A szovjet katonaság Pannonhalmán

Az első szovjet ellenőrzés, november 11.

Miután a környéken már többször is feltűntek, mindenki számított arra, hogy előbb-utóbb a forradalmat leverő szovjet csapatok Pannonhalmán is megjelennek. Így is történt. November 11-én, vasárnap egy jelentősebbnek mondható harci egység jelent meg, a dél körüli órákban. Felérkezésük után azonnal körbevették az épületet, egy tank a salakos tornapályánál, egy másik a főbejárattól a Boldogasszony kápolna irányában lévő területen, a tornaterem sarka körül foglalt állást.  A főbejárattal szemben egy géppuskát telepítettek. A szovjet katonákkal együtt magyar fegyveresek is érkeztek. Ezeket a magyar fegyvereseket pár emlékben pufajkásnak titulálják.  Két tankot, két harckocsit és 4 teherautót jegyzett fel zsebnaptárában Léber Miklós. Közeledésüket, a meredek úton feljövő tankok dübörgését többen is észlelték  A délelőtti focimeccsről feljövő elsős fiúk még bejutottak, mielőtt körbezárták az épületet.  Amikor a lányok délelőtti látogatásukról visszaérkeztek ebédelni, már csak hosszas huzavona után engedték be őket a bejáratnál őrségben hagyott orosz katonák.

A tankok nem jöttek be a főkapun, és soha a későbbi megjelenéseikkor sem. Ennek nem csak az volt az oka, hogy a nagy vaskapu be volt zárva. Lajos bácsinak és a bejáratnál őrségben lévő fiúknak ki volt adva az utasítás, hogy fegyveresek érkezése esetén azonnal oda kell hívni Dávid atyát, az igazgatót, és ha szovjetek érkeznek, akkor tolmácsnak Anaklét atyát vagy Ábel atyát is, a gimnázium két oroszul tudó tanárát. A „fogadó bizottság” mindig elmagyarázta, hogy a kapun belül, a gimnázium előtti útszakasz alatt pince van, amely a tankok alatt beszakadhat.  Így történt ez most is, Dávid atya tárgyalt a főkapunál az érkezőkkel, és a tankok kint maradtak. Ezt követően azonban – miután az épületet kívülről körbevették – a szovjet katonák és az őket kísérő magyar fegyveresek bejöttek a kapun.  Addigra már javában tartott az ebéd. Ezek szerint az ebédlőben együtt lévő fiúknak az ebéd vége előtt mondhatták meg, hogy vonuljanak azonnal át a tantermekbe, illetve a negyedikesek menjenek a szobáikba. Az épület átvizsgálását a katonák fél kettő körül kezdhették meg. Amíg a katonák nem végeztek, addig a diákok nem hagyhatták el a helyüket, az osztálytermek előtt egy-egy katona állt.  A katonák kettesével (egy szovjet és egy magyar) végigjárták az épületet, elsősorban forradalmárokat, vagy fegyvereket kerestek. Minden osztályterembe, lakószobába benéztek.  Az emlékek szerint a diákok pár esetben éreztették a kutatókkal ellenszenvüket , akik hol kissé fenyegetően, hol komikusan viselkedtek.  Jártak a szenespincében is.  Kutatásuk az emlékezők szerint felületesnek tűnt, két-három órát tartott. Átnézték a Főmonostort és a Szociális otthont is. Igazoltatás, motozás nem volt. Végül semmit sem találtak.  Vezetőik valószínűleg rájöttek arra, hogy ennyi ember ehhez a feladathoz nem elég. Minden esetre erejüket, hatalmukat megmutatták.

Már a szovjetek első megjelenésekor megjelenik az emlékekben a hatalmas ciszterna, amely minden későbbi „látogatásnál”, még a következő évben is visszatér. Ez a főbejárattól nem messze, a Boldogasszony kápolna felé eső irányba, a Várkerületre levezető út közvetlen közelében volt. A ciszterna tisztító nyílása egy nagyméretű vaslemezzel volt lefedve. A bencés atyáknak volt egy olyan félelme, ha a ciszterna beomlik, amikor a ciszternára rááll, vagy felette keresztül halad egy tank, a tank legénysége megijedhet, hogy csapdába esett, és elkezd tüzelni. Az érkező katonaságnak, amely Pannonhalma körbezárásának szándékával érkezett, mindig el kellett magyarázni ezt a mindkét félnek veszélyekkel járó adottságot. Szovjet tankok érkezésénél ehhez is tolmács kellett.  A ciszterna kérdése nagyon sok emlékben felbukkan.

Egy másik többször visszatérő emlék az ablakokhoz fűződik. Ha az épületen kívül bármilyen fegyveres mozgás volt, az atyák igyekeztek az ablakoktól távol tartani a kifelé kíváncsiskodó fiúkat, féltve őket egy odaeresztett sorozattól. Az épületet körülvevő fegyveresek se szerették, ha a fiúk leselkednek, és fenyegetésekkel tiltották el a diákokat az ablakoktól. De az atyák és fegyveresek minden igyekezete kevés volt időnként a kíváncsiság ellen. Túl sok volt a diák és túl sok volt az ablak.

A szovjet csapatok pannonhalmi megjelenése és a Szuezi válság között nem csak az áttételes nagypolitikai utalásokra bukkanunk az emlékekben, hanem egy másik, helyben keletkezett hírre is. A szovjet katonákkal töredékes orosz tudással és kézzel-lábbal mutogatással szóba keveredő diákok úgy értették, hogy az orosz kiskatonák „Szuezt keresik”. Ez jelenthette nem csak azt, hogy úgy hitték, már ott is vannak, hanem azt is, hogy arrafelé tartanak, oda igyekeznek. A nagyszámú emlékben ezen értelmezések mindegyike előfordul, és a hírt a hivatalos tolmácsolást végző Ábel atya emlékei is megerősítik.  Egy harmadikos fiú, aki a szovjet megszállás napjait Nyíregyházán élte át, ugyancsak említi, hogy az odaérkező szovjet katonák Szuez iránt érdeklődtek.

További szovjet ellenőrzések

A szovjet csapatok, mondhatjuk eredménytelenül, vasárnap este elvonultak. De ott cirkáltak a környéken továbbra is, napközben helikopterek is megjelentek , és többször, többnyire este felé Pannonhalmát is felkeresték. Miután a falu Nemzetőrségét már november 4-ét követően felszámolták, azzal együtt megszűntek a diák-nemzetőrség éjszakai körjáratai is. Mintegy ennek pótlására rendelte el Dávid atya a diákok éjszakai őrségét is a szovjet csapatok második esti látogatása után. Ez egy nagyon ésszerű intézkedés volt. A Hóman-bástyáról, illetve az arborétum bejáratánál lévő kilátóhelyről (ahol a távolság-mutató oszlop van) minden irányban nagy távolságról észlelhetők az éjszaka fényszóróval közlekedő járművek, tankok. Az őrök 2 óránként váltották egymást, egyszerre négy fiú volt őrségen, és az előírás szerint párosával kellett a különböző megfigyelési pontokat felkeresni az egyik párnak, mialatt a másiknak a portánál kellett tartózkodnia. Ha Pannonhalma felé tartanak, azonnal lehetett riasztani Dávid atyát, és az éppen soron következő tolmácsot, Anaklét atyát vagy Ábel atyát. 

Az emlékekből úgy tűnik, az éjszakai őrséget elsősorban a harmadikosok adták, kiegészülve másodikosokkal.  A másodikosok nem sok önbizalommal, vagy elszántsággal látták el a feladatot.  Egy visszaemlékező szerint a másodikosok választhattak az éjszakai őrség és az imaórákon való részvétel között.  Elgondolkodtató az egyik másodikos fiú véleménye az éjszakai őrségről: „Emlékszem az éjszakai őrségre is, ami nem jól működött, mert vagy az őr aludt el és nem váltott, vagy váltott, de az új őr aludt tovább.”  Az éjszakai őrség idején megjelent dübörgő tankok félelmetes hangulatot ébreszthettek, ami természetes félelmet keltett a kapunál figyelő diákokban.  A diákok tökéletesen tisztában voltak az erőviszonyokkal.  A harmadikos diákok emlékeiben a nagy hideg említése mellett már több a lelkesedés, különösen a korlátlan cigarettázási lehetőség miatt – minden rosszban megtalálták a jót! 

Az éjszakai őrségnek volt értelme, mert amint már láthattuk is, a szovjetek többször is este, vagy éjjel érkeztek, és volt, hogy egész éjszakát töltöttek a Vár körül. Dávid atyát többször is riaszthatták, több emlékben szerepel, amint a kapunál tárgyal az érkezőkkel, sőt, maga is említ egy ilyen esetet.  Léber Miklós zsebnaptárának köszönhetően pontos időpontokat is tudunk: november 12. hétfő, november 13. kedd (ekkor egész éjjel ott maradtak, és csak reggel mentek el), és utoljára november 17. szombat.

A gimnáziumban azonban már nem volt komoly ellenőrzés, csak a Főmonostorban tartottak kisebb-nagyobb kutatásokat, de csak szabadságharcosokat és sebesülteket kerestek. A diákokat azonban nem engedték ki ilyenkor az épületből, egy alkalommal a bejáró diákok sem tudtak emiatt a szokott időben este hazamenni.  Ezekben a napokban egy lelőtt szovjet katona miatt nem csak Pannonhalma volt a szovjet ellenőrzések célpontja, hanem a környező falvak is.

A házkutatások mindig eredménytelenek voltak, de alakulhatott volna sokkal rosszabbul is.

Nem tudjuk ugyan a pontos dátumot, de ezekben a napokban történhetett, hogy Botond atya egy csoportnyi menekülő forradalmárt bújtatott el a Főmonostorban. A két lányból és három fiatal férfiból álló csoportot alig hogy elvezette a búvóhelyükre, már hivatták, hogy oroszok érkeztek házkutatásra. Botond atyának kellett végigvezetni a kutató orosz katonákat és magyar pufajkásokat a Főmonostor pincéin. A fegyveresek nem érezték biztonságban magukat az áttekinthetetlen pincerendszerben, és felhagytak a kutatással. Botond atya másnap reggel a pince akkoriban létesített kijáratán (a Főkönyvtár alatt, a mai turista bejáró környékén) bocsátotta útnak a menekülőket.

Ez nem egyedi eset volt, több esetben is kaptak menekülők ebben a formában menedéket segítségükkel Pannonhalmán. Az előbb említett kis csoport esete azonban két ok miatt is emlékezetes maradt. Egyrészt, mert olyankor kerestek, amikor találhattak volna, másrészt, mert felmerült a gyanú, hogy a házkutatók helyből származó bejelentésre érkeztek.

Természetesen minderről csak ketten-hárman tudtak, Egyed testvér és a növendékek, Gereben Zoltán Zalán, Rédly Dénes Krizosztom és Csóka Gáspár János.

A „tiszti szemle”

A szovjet katonaság egyik látogatása akár egy idegenforgalmi sétának is tekinthető. Egy minden valószínűség szerint magas rangfokozatú tiszt vagy tankkal, vagy dzsippel, mindenesetre csak pár fegyveres kíséretében Pannonhalmát, mint érdekes látnivalót tekintette meg. Az egyik alkalommal Anaklét atya mutatta be a Bazilikát, de megnézték a híres könyvtárat is.  De benéztek a diákok szobáiba, sőt még a biológia terembe is.  Egyszer Ábel atya mutatatta meg egy ilyen érdeklődőnek a gimnáziumot (de lehet, hogy ez azonos tiszt volt, és Anaklét atya csak a Főmonostorban volt orosznyelvű idegenvezető).  Emlékeikben többen is megemlékeznek a katonatiszt (aki talán grúz nemzetiségű volt) rendezett öltözetéről, és kultúrált viselkedéséről.

A diákok és a szovjet katonák

Az orosz katonák a helyzetükből fakadó szükségszerű mértéknél nem voltak ellenségesebbek a diákokkal szemben. A diákok, orosz nyelvtudásuk próbájaként több alkalommal is megpróbáltak szóba elegyedni velük, több-kevesebb sikerrel.  Ezeknél a beszélgetéseknél bukkan fel újra meg újra Szuez neve, amiről már korábban szó esett. A szovjet kiskatonák a beszélgetések során még a kézigránátjuk működését is elmagyarázták a kíváncsiskodóknak.  Oros atya egyszer héberül beszélgetett el az egyik tiszttel.  Pár „diákcsíny” emléke is fent maradt, közöttük szerepel egy döglött egér, és egy köpés (bocsánat!), amelyek üzenete azonban a megszállókkal szembeni érzéseket fejezte ki.

Pár olyan jelenet is visszaköszön az emlékekben, amely akár „barátkozásként” is felfogható: almával, zsíros kenyérrel kínálták a kiskatonákat, zenéltek nekik. Az atyák valószínűleg nem helyeselték ezeket a barátkozásokat, Edvin atya ennek hangot is adott: „Megszállóval nem kell barátkozni!” 

A szovjet katonaság állandó jelenléte Pannonhalma térségében november 19-ével véget ért. A november 8-án a forradalmárokkal történt összecsapás és a szovjet katona agyonlövése miatti kutatások, fegyelmező cirkálások, a rejtőző forradalmárok kutatása befejeződött. Pannonhalmán mindennek egy látható emléke maradt, a tankok nyomai a salakos tornapályán a gimnázium előtt. Ahol október 24-én még a kihangosított, bíztató híradásokat hallották a diákok tornaórák alatt. Akkor szép idő volt, mire az oroszok elvonultak, még az idő is elromlott. És tönkrement a salakpálya is, amit még szeptemberben Edvin atya irányításával és kemény munkával maguk a diákok újítottak fel. A hernyótalpak nyoma mélyen belevésődött a salakba, ennek látványa pedig a diákokba. A salak a nyomokat még 1960-ban is őrizte, a képet az emlékezet még ma is.

A szovjet katonaság novemberi látogatásai (Léber Miklós naptárbejegyzései szerint 7 alkalommal jelentek meg szovjet csapatok, volt olyan nap, hogy reggel és este is) a diákokban elsősorban nem félelemmel átélt időszakként, inkább érdekes élményként maradtak meg. Persze, volt félelem is, elég volt az épület körül felállt, ágyúikat az épületekre irányító tankokat megpillantani. És közismert lehetett a fenyegetés: az első gyanús mozdulatra szétlövik az épületeket!  Azonban a forradalmat eltipró katonák ellen a természetes és szükségszerű ellenszenv nem haladta meg az egészséges mértéket. Ehhez bizonyára az is hozzájárult, hogy a szovjet katonák nem azzal az állati brutalitással viselkedtek, mint 1945-ben a civil lakossággal. Ahhoz képest, amit róluk korábban otthon a családban hallhattak, valóban kellemes csalódást okozhattak. Tettlegesség, testi erőszak nem volt. A többségükben ázsiai származásúnak leírt kiskatonák kinézete talán riasztóan hatott a diákokra, de a kíváncsiság az idegenkedést, a kezdeti félelmet legyőzte.  Ennek köszönhető az a pár oldott légkörű emlék is, amelynek nyoma sem lesz a későbbi hasonló történésnél. És ennek köszönhető, hogy számos emlékben a szovjet katonákról egészen elfogadható minősítések olvashatók az emlékekben. Igaz, ehhez a pufajkásokkal való párhuzamba állítás is hozzájárulhat. Azoknál pedig igazán nem művészet jobbnak találni valakit. 

A szovjetek huzamosabb jelenléte miatt az első szovjet ellenőrzést követően biztonsági megfontolásokból a lányok közül párat beköltöztettek az igazgatói iroda melletti vendégszobába.

Ugyancsak beköltözhettek átmenetileg a messzebbről bejáró diákok is a kollégiumba, de ezekből kevés, talán kettő-három lehetett. Volt bejáró fiú, aki továbbra is biciklivel jött, sokszor kerülővel, hogy ne találkozzon a magaslatokat megszállva tartó szovjet egységekkel. Egy másik bejáró fiú pár napig egyáltalában nem tudott bejutni az iskolába.  A lányok, ha tiszta ruháért lementek állandó szállásukra, a negyedikes diákok közül kíséretet kaptak.

Ezekben a napokban valamelyik Pannonhalma környéki faluban egy szovjet katonát agyonlőttek. Ezzel függhetett össze az is, hogy Ravazdot a szovjet csapatok körülzárták, és fegyveresek után kutattak. Ez utóbbi pontos idejét, november 13., kedd, Léber Miklós zsebnaptárjába felírta. Annak a napnak a délutánján történhetett, hogy a lányok közül páran elmentek meglátogatni egy előző évben érettségizett társukat Ravazdon. Útközben többször igazoltatták őket, látták a felbolydult falut, de épségben hazatértek.

Szökések, disszidálások

A gimnázium vezetőinek azt a korábbi félelmét, hogy a diákok megszöknek, hogy részt vegyenek a forradalomban, már november 4-e után felváltotta az attól való félelem, hogy a diákok Nyugatra szöknek. Amint arról már szó volt, attól is tartottak, hogy a menekülőkhöz csatlakoznak – ennek lehetőségeiről az emlékek is beszélnek.  Ezért is maradtak a zárt kapuk, a kijárási tilalom és a kapuőrség. A történtek azonban azt mutatják, mindez hiábavaló volt.

1956. november 12. gyásznap Pannonhalma „iskolai-fegyelem” történetében. A negyedik osztályos diákok közül hatan (a IV.A-ból Rudán Péter és Szapáry György, a IV:b-ből Bézay Miklós, Gergely Hugó, Orosz Attila és Pogány Imre) megszöktek, és még aznap este átlépték a magyar–osztrák határt.

A hétfői tanítási nap rendellenesen kezdődött. Az első óra elmaradt, helyette a diákok a forradalom halottaiért bemutatott szentmisén vettek részt a Bazilikában. A szokásoknak megfelelően a IV.B osztály diákjai a kórus alatt, a IV.A diákjai a kóruson foglaltak helyett. Mind a hat fiú részt vett a szentmisén, volt közöttük, aki meggyónt a mise alatt, és voltak, akik áldoztak is. A IV.B-ből Bézay Miklós szentáldozás után nem a helyére ment vissza a kórus alá, hanem felment a sekrestyén keresztül a kórusra a többi áldozáshoz járult IV.A-s diákkal, majd a kóruson keresztül haladva a másik oldali felső karzatfolyosón kiment a Bazilikából a kolostorba. A kórusról követte őt Rudán Péter és Szapáry György. Egyenesen a diákotthon alagsori konyhájába mentek és annak kijáratán keresztül együtt hagyták el az épületet. A másik három fiú, Gergely Hugó, Orosz Attila és Pogány Imre a szentáldozás alatt a sekrestyén keresztül hagyták el a Bazilikát, és ők a főbejárathoz igyekeztek. A kiskapu a bejáró diákok bejövetele miatt nyitva volt, és egy a tervbe beavatott bejáró diáktársuk Lajos bácsival beszélgetve elterelte annak figyelmét, így gond nélkül kijutottak. Rudánék a vasútvonal mellett haladtak Győrig, így a motorral utánuk eredő Tivadar atya(?) nem találta meg őket. Gergely Hugóék a faluban a patikushoz mentek be, aki Pogánynak volt távoli rokona, és ott vártak pár órát, amíg felhagytak a keresésükkel. Ők is a szántóföldeken haladtak, mert Pogánynak semmilyen igazolványa nem volt. A két csoport csak Győrben, a vasútállomáson pillantotta meg véletlenül egymást. A két csoport külön-külön vonatra szállt, (Rudánék előbb, Gergelyék a következővel), Kapuvár környékén leszálltak, és még aznap este átmentek a határon. Másnap rádión üzentek haza, hogy szerencsésen megékeztek Ausztriába.

A diákok már napok óta készültek a szökésre, és eredetileg többen is útnak indultak volna. A készülődést azonban prefektusuk, Szabolcs atya észrevette, és éjszakára kulccsal bezárta kívülről a szobákat, így a szökésüket egy másik alkalomra kellett halasztaniuk. Később egyik társuktól, aki az osztrák határ mellett lakott, és mint helyismerettel rendelkező a IV.B-sek vezetője lett volna, Szabolcs atya még a ruháit is elvette. Ez az osztálytársuk végül kölcsönruhában és pizsamában vett részt a szentmisén, és Szabolcs atya figyelmét kötötte le. Hihetetlennek tűnik, de tulajdonképpen külön szervezett csoportok szökéséről volt szó. Rudánék nem tudtak a másik osztályban tervezett szökésről, Bézay pedig azért csatlakozott végül Rudánékhoz, mert nem találta meg azokat az osztálytársait, akikkel megbeszélte a közös szökést.

A diákok között természetesen híre ment az esetnek, az emlékekben is többeknél felbukkan a „szökés” története, változó létszámmal és változó megítéléssel.

Azonban nem csak fogyatkozott ezen a napon a diákok száma. Az első osztályba érkezett egy új fiú, akit szülei a várható retorziók miatt szeptemberben még nem mertek Pannonhalmára adni diáknak. Ezért a fiút Budapestre íratták be egy középiskolába. A forradalom első napjaiban az utcákat járta, majd haza indult Győrszentmártonba. A diákok közt az a hír járta, hogy részt vett a forradalomban, és a szülők a várható következmények elől bujtatták el Pannonhalmán. 

A következő napon egy újabb fiú, a negyedikes Radda István, a közkedvelt Sipi távozott. Őt édesapja, a bencés rend korábbi jogtanácsosa vitte el, és bátyjával, Radda Györggyel és nővérével vitte le autóval az osztrák határra, ahol búcsút vett tőlük. Ők elmentek, édesapjuk, akire börtön várt, itthon maradt. Tulajdonképpen vele kezdődött meg a nagyobb számú Nyugatra távozás a gyerekeikért érkező szülőkkel, vagy az ő kérésükre a gimnázium engedélyével. November 17-én a két Bende testvér, András és Miklós vágott útnak, ők szovjet golyózápor közepette keltek át a határon.  November 21-én a két Zichy fiú, György és János, valamint Rakovszky István ment el szüleivel, illetve édesanyjával.  November 24-én a másodikos Ozsgyányi Andrást vitte el édesapja, és ő vitte el fia osztálytársát, Szécsen Miklóst is.  Szintén még novemberben mehetett el a negyedikes Erdődy György, a harmadikos Szentkereszty István az édesanyjával, az elsős Babócsi József (akinek szülei Ausztriában éltek) a nagyszüleivel, a másodikos Nagy Béla és a harmadikos Légrády Sándor a szüleivel. November végéig a két kerékpáros szökevénnyel együtt 22 diák hagyta el Pannonhalmát és ment ki Nyugatra!

Dávid atya azoknak a szülőknek, akik már elhatározták a disszidálást, mielőbbi indulást tanácsolt, a napról napra szigorodó határzár miatt.  Nyoma van annak is az emlékekben, hogy a bencések a szegényebb útnak indulókat pénzzel támogatták.

A szülőkkel Nyugatra induló fiúk csak a legszükségesebbeket vitték magukkal, egyéb dolgaikat szétosztották osztálytársaiknak. Ozsgyányi András féltett sakk szakkönyvét és szótárát, Szentkereszty István ruháit ajándékozta el. Fejedelmi ajándékot adott az idősebbik Bende fiú, Bandi: motorkerékpárját ajándékozta osztálytársának és legjobb barátjának.

A diákok természetesen sajnálták elment társaik elvesztését , és örültek, ha hírt hallottak felőlük. Ennek általános formája volt, hogy a külföldi rádiók, első sorban a Szabad Európa közvetítette a szerencsésen kiérkezettek hazaküldött üzeneteit, amiket Pannonhalmán is rendszeresen figyeltek.  A II.B osztályból két fiút is említenek, akik távozásuk után hamarosan kapcsolatot kerestek korábbi osztálytársaikkal. Kanadából és Olaszországból érkezett levél az itthon maradottaknak, részletes beszámolóval Az egyik levélben pár színésznő fénykép is érkezett, ami később gondok forrása lett.  De az egészséges életösztön minden rosszban kereste a jót. És a jót nem csak abban a lehetőségben találta meg, hogy eloszthatták disszidált társuk ételadagját.

A forradalom alatt a magára figyelmet felhívó, a Győrben tanító Galambos Ireneus (Irén) bencés atya is disszidált.  Irén atyával Traiskirchenben, a disszidáltak gyűjtő táborában több bencés diák is összetalálkozott, volt aki segített neki az ott végzett szervező munkájában.

Miközben jó pár diák a szüleivel, a gimnázium tudtával már elindult a biztonságos, a jövőre jobb kilátásokat ígérő Nyugat felé, a többi diák között változatlanul beszédtéma volt a „menni vagy maradni” kérdés. Az emlékek szerint többnyire az elsős-másodikosok körében kalandos terveket is szőttek – biztosan felbuzdulva a negyedikesek sikeres szökésén – egy hasonló lépésre.  De a többség kijózanodott, és maradt, még az a fiú is, aki az útra osztálytársa szőrmebéléses nagykabátját kérte kölcsön.  Sőt, olyan bejáró diákok is voltak, akik a tálcán nyújtott disszidálási lehetőséggel sem éltek! 

November 20-án az I.A osztályból azonban egy lelkes csoport nekivágott. Több napig szőtték a terveket, osztálytársaik segítségével gyűjtötték az útra az elemózsiát. Másokat is próbáltak rábeszélni az útra, eredménytelenül. Az emlékekben a csoportot alkotó diákok száma ugyan változó, de tudni, hogy végül négyen indultak útnak. Mind a négyen életben vannak, ám a történet részleteire eltérően emlékeznek. Osztálytársaik emlékeiben a történet aztán tovább bővül, változik. Reggel vágtak neki az útnak, úgy tűnik, a reggelinél még ott voltak, ám az első órán már nem. Lehet, hogy a kapunál őrégben lévő diákok adtak hírt távozásukról, vagy hiányzásukat az órát tartó tanár jelentette. Mindenestre Tivadar atya, a Rend éber őre, motorral hamar utánuk eredt. A diákok Győr felé igyekeztek, gyakran a fagyos földeken keresztülvágva rövidítették az országutat. Egyszer megállt mellettük egy teherautó, amire felszállhattak volna, de nem tették. Ez lett a vesztük (vagy inkább szerencséjük?). Tivadar atya észrevette a szántóföldön gyalogló fiúkat, és Écs határában elkapta őket.

Visszatértük után a fiúk a betegszobába kerültek, és a jól bevált gyakorlat szerint ruhájukat elkobozták. Szinte csak az I.A osztály tagjai emlékében fordul elő ez az esemény, többféle változatban is, még a kalandban résztvevők is eltérően emlékeznek a történtekre.

Az emlékekből az is kitűnik, hogy a hazatérteket osztálytársaik a kudarcba fulladt kísérlet miatt nem tekintették hősöknek, sőt! Az „indultak Bécsig, jutottak Écsig” bökvers több változatban is felbukkan. Még Efrém atya, a magyar tanár is ezzel fordult az osztályhoz a maga sajátos beszédmodorában: „Hallom, voltak itt néhányan akik igyekeztek Bécsig, eljutottak Écsig.”

A történteknek azonban ezzel nem lett vége. Az ebédutáni szabadidő alatt az egyik mozgékony negyedikes diák (aki az alsósok körében is népszerű volt, és történetesen a góllövő listát is vezette) meghallva a történteket, felkereste a betegszobát, hogy elbeszélgessen a pórul járt fiúkkal. Szerencsétlenségére, ekkor lépett be ellenőrzésre Tivadar atya, aki elől elszaladt. Szobatársaival tanult a délutáni stúdium alatt, amikor prefektusa, Oros atya bement hozzá, és közölte a gimnázium vezetésének döntését: csomagoljon, el kell hagynia másnap reggel a gimnáziumot! Másnap reggel a frissen esett hóban szánkón húzták le az osztálytársai szegény, ártatlan Prugberger Emil utazóládáját.  A négy világutazó megúszta annyi büntetéssel, hogy 2-2 igazolatlan órát írtak be bizonyítványukba, sőt magatartásból félévkor jelest kaptak! Úgy tűnik, Pannonhalmán is érvényesült a régi magyar közmondás: meghalt Mátyás király, oda az igazság!

Végül is nem járhatunk távol az igazságtól, hogy a gimnázium vezetésének példás büntetést kellett hoznia, amivel visszatartja a diákokat a hasonló próbálkozásoktól. Lehet, hogy éppen arról tárgyaltak, mi legyen a négy szökevénnyel, amikor egy újabb „rendbontásról” jött hír. Gyorsan, határozottan, látványosan kellett dönteni, és súlyos ítéletet hozni. Az egyébként is hirtelen haragú Dávid atya képes volt ilyenre. És egy negyedikes, szinte felnőtt fiút haza lehetett küldeni, de hogyan jönnek el ezekben a bizonytalan időkben a szülők négy kicsi gyerekért? A döntés nagyon gyakorlatias volt. És nagyon igazságtalan.

A tanítás közben zavartalanul folyt tovább, de megszűnt az órákon az események megtárgyalása és a korábban időnkénti enyhébb számonkérés. A diákok megszokott napi életüket élték, reggelente jártak ministrálni, szabadidőben a szakkörökre, vagy a szertárakban segítettek. 

A megszokott hétköznapokon az éjszakai őrség (úgy tűnik, egészen a karácsonyi szünetig fennmaradt) és disszidálásokkal összefüggő események, az azokról érkező hírek voltak csak azok, amik a rendkívüli időkre utaltak.

Az ellátás, külföldi segélyadományok

A közellátás terén (élelmiszer-, tüzelő- és energiaellátás) az egész országban fellépő zavarok természetesen Pannonhalmát is elérték. A legnagyobb gondot talán a 300 örökké éhes, növő félben lévő diák élelmezése jelentette. De külön gondot okozott a szokatlanul korán, november elején leesett első havat követő hideg időjárás, a fűtést a szokottnál korábban el kellett indítani.

Az csak természetes, hogy az örökké éhes kamaszok életében, ha nem is központi, de nagyon fontos kérdés volt a diákotthoni koszt. Minőségi és mennyiségi észrevételek egyaránt mindig hangzottak el, és ezek inkább kritikusak, mint elismerők voltak. Így volt ez azokban a hetekben is. De az emlékek sok mindent elmondanak a történtekről is. És ezek között központi helyen szerepel a krumpli (burgonya, újvilági kis gumó, stb.). Ezekben a napokban a fő élelembeszerzők Botond, Modeszt, Oszvald és Vilmos atyák voltak.

November 4-én reggel, amikor Budapestre már behatoltak a szovjet tankok, Vilmos atya szólt Botond atyának, hogy menjen el azonnal Mezőőrsre, és vásárolja fel a TSZ udvarában tárolt összes krumplit. Mert ha itt háború lesz, nem tudjuk élelmezni a házat meg a fiúkat – tette hozzá. Botond atya a frissen hullott hóban motorral ment el Mezőőrsre, megvette a krumplit.  Később munka-csapatot szervezett a III.A osztály diákjaiból, az öreg traktorral átmentek Mezőőrsre, felrakodták a krumplit. .A kivénhedt traktor a rendkívül csúszós úton csak nagy nehézségek árán tudott a tele pótkocsival felmenni.  Egy másik alkalommal a krumpli szállítmány fel se tudott jutni, ekkor egész éjszaka a diákok őrizték a rakományt, hogy lába ne kelljen. A krumpli éjszaka ugyan megfagyott, de később mégis elfogyott.  Az is előfordult, hogy úgy jutott a diákotthon krumplihoz, hogy azt a diákok maguk szedték ki a félig megfagyott földből.  Végül annyi krumplit sikerült összevásárolni, hogy még a tornateremben lévő színpad alatt is azt tároltak.

Nem csoda, hogy a diákok egész tavaszig buzgón ették a krumplit.  Egy hónap alatt 36 étkezésre szolgáltak fel krumplit.  Igaz, változatos formában, közülük az egyik emlékező párat felsorol: krumpli leves, krumplis tészta (grenadírmars), krumpli krokett, krumpli saláta /hagyma nélkül/, rakott krumpli, krumpli püré, sült krumpli héjában, főtt krumpli, krumplipürével töltött krumpli, vízben főtt, majd forró zsírban pirított petrezselymes krumpli (ez az ünnepi fogások közé számított), krumpli egészben, krumpli szeletelve, krumpli hosszában, oldal irányban és karikára vágva, hasábokra szabdalva, vékonyra és vastagra szeletelve.

A fiúk egyik kedvence a krumpliból némi fűrészpor (és egyesek szerint a felhagyott homokbányából beszerzett lösz) hozzáadásával készült és pörkölt hagymaszafttal színezett húspástétom volt. Meg ugyan nem ették, de az ügyesebbek úgy tudták feldobni, hogy odaragadt az ebédlő mennyezetére. Ha kiszáradva váratlanul pont az asztali áldás alatt esett le onnan az alatta lévő leveses tálba, akkor botrány volt. Bizonyára valami ragasztó félét is tettek bele, akárcsak a betonfőzeléknek nevezett borsópürébe, amit a változatosság kedvéért kaptak a sok krumplifőzelék között.

A tömény mennyiségű krumpli ismeretében még jobban érthető, hogy nagyon hiányzott a megszokott hazai „kiegészítés”. A posta nem hozta a csomagokat , ami egyéb úton-módon érkezett, az meg gyorsan elfogyott. Így az a hátizsáknyi disznótoros is, amit az egyik diák bátyja kalandos úton hozott.  A bencés atyák megtettek mindent, ami tőlük tellett, hogy megoldják a nehézségeket. Mindazt, ami erről az emlékek többségében részletekben visszaköszön, az egyik emlékező így foglalja össze: „A vezetőség végig szerény minőségű, de elegendő mennyiségű élelmezést biztosított számunkra. Hogy ebben a zavaros, sok szempontból nehéz helyzetben a sajnos ma is sokat szidalmazott, gúnyolt "klérus" hogyan tudott így helytállni, ma sem tudom. Utólag is le a kalappal előttük!”

Még november 4. előtt megérkeztek Pannonhalmára az első külföldi karitatív adományok. Ezeket a bécsi bencések közvetítették(?), és pár hétig menetrendszerűen érkeztek.  Van egy arra utaló emlék, hogy az adományokat (talán a Bécsből érkezőket?) Győrben válogatták és osztályozták, és ebben Pannonhalmáról odament diákok is részt vettek. De az adományok többsége a Nemzetközi Vöröskereszt útján érkezett. Rengeteg tartós élelmiszer érkezett, dobozolt, vagy konzerv formában. Közülük több a diákok számára teljesen újszerű volt: a tejpor, a Nestlé reggeli ital, amit a diákok „nyerslének” neveztek, az édesített kondenzált tej.  A diákok számára különösen emlékezetes maradt egy ömlesztett sajt, aminek pontos színét nehéz megmondani, valahova a vörösessárga színtartományba tartozott. Az előzőekből akkora mennyiség érkezett, hogy évekig ették-itták ezeket, és ennek megfelelően többségük meg is utálta.  Csak a tejport szerették, igaz, azt főleg porformájában ették, kanállal. Ez néha egészségügyi problémákat is okozott.  Pár konzerven, dobozon ott díszelgett az ékezethibás felirat „Az amerikai nép adomanyá”, ami többek emlékezetében megmaradt.  Olyan hír is járta, hogy az adományok valójában megmaradt világháborús tartalékkészletek voltak.  Az amerikai adományokban cigaretta is volt, ez bizony a diákoknak (és az atyák közül a dohányosoknak) örömet okozott.  Az egyik emlékező Mike atyát említi, akinek kapcsolatai szerepet játszottak a karitatív adománycsomagok érkezésében.  A diákok természetesen maguk végezték az érkezett adományok rakodását, és felhordását a padlásokra, illetve a gimnázium alagsori tároló helyeire. A gimnázium padlására a hátsó lépcsőházában kézről-kézre adva, csatárláncban juttatták fel a tejporos dobozokat

Volt egy olyan adománycsomag típus, amelyben elhelyezték a csomagot küldő holland, belga, vagy német gyermekek címét. Pár fiú levélben megköszönte a csomagot, és hosszabb-rövidebb levelezésbe kezdett annak küldőjével. Ezeket a kicsi, tartalmában szinte azonos csomagokat kapták azok a diákok is, akik udvari munkát végeztek.

A gimnázium az adományokból csomagokat állított össze és küldött a bejáró diákok családjainak.  Az adományok között használt ruhanemű is érkezett, amiből a diákok válogathattak maguknak, sőt haza is küldhettek a rászorulók otthoni családtagjaiknak.  Azt talán mondani sem kell, hogy a lányok különös örömmel válogattak a számukra sokszor új divatot is jelentő ruhadarabok között.

A különböző adományok komoly segítséget jelentettek Pannonhalmának, de a diákoknak is, akik szívesen végezték az adományok érkezésekor jelentkező feladatokat. Ezért is érthető, hogy az adományok az emlékekben szép számmal (32) szerepelnek.

Pannonhalmán a központi fűtést széntüzelésű kazánokkal oldották meg. A szénbányák országosan leálltak, ezért volt országos szénhiány. De Pannonhalmára még ezekben a zűrzavaros időkben is aránylag rendszeresen érkezett szén Tatabányáról. Ez az egyik diák Édesapjának volt köszönhető, aki Tatabányán a szénbányák főmérnöke volt.  Érthető, hogy a szén óriási érték volt, ha egy-egy vagon érkezett, akkor azt akár tanítási idő alatt is kirakták a vasútállomáson, és az öreg Hoffer traktorra akasztott pótkocsival felvitték a Várba, ahol belapátolták a szenespincékbe.  Amint erről már szó esett, egy ilyen szénszállítás közben segített be a traktoros Pill Jani bácsi a szovjet emlékmű ledöntésébe.  A szénlapátolást Modeszt atya szervezte, erre a munkára csak a legerősebb diákok jelentkezhettek, akik ezért némi fizetséget, na meg jó nagy szelet zsíros kenyeret is kaptak.  Ha nem lehetett valamiért a szenet azonnal kirakni, akkor még éjjel is őrizni kellett a vagonokat a vasútállomáson, hogy meg ne dézsmálják a szállítmányt. Ezeket az őrzéseket is a diákok látták el, néha bizony félelemmel

Országosan gond volt a villamos energiával is. Szerencsére Pannonhalmának volt a Csejder völgyben egy saját kis áramfejlesztő telepe, amit a nagy áramszünetekkor elindítottak, és ezzel úgy-ahogy megoldották a világítást.

Léber Miklós naptár-bejegyzése szerint november 15-én leállt a posta és a vasút. Nem mintha eddig rendesen működött volna, de erről már volt szó. Minden esetre az egyik diák még az előző nap, 14-én megkapta a tíz nappal korábban feladott táviratot.  A pár nap után újraindult posta azonban nem volt sem megbízható, sem gyors. Egy november elején feladott levél november 26-án ért Pannonhalmára.  Az egyik hazaküldött csomag a mosásra szánt szennyessel több hét után érkezett vissza a feladóhoz, a „címzett ismeretlen” jelzéssel, nem kis félelmet keltve. A posta működésére talán az a legjellemzőbb eset, hogy az egyik negyedikes diák édesapja, aki a postánál volt jogtanácsos, levél helyett ismerős nyugatra távozókkal küldött híradást Pécsről, hogy jól vannak az otthoniak . A telefon azonban egyre megbízhatóbban működött, annak segítségével sikerült a visszaérkezett csomag keltetette félelmet is eloszlatni.

TOVÁBB AZ 5. RÉSZRE