A forradalom második hete – remények és kétségek

 

1956. október 29-én, hétfő reggel a hét a megszokott napirend szerint kezdődött. Dávid atya valószínű még az előző nap bízta meg Tivadar atyát a kapuőrség megszervezésével. Tivadar atya eme feladatát ugyan csak egyetlen egykori diák említi, de ezt mindenképen hiteles forrásnak tartjuk. Egyrészt Tivadar atya fiatal, energikus, mozgékony és eléggé katonás természete őt ilyen feladatra alkalmassá tette, másrészt több hasonló „rendészeti feladattal” való megbízásáról tudunk. Ő volt az, akit az előző naphoz hasonlósan a későbbiekben is a megszökött diákok után küldött Dávid atya, de ezekről az eseményekről majd a maguk idején szólunk.

 

Most csak a kapuőrségről. Nem tudni, pontosan mikortól volt, hiszen már az előző napi „győri menetnél” is említenek a kapunál őrködő fiúkat. De úgy gondoljuk, igazán komolyan attól kezdve szervezték meg, hogy Dávid atya elrendelte a kapuk bezárását. A kulcsra zárás bizonyára Lajos bácsi feladata maradt. Egyébként is ő nyitotta ki a kapukat reggel, már 6 óra körül, és este 9-kor zárt, ez volt a megszokott rend. A kapuőrségben lévők elsősorban a diákokra figyeltek. Vannak olyan emlékek, hogy az épületen kívüli sétára csak a prefektus kíséretében, csoportosan lehetett kimenni. Ha idegen érkezett, akkor szóltak Lajos bácsinak, vagy valamelyik tanárnak, vagy Dávid atyának – de ez utóbbit csak feltételezzük. A bencések, szociális otthonbeliek, és az alkalmazottak jöhettek-mehettek korlátozás nélkül. És természetesen a bejáró diákok, leányok is.

 

A kapuőrség csak reggeltől-estig tartott, gondoljuk, a diákok esti lefekvéséig. Október végén már 6 óra körül sötétedett, így a késő esti kapuőrség akár éjszakai őrségnek is tűnhetett. Sajnos, az őrségre vonatkozó adatok nem maradtak fenn, így szervezési rendszerét, működési szabályait csak találgatni lehet. A kapuőrséget minden osztályból, összesen 29 diák említi. A negyedikesek visszaemlékezései szerint a kapuőrséget a II. és III. osztályosokból szervezték. Hogy miért merülhetnek fel a kapuőrséggel összefüggésben a harmadikosok, arról majd az éjszakai őrségnél (amit később, és más okok miatt szerveztek) kapunk magyarázatot. Az tűnik biztosnak, hogy csak a két második osztályból voltak kapuőrök. Csak 8 fiú emlékeiben szerepel, hogy voltak kapuőrségen, és azok mind második osztályosok voltak. Ennél a döntésnél a háttérben ott lehetett az a feltételezés, hogy a kisebb diákok jobban félnek veszélyes kalandokba bocsátkozni, és kihasználva az őrséget, nem fognak megszökni. Kockázata az volt, hogy a felsősök, ha akartak valamit, nem nagyon törődtek a kisebb diákokkal, netán azok ellenállásával. De hát végül is a kapuk be voltak zárva, ha netán félrelökik a kapuőröket, akkor se tudtak volna kimenni. A diákok egyébként párosával voltak őrségben, és egy-két óránként váltották őket. Az őrségben eltöltött idő igazolt távollétnek számított. Úgy gondoljuk, a kijelölt kapuőrök komolyan vették feladataikat, szívesen is voltak őrségben.

 

Véleményünk szerint október 29-én, hétfőn történhetett meg pár negyedikes diák felvétele a falu Nemzetőrségébe, vagyis a „diák-nemzetőrség” megszületése. Előzménye, hogy még 27-én, szombaton Vida Istvánt távollétében (a közlekedési nehézségek miatt munkahelyén, Győrben rekedt) beválasztották Győrszentmárton Nemzeti Bizottságába, a rendfenntartásért felelős személyként. Vida István korábban csendőr volt, a faluban köztiszteletnek örvendett, lánya a bencés gimnáziumban érettségizett, fia, Vida László ott volt negyedikes gimnazista, mint a faluból bejáró diák. Hazaérve Győrből, a megbízatást csak a helyi rendőrparancsnokkal, Hegedűs Pál főtörzsőrmesterrel közösen vállalta el. Feladatuk volt a helyi Nemzetőrség megszervezése a magtárak és egyéb helyek őrzésére. Vida Istvánnak támadhatott az ötlete, hogy a Nemzetőrség munkájában fia és annak osztálytársai is vegyenek részt. Biztosra vesszük, hogy javaslatával felkereste Dávid atyát, mint igazgatót. Vele állapodhatott meg a létszámban, és más alapvető kérdésekben. Úgy gondoljuk, Dávid atya ebben egy olyan felelősségteljes feladatot láthatott, amiben a fiúk egy kissé „forradalmi lelkesedésüket” is levezethetik. Biztos, hogy elfogadta Vida István javaslatát a falubeli bejáró fiúk tekintetében, a több fiút az emlékezők szerint a IV.A osztályból sorsolással jelölték ki. Az érintett bejáró fiúk a IV.B osztályba jártak. A „jelöltek” Vida István vezetésével lementek a rendőrőrsre, ahol Hegedűs Pál főtörzsőrmestertől alapfokú kiképzést kaptak fegyverhasználatból és igazoltatásból.

 

Kaptak egy gépelt igazolást arról, hogy nemzetőrök. Öreg, II. világháborút is megjárt, 1898 M. típusú puskákkal látták el őket, de azt büszkén viselték őrjárataik alatt. Biztos, ami biztos alapon Vida István a diákoknak adott puskákból kiszerelte az ütőszöget, így azokat valójában nem lehetett használni. Az emlékezők többsége lekicsinylőleg beszél a puskájukról. A fegyvert az épületbe nem vihették be, ezt valószínű Dávid atya köthette ki. Feladatuk – amit biztosan egy beosztási terv alapján végeztek – a Vár körüli őrjáratozás volt, éjjel-nappal, de az emlékezők szerint néha a kapu előtt is álltak – mintegy kiegészítve a kapuőrséget. A faluban élő diáknemzetőrök a faluban is őrjáratoztak. A „diák-nemzetőrség” viszonylag sok, 22 emlékezőnél szerepel. Érthető, hiszen ez a diákok szemében egy nagyon „katonás”, mondhatnánk „forradalmi” dolog volt. Érdekes, hogy fenn maradt annak emléke is, hogy a „diák-nemzetőrséget” a faluból kezdeményezték, mint a Vár őrzésének megoldását.

 

A „diák-nemzetőrök” szolgálata azonban még egy hétig sem tartott. November 5-én Hegedűs főtörzsőrmesternek a rendőrőrsön le kellett adniuk a fegyvereiket, és a Nemzetőrség ezzel megszűnt. Később a Nemzetőrségben szolgált fiúkat semmilyen megtorlás nem érte. Ebben szerepet játszhatott az is, hogy Hegedűs főtörzsőrmester továbbra is rendőrparancsnok maradt, és neki nem volt érdeke a forradalom alatt történteket piszkálni. De Vida Istvánt a forradalom utáni években meghurcolták, börtönbe került.

 

Az emlékek nem beszélnek egyértelműen, hogy a diákok közül kik voltak nemzetőrök. Lehet, hogy ebben még az félelem él tovább, hogy az eseményeket követő évtizedekben nem volt tanácsos erről beszélni, és a nevek feledésbe merültek. Akikről biztosan tudjuk: Apáti István, Rostás Ákos és Rudán Péter a IV.A-ból, Bende András, Horváth Endre (helybeli diák), Stipsitz József és Vida László (helybeli diák) a IV.B-ből. Beck Józsefet osztálytársa, Bende András beszélte rá, hogy vállaljon szolgálatot, de ő egy nap után megunta a „katonásdit”. Említés esik még a helybeli diák Bagó Lászlóról, Puchinger Lászlóról (aki akkor már nem járt Pannonhalmára) és Szapáry Györgyről.

 

Lássuk ezek után, mit ír ezekről a napokról a forradalom leverése után megjelent hivatalos kiadvány.

„Győrszentmártonban a bencésgimnazisták rendeztek felvonulást és bencéspapok vezetésével vonultak a tanácsháza elé. Jelszavuk volt: ”kommunisták nélküli nemzeti tanácsot”. Vida csendőr, a nemzetőrség parancsnoka fiát – aki állandóan fegyverrel járt a faluban – az egyik pap motorkerékpárján vitte Győrbe, hogy a megyei ifjúsági szervezetbe delegálják.” /Az ellenforradalom támadása Győr megyében. MSZMP Győr megyei VB kiadványa, Kossuth Kiadó/

Csak ennyit. Se többet, se kevesebbet. Vagy ez is több a soknál?

 

*

Ennek a hétnek az első felében történhetett, hogy a tantermekből eltávolították a rákosista magyar címert, amit a nemzeti színű zászlókból talán már itt is korábban kivágtak, nem csak a faluban. Ezekben a napokban kérhetett a falu iskolája fali feszületeket a gimnáziumtól.

 

A szervezett rádióhallgatás, a tájékoztató közlemények közzététele a falitáblán folyamatos volt. Csak egy dolog volt, ami napról-napra rosszabb lett: az otthoniak miatti aggódás. Posta továbbra sem volt, levelek, hírek nem érkeztek, a távolsági telefonálás lehetősége szinte teljesen megszűnt. Az érzékenyebb természetű diákokon szinte depressziós tünetek is jelentkeztek, minderről bőven beszélnek az emlékek. Időnként egészen drasztikus orvosságok segítettek csak. Szerencsés volt az a pár diák, akinek édesapja, leküzdve az akkori utazás minden nehézségét, felkereste fiát, hogy hírt halljon felőle, és személyesen győződjön meg arról, hogy Pannonhalmán nyugalom (és rend) van. Pál Gábor és Gálfy Dezső édesapja, mielőtt megnyugodva hazamentek, a történtekről meséltek fiaik osztálytársainak, akik feszülten figyeltek rájuk. Volt, akit szülei kívánságára haza is engedtek, persze olyat, akinek hazautazása biztonságos volt.

 

Ezekben a napokban szökött meg az első két fiú, Gerencsér László és Török Lajos Pannonhalmáról, különösebb feltűnés nélkül. Mindketten negyedikesek voltak és rendszeresen kerékpároztak. A diákok közül többen csodálták remek biciklijüket és kerékpáros teljesítményeiket. Az előbbinek egy igazi Volvárt kerékpárja volt. Mindkettő kicsit különc, céltudatos és zárkózott fiú volt, ez is szerepet játszhatott abban, hogy távozásuk nem keltett különösebb visszhangot. Úgy tűnik szökésüket, ami egyúttal az első disszidálás is volt Pannonhalmáról, jól megtervezték, felkészültek rá, sőt terepszemlét is tartottak. Az emlékek között olyan is van, amely szerint együtt indultak el. Ez könnyen lehetséges, máskor is voltak közös túráik. Könnyen kijuthattak a kapun, Lajos bácsi hozzá volt szokva, hogy kerékpározni járnak, kis csomagjukat pedig akár korábban is kivihették és elrejthették valahol. A távolságot figyelembe véve, elképzelhető, hogy reggel vagy délelőtt vághattak neki a 3-4 órás útnak. Ezt feltűnés nélkül csak tanítási szünnapon tehették meg. Ezért szökésük vagy október 28-án, vasárnap, vagy november 1-jén, Mindenszentek napján (ami az egyházi iskolákban tanítási szünet) történhetett.

 

Ha valóban Gerencsér volt az, aki sárhányó nélküli biciklijén elment terepszemlét tartani (persze nem mondta el, hogy Győrnél messzebb is volt!), akkor az lehetett október 28-án. Ebben az esetben november 1-jén mentek el együtt Nyugatra. De az is lehet, hogy egy másik nap, közvetlenül ebéd után, a szabadidő kezdetekor mentek el. Az atyák csak este szereztek tudomást arról, hogy nincsenek meg, de akkor még nem tudhatta senki, hogy disszidáltak. Ezt ugyanúgy csak később lehetet megtudni, mint azt is, hogy Gerencsér Tónió az árokba dobta biciklijét, és gyalog sétált át a határon (ha ez igaz).

 

1956. október 30-án délelőtt (egyesek szerint este) Tihamér atya a Teleki teremben tartott egy ismertetést a forradalom várható (elsősorban katonai-stratégiai) fejleményeiről. Az előadását a hirdetőtáblán előre meghirdették. Az elmondottakat a teremben elhelyezett Magyarország térképen – szokása szerint – pálcájával mutogatva tette érzékelhetőbbé. Tihamér atya szuggesztív és közkedvelt személyiség volt, a diákok kedvelték kissé különc természetéért és szokásaiért. Ennek, és az elmondottaknak is köszönheti, hogy viszonylag sokan említik előadását, sőt egyes karakterisztikus mondatait idézik is. Erősen raccsolva a történelmet idézve elmondta, hogy „Magyavovszágot kétszev letaposták az ovosz csizmák”, rámutatott pálcájával a térképen a Kárpát-medencére „Kévem nézzék, ez az egész egy lavov, ami védhetetlen”. Majd: ”felsovakoznak a szovjet havckocsik a hatáv mellett és itt megkezdődik a tevvov!” Előadását azzal zárta: „ne vigyétek fiatal életeteket az ő ágyúik tüze elé!” Összességében sötét képet festett a forradalom várható kimeneteléről.

 

1956. október 31-én Zerind atya elindult a fiúk leveleivel Budapestre. Reverendában vágott neki az útnak, és gyaloglásokkal megszakítva végül autóstoppal jutott fel Budapestre. Utazásának dátumát az a szerencsés véletlen is megerősíti, hogy a Mindszenty József bíboroshoz igyekvő egyházi küldöttség autója vette fel (valószínűleg reverendájának köszönhetően) a győri benzinkútnál. Más forrásból ismert, hogy az aznap Rétságról Budapestre érkezett bíboros 1956. október 31-én a nyugati küldöttségek közül elsőként a fehér szerzetesi reverendában érkező páter Werenfried van Straaten flamand származású premontrei szerzetest, a Kirche in Not egyházi segélyszervezet vezetőjét fogadta. Zerind atya nem ismerte őket, és német nyelvtudás híján beszélgetni sem tudott velük, így nem is tudta pontosan, kikkel utazott együtt. Zerind atyát a budai Várban lévő prímási palotához vitték, onnan ment át a piaristák Mikszáth Kálmán téri székházába. A leveleket szétosztották, és azok kézbestésében (két napig tartott!) a Budapesten tanuló bencés növendékek (Hildebrand, Farkas, Otmár, Félix, Valter és talán Márk, ha éppen ott volt) is segítettek. Zerind atya pár válaszlevelet is kapott, ezek azonban Zerind atyával együtt csak jóval később érkeztek meg Pannonhalmára.

 

Az egyik emlékező az egyik diák édesapját említ, aki a vasúti mozgópostánál teljesített szolgálatot, és így juttatott fel leveleket Budapestre, amiket szeminarista kispapok kézbesítettek. Sajnos, nem tudtunk ennek az édesapának a nyomára bukkanni.

 

 A Budapesten tanuló bencés növendékek (akik nem csak Zerind atyának segítettek a levelek széthordásában, de vöröskeresztes autókkal járva a várost, fehér köpenyben a sebesültek ellátásában is részt vettek) közül Kiszely Márk többször is megjelent október végétől kezdve Pannonhalmán. Mielőtt rátérnénk a hozzá fűződő emlékek ismertetésére, elmondjuk, hogy 1956. november 21-én valamennyi növendék hazatért Pannonhalmára. Ez könnyebbséget jelentett a piaristáknak. A harcokban a Mikszáth Kálmán téri székházuk megrongálódott. Gond volt az élelmezéssel is, ezért küldött a Főapátság egy teherautóval krumplit november 4. után a piaristáknak. A bencések pedig nagyobb biztonságban és szem előtt tarthatták növendékeiket Pannonhalmán, akik egy hónapig szinte felügyelet nélkül éltek a háborús Budapesten. Az egyetemi oktatás amúgy is szünetelt januárig.

 

Az emlékek szerint Márk atya először már október 28-án megjelent egy kalandos úton szerzett személyautóval, Bécsből érkezve, egyszer pedig teherautóval érkezett, élelemért. Kiszely Márk a Mikszáth Kálmán téri székház ablakából magnetofonjával hangfelvételeket készített a Rádió ostromáról. Ezeket a felvételeket játszotta le a diákoknak Vörös Szikra típusú magnetofonján, sőt azokat az iskola-rádió hangszóróján keresztül is meg lehetett az osztályokban hallgatni. A helyzet rendkívüliségét jellemzi, hogy a felvételeket az egyébként szigorú szeparációban lévő bencés

novíciusok is meghallgathatták. Volt, aki életében akkor látott először magnetofont. A diákoknál nagy sikere volt (16 emlékező), még ha egyesek a felvételek készítőjére név szerint nem is, vagy tévesen emlékeznek.Márk a diákoknak egyéb forradalom alatti élményeiről is mesélt, és az egyik negyedikes diáknak pár fényképet is adott (ma is megvannak), amit ő készített a forradalom napjai alatt Budapesten.

 

Ezekben a napokban még egy korábbi pannonhalmi diák megjelenéséről vannak emlékek, bár ezek roppant bizonytalanok. Pekker István 1953-ban érettségizett Pannonhalmán, 1956-ban orvostanhallgató volt Budapesten. Budapestről érkezett küldöttként Szigethy Attilához Győrbe, majd a Pannonhalma környéki falvakat járta többedmagával, ahol a forradalom céljait ismertette. Fellátogatott volt iskolájába is, de elmosódó emlékei szerint volt osztályfőnöke, Vida Szabolcs lebeszélte őt arról, hogy a diáksággal is találkozzon. Lehetséges, hogy az előző szombat délutáni forradalmárokra vonatkozó emlékek egy része az ő, és társai megjelenésre vonatkozik.

*

Mindenszentek napja, november elseje Pannonhalmán egyházi ünnepnap, emiatt hagyományosan tanítási szünnap. A diákok hideg, de szép tiszta napos időre ébredtek. Reggel szokás szerint részt vettek az ünnepi diákmisén a Bazilikába. A szentmisén az egyik negyedikes diák orgonált. A mise után rendezett sorokba, az élen zászlóvivőkkel levonultak a faluba, a már korábban meghírdetett ünnepi megemlékezésre. Az ünnepség színhelye a falu közepén lévő kis park volt, amelynek közepén állt a Világháborús hősi halottak emlékműve az országzászló oszloppal. A kis terecske zsúfolásig megtelt, a diákok egy részének már csak a bokrok, sövények mögött jutott hely. A tömeg a korábban és az elmúlt napokban a magyar szabadságért életüket áldozó hősök előtt tisztelgett. Az országzászló rúdjára ünnepélyesen felhúzták a forradalom lobogóját, a kivágott címeres magyar piros-fehér-zöld zászlót. Lehetett ünnepi szónoklat is. Az egyik emlék erre utal, megemlítve, hogy a szónok Somogyváry Gyula És Mihály harcolt című könyvét (vagy annak csak a címét?) idézte. Az ünnepségen, az ünneplőkön békés, hazafias hangulat uralkodott. Az ünnepség után a tömeg átvonult a falu közeli temetőjébe, virágokat helyeztek a világháborúban elesettek sírjára. A temetőben a falu plébánosa, a bencés Szigeti Rajnald mondott emlékbeszédet. A közös imádságot Ámon Viktorin káplán vezette. Valószínű, hogy az egybegyűltek ennek a megemlékezésnek a végén énekelték el Lancsics Bonifác bencés szerzetes régi magyar néphimnuszát, a Boldogasszony Anyánkat. A temetői megemlékezés után a diákok és a velük lévő tanárok visszamentek a Várba.

 

Erre az eseményre jóval kevesebben emlékeznek (mindössze 18 diák) a pár nappal korábbi falubeli rendezvénynél, amellyel pár bizonytalan emlék össze is mosódik. Van, aki számára ez a megkapó élmény tulajdonképpen a forradalom győzelmének ünneplését jelentette. Az esemény olvasható Láng Péter naplójában, és Domnanovich Ábel emlékeiben is szerepel.

Az ünnepségnek még egy jelentősége van a mi szempontunkból. Ez az egyetlen olyan esemény, amelyről fényképek maradtak fent. Ezeket a negyedikes Geszler Ödön készítette. A fényképeken (sajnos, nagyon megviselte őket az idő) látható a diákok csapata zászlóvivőkkel Lelkes József, Bejczy Németh Lajos kezében a zászlóval és Magyarosy István), három kép az ünnepségről és kettő a temetői megemlékezésről. Ekkor készített fényképeket a korábban ledöntött szovjet emlékműről is. (A fényképeket lásd a mellékletben.)

 

A nap többi része vasárnapi rend szerint folytatódott. A diákok a stúdiumok alatt tanultak, a szabadidőben születésnapot ünnepeltek, este rangadót játszottak az iskolai kosárlabda bajnokságban a III.B és II. B csapatai, az előbbi győzelmével. A korábbi napokhoz hasonlóan nagy forgalom volt az Olvasó teremben, ahol – nem tudni, hogyan érkeztek – mindig olvasni lehetetett a friss forradalmi újságokat, benne a forradalom alkalmára írt verseket. És egész nap lesték a híreket, volt, aki rádiót hallgatott, mások a falitáblán lévő híradásokat olvasta. A diákok között a győzelembe vetett hit ugyanúgy jelen volt, mint a szovjet csapatok mozgásáról érkező hírek miatti félelem. Késő délután az iskolarádió hangszórói közvetítették a kiszabadult Mindszenty hercegprímás szavait: „Először tájékozódom.”

 

Az általános bizonytalanságon túl az otthoniakkal való kapcsolattartás megszűnése is késztethette a gimnázium vezetését arra, hogy a fiúkat, ha a szülők kérték, rövidebb-hosszabb időre hazaengedték. Ez egyébként nem volt szokás Pannonhalmán, kivéve a nagyon fontos családi eseményeket (közeli családtag temetése, szülő börtönből szabadulása, stb.). Érvényesült az az elv, miszerint rendkívüli időben rendkívüli intézkedések lehetnek. Elsőként egy másodikos fiút vitetett haza az édesapja megbízható szervezéssel, rögtön az „écsi kirándulás” után. Egy másik fiút édesapja vitte haza

magával, miután élménybeszámolót tartott a forradalom eseményeiről. Egy harmadikos fiú otthon, Mesteriben nézett végig egy zászlós, forradalmi felvonulást, tehát bizonyára őt is hazavitték Pannonhalmáról a szülei.

 

November legelején hagyta el Pannonhalmát a tanévre legkésőbb érkezett diák. Ő volt az első „engedéllyel” disszidáló, édesapja kollegája jött érte Mosonmagyaróvárról. November 3-án, közvetlenül mielőtt a szovjetek lezárták az osztrák–magyar határt, édesapjával és öccsével átmentek Ausztriába. Egész novemberre jellemző maradt ez a jövés-menés (a későbbiekben elsősorban menés…).

 

Mint arról már szó volt, a gimnázium vezetése az első percektől fogva minden erejével a megszokott rend, a tanítás és a tanulás zavartalanságát tartotta az egyik legfontosabb feladatának (a diákokra való szigorú felügyelet mellett). Ennek megfelelően a tanítás zavartalanul folyt ezekben a napokban is. Mindössze négy tanítási óra maradt el szombaton, a falu ünnepségén való részvétel miatt. A megszokotthoz képest annyi eltérés volt, hogy a tanárok egy része nem feleltetett, és talán nem írattak dolgozatokat, talán még november első felében sem. „Atya kérem, hát revolutio van, ilyen helyzetben és lelkiállapotban nem tudunk tanulni” – mondta a harmadikos Domokos György.

 

Az emlékek ebben a kérdésben eléggé változók. Ezekben a napokban lehetett Norbert atya esete az elhíresült Atwood–ejtőgéppel, és „forradalmi egyes” osztályzatai is. Csóka Lajos atya és Tihamér atya volt az, akik órájukon szívesen taglalták a forradalom eseményeit, sőt az egyébként rendkívül zárkózott Norbert atya is felengedett. Tihamér atya mindig intette a diákokat, legyenek óvatosak, mert biztosan jön a retorzió! Géza atya óráján (németet tanított) német háborús dalokat is énekeltek Norbert atya színeváltozásának másik példája volt, amikor arról beszélt, ha mindenkinek harcolnia kellene a magyar szabadságért, akkor ő is menne, és ha nem lenne alkalmas a harcra, akár lőportorony őrnek is elmenne! Ezért a mondásáért maradt rajta a Toronyőr becenév.

 

Valamikor november első napjaiban eltörölték az egyébként nem közkedvelt orosz nyelv kötelező tantárgyként való tanítását. Nem maradt fent emléke pontos idejének, sem a bejelentés módjának, sőt, pontosan azt sem tudni, hogy ez milyen központi rendelkezés alapján történt. Biztos, hogy a pannonhalmi gimnázium nem saját elhatározásából döntött így. Az orosz nyelv kötelező tanulásának eltörlése az egyetemi ifjúság első követelései között is szerepelt. Úgy gondoljuk, a megyei oktatási hatóságtól érkezhetett valamilyen utasítás. Minden esetre a rendelkezés általános örömet okozott, és különösen az az elsős diák örülhetett, aki addigra a tizenkettedik elégtelen osztályzatát is besöpörte. Nem nagyon izgatta magát emiatt, mondván, majd csak lesz valahogy. Lett is.

 

A diákok kötelező idegen nyelvként választhattak az angol, a német és a francia nyelv közül. Ez utóbbit a II.A és a IV.B osztály diákjai közül sokan választották. Ábel atya azonban elhivatott orosz tanár volt, és próbálta meggyőzni tanítványait, hogy válaszható idegen nyelvként továbbra is tanulják az orosz nyelvet. Akik hallgattak rá, később ennek hasznát is vették, amikor következő tanévtől ismét kötelező tantárgy lett az orosz.A diákok egy része látványos, de nem egészen kultúrált módon búcsúzott az orosz tanulástól: az orosz nyelvkönyveket egy kupacba hordva  

elégették.

Még egy tantárgynál lehettek változások az oktatásban. A IV. osztályosok történelmi anyagában a XX. század történelme, a II. Világháború és a Szovjetunió története szerepelt. Az egyik negyedikes lány szerint a novemberi napokban a tankönyv használatát (bizonyára politikai beállítottsága miatt) megszüntették. A negyedikes történelem tankönyvek elégetése is felbukkan, igaz, elég bizonytalanul az emlékben.

 

A folyamatosan érkező hírek a hét első felében bizakodással töltötték el a diákokat. A harcok megszűnése, a szovjet csapatok visszavonása, a Nagy Imre kormány összetételének egymást követő változásai, a több-párt rendszer létrejötte, de különösen a Varsói Szerződésből való kilépés és a semlegesség meghirdetése a forradalom győzelme irányába mutatott. De már a hét közepétől hírek érkeztek a szovjet csapatok összevonásáról a keleti országrészben, és újabb hadosztályok érkezéséről a Szovjetunióból és Romániából. A diákok – hasonlóan a forradalom ügyéért aggódókhoz – bíztak a Nyugat segítségben és az ENSZ közbeavatkozásában. Láng Péter naplójában pontosan nyomon követhető a hírek hatására bekövetkező hangulatváltozás. Összességében a nagypolitikai ismeretek hiánya, a külvilágtól való elzártság és a gyermekfejjel való gondolkozás együttesen a diákok körében egy többségében bizakodó hangulatot eredményezett. A kisebbség gondolkodott úgy a jövőről, mint az az elsős diák, aki hajvágás közben a faluban a fodrásszal beszélte meg a várható fejleményeket.

 

Azonban továbbra is feszültté tette a hangulatot, hogy még mindig sokan (bár a korábbinál kevesebben) nem tudtak semmit az otthoniakról. Azért ha nem is mindenki bízott a forradalom győzelmében, biztos, hogy mindenki ezt szerette volna, és mivel mást nem nagyon tehetett érte, ezért imádkozott. Dávid atya ezekben a napokban az egyik harmadikos diákot meglátogató édesapjával a magyar szabadságra, a független Magyarországra koccintott.

 

A hét szinte utolsó eseménye volt november 3-án este 8 órakor Mindszenty hercegprímás rádióbeszéde. A diákok közül sokan hallgatták, többen a prefektusi szobákban. A beszéd érdekes módon nem mindenkinek nyerte el a tetszését. Az emlékek szerint volt, aki meghatódott, László atyát és Anaklét atyát pedig bizakodással(!) töltötte el a jövőt illetően. Egy másik emlékező szerint Anaklét atya véleménye pont az volt, hogy a hercegprímás tájékozatlan volt. Oros atyánál több diákja hallgatta a rádióbeszédet, ami Oros atya szerint "nagyon rossz beszéd volt". Egy másodikos fiú társai elmondásából ismerte meg a beszéd tartalmát, neki se nyerte el a tetszését, a múltat érezte visszaköszönni abból.

Érthető módon, már csak a vasútközlekedés rendszertelensége miatt is, a hónap első hétvégéjén, november 3-án és 4-én esedékes szülői látogatás elmaradt. Pár, a Dunántúlon közelben lakó szülő mégis eljött hírt kapni fiáról.

 

TOVÁBB A 3. RÉSZRE