehet úgy élni, mintha ezek még mindig léteznének. De azt szeretnénk, ha például egy ilyen – adott esetben a mi közösségünk által képviselt – gondolkodást is egyenrangú alternatívaként tudna elfogadni a magyar egyház és társadalom. Annak a taglalásába, hogy aki nem így gondolkozik, azt mi vezérli, nagyon veszélyes belemenni. Pár éve világosan látszik, hogy a II. Vatikáni Zsinati elképzeléseihez és javaslataihoz képest világszinten megfigyelhető egyfajta megtorpanás, amit sommásan konzervativizmusnak szokás nevezni. Ennek megvannak a maga okai, és e konzervativizmus által képviselt kritikának van jó pár igen okos szempontja is. Konkrétabban: a II. Vatikáni Zsinat általában igen nagy lényeglátással, de túl racionálisan közelített a hitéleti kérdésekhez. Csakhogy a világ ennél egy kicsit bonyolultabb. Ez, persze, egyáltalán nem azt jelenti, hogy a zsinat rossz volt. Vannak olyanok, akik azt képviselik, hogy vissza kell térni a korábbi, a zsinat előtti helyzethez, mert akkor minden olajozottabban működött, mint manapság. Mások meg azt mondják: gondoljuk át, mert lehet, hogy bizonyos pontokon rosszul értelmeztük a zsinatot, vagy hogy a tapasztalat azóta már jó néhány dologra felhívta a figyelmet. Ezt kellene akkor inkább feldolgoznunk, de menni kell előre, mert a világ is előre megy, nem visszafelé. A kereszténység értékeit, nyilván, nem a világ határozza meg, de a konkrét keresztény ember mégiscsak ebből a világból jön, és az egyház is ebben a világban létezik. A kérdéseket tehát, amelyekre hitnek válaszolni kell, a világ erősen meghatározza. Én szubjektíve nem látok lehetőséget arra, hogy visszafelé tudjunk menni. Itthon örvendetes módon megszaporodtak a liturgiával vagy építészettel foglalkozó beszélgetések, a szakralitás iránti érdeklődés megnőtt, de ezzel párhuzamosan, úgy tűnik, hogy a korábban már említett szelektív, historizáló hang vált uralkodóvá. Sokszor építészek között is. Az a bátorság, ami Le Corbusier-t, Peter Zumthort jellemzi, azt a bátorságot én itthon nem látom.

BEJEGYEZTE: WÉRGIDA DÁTUM: 22:08