Még egy hónap Pannonhalmán…

A diákok irodalmi érdeklődésére – és a forradalom ügye iránti lelkesedésére! – jellemző, hogy gyűjtötték és másolták (kézírással és írógéppel egyaránt) a forradalom alatt megjelent verseket. Íme egy csokor az akkor összegyűjtött versekből: Illyés Gyula „Egy mondat a zsarnokságról” című költeménye, Benjámin László, Jobbágy Károly, Zelk Zoltán versei. Tamási Lajos „Piros a vér a pesti utcán” versét nem csak másolták, de megrázó sorait többen kívülről is tudták. Egy talán kevésbé ismert vers, Nádler Pálma: „Az ártatlanok forradalma” című költemény másolatán utóiratként szerepel: „1956. november 4-én hajnalban férjével Hruby Ottóval együtt édesanyját is agyonlőve mindnyájukat halva találták szobájukban.” Az 1956-os forradalmi versek akkor készült sokszorosított másolatának egy sorozatát máig is őrzi akkori tulajdonosa.

De nem csak verseket másoltak, hanem politikai röpcédulákat is. Zerind atya emlékezik meg arról, hogy Budapestről egy egész gyűjteményt hozott magával, amiből a diákoknak is adott.  Az egyik emlék a Kádár kormány jellemzésére és kigúnyolására kitalált „Nyers Kádár Apró Dögei” szólásmondás sokszorosításáról beszél. Szinte véletlen, hogy egy másik emlékben szerepel, honnan ismerték meg ezt a diákok. Csaba atya közvetlenül november 4. után, a Fizikumban tartott egyik órája végeztével, visszafordult az ajtóból és a létező legszenvtelenebb arccal és hangon ezt mondta: „Apropos, uraim, hallották? Megalakult az új magyar kormány. Nyers Kádár Apró Dögei.”

A III.B osztály újságja, Emberek Leszünk 1956. őszén már a második évfolyamát indította.  Ennek novemberi számában több vers is megemlékezik a forradalom leveréséről. Rögtön a címlapon vezércikk helyett Vörösmarty Szózatának 5 versszaka szerepel (Szabadság! Itten hordozák véres zászlóidat… és az azt követkő 4 versszak) Kovács Győző Kertben című allegorikus versében a szabad homokra ültetett fa példáján keresztül üzeni: „Nem lehet így elnyomni egy nemzetet!” Sokkal tragikusabb hangvételű Hidy Péter november 4-ére dátumozott verse, a Félmondatok. (lásd mellékletekben)

A II.B osztályújságjának, a Fényszórónak a története rejtélyes. Az újság az 1955-56 os tanévben folyamatosan megjelent, összesen 8 száma volt. Láng Péter volt az újság motorja, szerkesztette, sőt rajzokat is készített hozzá. Naplójában 1956. október 28-án ír a Fényszóróról. Feljegyzésében bizonyos cenzúrázási gondokra utalva leírja, hogy abbahagyja az újság szerkesztését. Azt kell gondolnunk, az újság elkészült kéziratát bemutatta valamelyik bencés atyának (az Attila atyára való utalás homályos, hiszen ő nem állt tanár–diáki viszonyban a fiúkkal), aki erőteljesen beleszólt az írásokba. Nem tudni, végül Láng Péter valóban felhagyott-e az újság megjelentetésével. Az emlékek erről nem szólnak, az újság 1956. őszi példánya sem bukkant fel.

Az Emberek leszünk-ben az egyik szerkesztő, Horváth János köszöntötte az újra megjelenő Szép Szót, a gimnázium irodalmi újságját. Ez az újság a korábbi években már rendszeresen megjelent, most Dávid atya bíztatására indította újra a lelkes irodalmár negyedikes Nagy Sándor. A Szép Szó elsősorban a diákok (köztük már korábban érettségizettek) lírai költeményeit közölte, és rövid irodalmi írásokat. Nagy Sándor szerkesztette az irodalmi faliújságot is, amelynek az őszi száma szintén akkor került fel a falitáblára. A versek, rövid írások hulló faleveleken voltak olvashatók, amiket a másodikos Jankovics Marcell, a gimnázium „grafikusa” rajzolt.

November második felében két volt pannonhalmi diák kereste fel egykori iskoláját, tanárait. Egyikük, az 1955-ben érettségizett Kovács Attila volt osztályfőnöke, Dávid atya szobájában mesélt a forradalom alatti élményeiről az ott lévő diákoknak. A másik diák, az 1954-ben végzett Madarász Gyula kiskatonaként ott volt a Kilián laktanya ostrománál, elbeszélése óriási élményt jelentett annak a pár negyedikes diáknak, akik beszélgettek vele.

Léber Miklós naptár-bejegyzése szerint november 19-én a rádió bemondta (nem tudni melyik, de bizonyára magyar nyelvű külföldi adó), hogy bombázták Pannonhalmát. A rémhír miatt szülők útra keléséről nem maradt fenn emlék, aminek az is oka lehet, hogy ekkor már többé-kevésbé működött a telefon. Érdekesség, hogy az egyik diák a rémhírről odahaza, a karácsonyi szünet alatt szüleitől értesült.

Valamelyik novemberi éjjelen a „svejkelhetnék” tört rá a III.B diákjaira. Ezt a Ferenc József-i boldog KuK-ás békeidőket felidéző népi mulatságot csak ez az osztály űzte, de a tanárok nem kedvelték különösebben. (Svejkelés = megemelt, majd földre ejtett vaságyakkal és bakanccsal keltett ritmusos dübörgő zaj, a „Svejk” című lánglelkű csehszlovák film kísérő zenéje, a „Radetzky mars” ritmusára). A sikeres előadásra nem csak az éjszakai őrségen lévők riadtak fel, hanem Dávid atya is. A sebtében felöltözött osztálynak aznap éjjel az osztályteremben az Ómagyar Mária siralmat (vagy egy Majakovszkij verset?) kellett megtanulnia. Nem mindenki jutott a végére, mert Dávid atya közben elálmosodott, és mindenki mehetett aludni. 

Tivadar atya, a testnevelő tanár remek fizikai adottságait nem csak a tornaórákon bizonyíthatta. Egy alkalommal novemberben frissen vásárolt motorkerékpárját járó motorral hagyta a gazdasági épületek előtt. Eléggé el nem ítélhető módon az egyik diák be akarta mutatni motorozási tudományát a többieknek. Felpattant a motorra, elindult. De nem tudta, hogyan kell megállni. Kétségbe esve körözött a jeges Várkerületen, amíg Tivadar oda nem ért, és a motor mellett futva kirántotta a slusszkulcsot. A motor megállt, Tivadar atya pedig levezető gyakorlatként még egy pofont is lekevert.

Valamikor ezekben a hetekben lehetett az első véradás Pannonhalmán. A forradalom, és annak leverése után a kórházak megteltek sebesültekkel, súlyos vérhiány lépett fel. Pannonhalmán is önkéntes véradást szerveztek. Csak a felsősök, a harmadik-negyedikesek adhattak vért, nem is keveset, 4-5 decit is vettek a jelentkezőktől. A véradók a vöröskeresztes adományokból összeállított kis csomagot kaptak.

November 27-én autóval megérkezett az egyik diák apja Zalaegerszegről. Elkérte fiát, hogy hazavigye. Két másik Zalaegerszegen lakó diákot is magával vitt, akik közül az első gimnazista Czenthe Tamás rövidesen szüleivel együtt Nyugatra távozott.

A menekülők lassan elmaradoztak, a nyugatra távozó szülők zöme is gyermekeikkel elhagyta Pannonhalmát. A kissé lecsendesülő időben november utolsó vasárnapján, 25-én beköszöntött az Advent. A diákok részt vettek a szokásos lelkigyakorlaton.

December legelején egy új diáklap, az I.A osztály Harang című újságjának első száma látott napvilágot. Ahogy az illett, az újságot az első betűtől az utolsóig az osztály diákjai írták, szerkesztették. A sokszorosításba – az egyik diák tíz újjal tudott vakon gépelni – azért a lap megjelenését kezdeményező prefektusuk, Tivadar atya is besegített. A lapban egy nagyszerű méltatása jelent meg a magyar nép nemrégiben elbukott forradalmának, Október 23. címmel. A cikket Tiche írói álnévvel adták közre, de tudjuk, írója Nagy Endre volt. Az újságból megtudjuk, hogy Dávid atya bejelentette a karácsonyi vakáció két hát múlva esedékes időpontját, továbbá hogy a párhuzamos I.B osztályban olyan bátor fiú is van, aki egy oltástól való félelmében jajveszékelni kezd! Ez utóbbi bizonyíték az A és B osztályok közötti örök adok-kapokra!

December 2-án, vasárnap már volt szülői látogatás. Több diáknak csak ekkor hozták el a téli ruhákat, amit a kiszámíthatatlan csomagszállítás miatt nem mertek postára adni. Volt diák, aki a hideg novembert melegítő alsóban vészelte át, még a vasárnapi diákmisére is abban ment – pedig arra tisztességesen illett felöltözni.  Ekkor jöhetett annak az elsős diáknak az édesapja is, aki már nagyon haza akart menni, de végül még két hétig Pannonhalmán maradt.  Aki nem tudott eljönni, az másik fiú szüleit kérte meg pár dolog kézbesítésére. Egy másfél napi utazás után megérkező édesanya nem csak fiának hozott almát, de egy közelben lakó másik fiúnak is hozott sálat annak szüleitől.

Sor került a szokásos kis Mikulás napi ünnepségre, és utána rögtön megkezdődött a szünetig hátralévő napok hagyományos számlálása, a VAKÁCIÓ szót alkotó betűkkel. De a szünet előtt még 3 társuktól köszöntek el, akik már veszélyes útra vállalkozva indultak el Ausztria felé. A negyedikes Osskó Endréért egy rokona jött el, szülei már Ausztriában voltak, egy félreértés miatt abban a hitben, hogy fiúkat már ott találják. A harmadikos Ghyczy Péterért egy hivatásos soproni embercsempész jelentkezett, küldetésének igazolására a család ezüst zsebóráját mutatta be Dávid atyának, aki meglehetősen felháborodott ezen az eljáráson. Mivel Péter felismerte a családi ereklyét, elengedte az embercsempésszel, de aggályai voltak, nem lett-e csalás áldozata. Ekkoriban távozhatott nyugatra az elsős Czenthe Tamás is, aki még november végén ment haza Zalaegerszegre. Utolsóként december 14-én, a vakációra indulás napján az elsős Iski Jánost vitte el édesanyja, aki már hetek óta várta, hogy 1944 óta nem látott édesapjával találkozhasson Amerikában.

December 8-án a Nagy-Budapesti Központi Munkástanács a salgótarjáni sortűz hírére országos általános sztrájkot hirdetett, december 11. kezdettel. A diákság is csatlakozni szeretett volna a sztrájkhoz, és javasolták, ne legyen tanítás. Dávid atya ellenjavaslata a teljes és általános sztrájk volt, vagyis ne csak tanítás ne legyen, hanem a konyha is sztrájkoljon. Nem tudni, a józan ész győzött, vagy a korgó gyomor rémképe, mindenesetre Pannonhalmán december 11-én a sztrájk elmaradt.

Még a hazautazás előtt megjelent a III.B újságja, az Emberek leszünk decemberi száma, a szokásos nyolc oldalas terjedelemben. Az 1955 őszétől minden hónapban megjelenő újságnak ez volt az utolsó száma (de akkor ezt még a szerkesztői nem sejtették). A megjelent írások közül a forradalomra egyedül Hidy Péter Szilveszteri pohárköszöntő című verse utalt.

Hazautazás karácsonyi szünetre

A vakáció egy diák számára még a forradalom alatt vagy a megtorlás idején is vakáció, tehát rendkívül fontos. De különösen megmaradhat az emlékezetben, ha a karácsonyi szünetre való hazautazás annyi élménnyel, izgalommal jár, mint 1956. decemberében. Ez a két dolog együtt játszhat szerepet abban, hogy az emlékezők több mint egyharmada (összesen 82) ír erről emlékeiben.

A vakáció időpontját Dávid atya már két héttel korábban, december elején bejelentette. Ez egy pszichológia megfontolásokból is bölcs döntés volt. A hazautazás egy héttel korábban volt a megszokottnál, december közepére időzítették. Többek emléke szerint ezt a szénhiánnyal indokolták, ami elfogadható volt, hiszen már hetek óta országszerte „szénszünet” volt az iskolákban.  Hazainduláskor a vakáció végét nem döntötték még el, a diákok azzal indultak haza, hogy a visszajövetel idejéről majd értesítést kapnak. A szokásosnál jóval hosszabb szünet miatt a diákoknak tanulnivalót is adtak a szünetre.

A diákokat két részletben, december 14-én és 15-én indították útnak. December 14-én a budapesti átszállással az ország keleti részébe, vagy a Pécs irányába tovább utazók indultak útra, majd másnap, 15-én a Budapestre és a Dunántúlra igyekvők. Úgy tűnik, a vakáció kezdetének időpontjáról a szülőket értesítették, mert több szülő, vagy más hozzátartozó megérkezett, hogy gyermekét, esetenként a vele egy településen lakó további diákokat hazavigye, vagy hazakísérje. 

Valamennyi diák kétnyelvű (magyar és orosz) igazolást kapott, hogy a pannonhalmi gimnázium tanulója, az elmúlt időszakban ott tartózkodott, és most vakációra utazik haza. Természetesen az igazgató, Dávid atya írta alá, az orosz nyelvű fordítást pedig Ábel atya. Az igazolást, amelyből pár példányt máig megőriztek (lásd mellékletben), bőven ellátták pecsétekkel is.  Erre az igazolványra is többen emlékeznek (23 diák).

Úgy tűnik, a diákoknak a hazamenetelre egy „menetrendet” kellett készíteni, amit a prefektusok ellenőriztek.  Ezt több dolog is szükségessé tette. Tudni kellett a 14-én útra indulók számát (már csak a maradók étkezése miatt is), és a Budapesten túlra utazók egy részének éjszakai szállást kellett biztosítani a piaristáknál. A vonatok nagyon megbízhatatlanul közlekedtek, elsősorban a kisebb forgalmú mellékvonalakon. Ezért nagyon sokan nem is a megszokott, gyakran több átszállással járó útvonalat választották, mivel minden átszállás többlet bizonytalansággal járt.

Pécsre például a jóval hosszabb útnak számító Budapesten keresztül csak Győrben és Budapesten kellett átszállni. A megszokott útvonal a Veszprém – Lepsény – Dombóvár – Pécs volt, de erre tartottak Lepsényig a Balatontól délre lakó diákok is. De Pécsre volt egy harmadik útvonal is, Székesfehérvár – Sárbogárd átszállásokkal. Érdekes módon a Pécs felé igyekvők mindhárom lehetőséget kipróbálták, de többségük a déli Balaton-partra igyekvőkkel együtt a Veszprém – Lepsény – Dombóvár útvonalat választotta. 

Persze, már Székesfehérvárra eljutni is egy nagy kaland volt azokban a napokban. Egy Baján lakó diák szintén Budapesten keresztül utazott Bátaszékre, majd ottani átszállással ért haza.

A menetrend alapján a prefektusok igyekeztek „csoportossá” szervezni az utazókat, egy-egy velük utazó szülőre bízva a diákokat, vagy az idősebb fiúkra bízva a kisebbeket. Elvileg egyedül senki sem utazhatott, ami elinduláskor biztosítható volt, de az utazás végére egy-egy diák bizony egyedül maradt.  A hazautazókat Budapestig az első napon pár szülő mellett Edvin atya és Ábel atya, a második napon Anaklét atya (és talán egy másik tanár is) is elkísérte.

Három csoport diák teherautókkal indult útnak. Az egyik csoport Székesfehérvárra vitte az ott lakókat.  Egy másik teherautóval a kertai állatorvos, Andrónyi doktor érkezett, hogy fiait és a térségben élő további tucatnyi diákot elszállítsa.  Egy harmadik teherautó – valószínűleg az Apátság teherautója – a veszprémvarsányi vasútállomásig vitte el a diákokat. 

Az a feledékeny diák, aki Pannonhalmán felejtett vonatjegyéért biciklivel ment vissza Győrből, kénytelen volt egyedül utazni, és Budapesten a kijárási tilalom alatt, üres utcákon gyalogolva ért haza.  A Kelet-Magyarországra és Pécs felé utazók egy éjszakát Budapesten tölthettek a piaristák székházában.  Más diákok is töltöttek egy-egy éjszakát útközben osztálytársaiknál,  vagy váróteremben.  A Szombathely felé utazóknak több igazoltatásban volt része, és odaérkezésükkor a vasútállomáson is gondjaik voltak.  Végül inkább hosszabb, mint rövidebb idő alatt, több-kevesebb kalanddal, átszállásokkal és gyaloglásokkal tarkítva mindenki hazaért.  Az ország legkeletibb pontján, a Szabolcs megyei Mándokon lakó elsőosztályos diák emlékezete szerint több napos budapesti várakozás után, 8 nap alatt ért haza! 

A Budapesten lakó, de az onnan továbbutazó diákok is ekkor szembesültek mindazzal a megdöbbentő pusztítással, amiről mindaddig csak a rádióban hallottak.  A Kelenföldre befutó vonatról a diákok egy csoportja a Mikszáth Kálmán térre tartott, de azok is, akik egyenesen a Keleti pályaudvarra igyekeztek, a legsúlyosabb harcok helyszínein is keresztül haladtak. De súlyos pusztításokat, romokat láthattak a Déli és Nyugati pályaudvarok környékén is.

A legmegrázóbb élménye azonban minden kétségen felül a Miskolc felé továbbutazó diákok egyik kis csoportjának volt. Beszélgetés közben tudták meg, hogy útitársuk egy édesapa,, aki a forradalomban elesett fia holttestét azzal a vonattal szállította haza.

1957 – a tanév második felének első hetei

A karácsonyi szünet jóval tovább tartott a szokásosnál. A szünetről való visszaérkezés időpontjáról, 1957. január 25-éről, a gimnázium levélben értesítette a diákokat. A Budapestről indulók részére csoportos utazást szerveztek a Keleti pályaudvari találkozással.  A visszautazás az akkori viszonyokhoz – és a hazautazáshoz – képest izgalommentes volt, talán a nagyszámú igazoltatás volt szokatlan.  Pár fiú most is szülői kísérettel, vagy azok szervezésében tért vissza Pannonhalmára.  Nem véletlen, hogy a visszautazásra – ami egy hosszú és élményteli vakáció végét jelentette! – jóval kevesebben emlékeznek (17 diák), mint a sokszor kalandos hazautazásra.

A szünetről nem tért vissza Pannonhalmára 6 diák, viszont pont ennyi volt az újonnan érkezett fiúk száma is. A szünet alatt elkészült a diákotthon hálóhelyeinek újraosztása, hiszen az előző év disszidálásai egyes hálótermeket, szobákat „szellőssé” tettek. A korábban a faluban magánházaknál elhelyezett pár fiú is beköltözött.  Költözködéssel, berendezkedéssel, és a vakáció élményeinek elmesélésével telt el a vasárnap. Volt, aki még a karácsonyi szünidő alatt másolt forradalmi írásokkal tért vissza Pannonhalmára.  Egy másik diák a szünet alatt tudta meg, hogy még novemberben elhangzott a rádióban egy rémhír Pannonhalma bombázásáról, amely riadalmat okozott a szülőknek.  Majd hétfőtől beindult a tanítás. A tanárok természetesen számon kérték a vakációra feladott tananyagot.  A diákok élete az első félévben megszokott napirend szerint ment tovább, talán egy kicsit nyugodtabb légkörben.

Egy csendes februári estén lövés dörrent a békés kollégiumban. A II.A egyik hálótermében villanyoltás után Homolya Pista mutogatta azt a kovás pisztolyt, amit a forradalom alatt talált valahol a romok között. Felhúzta, meghúzta a ravaszt, csettegtette. A zajra bement az arra járó kisegítő prefektus, Zerind atya. A pisztolyt azonnal elvette, majd ő is elkezdett vele babrálni. És a pisztoly egyszer csak hatalmas dörrenéssel elsült! Lehetett benne valami lőpor és kovakő maradvány. Az emlékezők abban értenek egyet, hogy a durranásra berohanó Szabolcs atya valakit megpofozott, ami nagyon is hihető. Az is érthető, hogy a történet emléke csak a II.A osztály diákjai között maradt fent.

Februárban jelent meg az I.A újságjának, a Harangnak a 2. száma. A forradalom eltiprásáról Kecskés András verse emlékezik meg, a végén felcsillantva a reményt „… a fényben ott az út!” Két másik írás is foglalkozik a forradalom leverésnek tragikus következményeiről, az egyik finomabban, amikor a melbourni olimpián résztvevő magyar sportolókról szól (szerzője Rendek Ferenc).

A másik írás szerzője Lysias álnév alatt írja le, milyennek látta a romos Budapestet, amikor decemberben vonattal odaérkezett. A szerző egyike lehetett azoknak a fiúknak, akik a karácsonyi szünetre utazva elborzadva látták a harcok pusztításait.

Már a hazautazásoknál utaltunk azokra az élményekre, amelyeket a Budapestre, vagy az azon keresztül utazó diákok szereztek. Voltak olyan vidéken lakó diákok, akik a szünet alatt, többnyire szüleik kíséretében csak azért utaztak fel Budapestre, hogy a romos fővárost megtekinthessék. A látvány, amely szembesítette őket a rádióban hallott hírek mögött létező valósággal, a diákoknak megrázó élményt jelentett. A vakációról visszaérkező diákok között a Budapesten látott hatalmas pusztítás gyakori téma lehetett. Ezért is érthető, hogy Lysias a saját élményeit időszerűnek érezte a Harangban közreadni.

Még egy színes útleírást említünk meg ebből a lapszámból, amely egy vonattal megtett utazásról számol be a Felvidéken. A cikket a felvidéki gyökerekkel és ottani rokonsággal rendelkező, szlovákul tudó és kiváló irodalmi vénával rendelkező Bencze Ferenc írta (ő fordította a forradalom alatt a szlovák nyelvű rádióadás híreit).

Az egyik első osztályban a diákok idősebb, fegyelmet tartani nem nagyon tudó latin tanáruk híresen rossz arc- és névmemóriáját használták ki. Valahogy észrevették, hogy osztályozó zsebkönyvéből elfelejtette kihúzni az eltávozottak neveit. Ettől kezdve az elégtelenre felelő diák az atya kérdésére: „hogy is hívnak, fiam?” szemrebbenés nélkül bemondta két eltávozott osztálytársuk, Babócsi Jóska és Iski Jancsi egyikének a nevét. (A latin órák hangulatát újságjukban, a Harangban is megörökítették.) A botrány az osztályozó konferencián derült ki, amikor latin tanáruk szinte mentegetőzve jelentette be, hogy a legnagyobb jóindulata ellenére is a sok szekunda miatt Babócsi és Iski tanulókat meg kell buktatnia.  Diákcsíny? Csalás? Életrevalóság? Egy idősödő ember esendőségének kihasználása? Maradjunk a tényeknél: nem kaptak ezért dicséretet prefektusuktól, Tivadar atyától.

Februárban színházlátogatás volt. Katona József Bánk bánját nézték meg a diákok Győrben, a címszerepet az 1956-ban háborús bűnösként kiszabadult Kiss Ferenc játszotta. Hatalmas sikere volt, a közönség tüntető ünneplését kimondatlanul is az eltiport forradalom melletti szimpátiatüntetésként élték meg a diákok.

Ismét volt önkéntes véradás. A jó fizikumú felsősök adhattak ezúttal is vért, és most is kaptak érte ajándékcsomagot.

Más „szórakozása” is akadt a diákoknak. Az egyik éjjel Dávid atya arra ébredt, hogy az igazgatói szinten lévő tanteremből, amely akkor a IV.A tanterme volt, énekszó hallatszik. Felkelt, átment megnézni, mi történik. Ott volt az egész osztály. Unalmukban énekeltek Szabolcs atya zárta be őket, egy engedély nélküli éjszakai kiruccanáson buktak le. Dávid atya elengedte őket, a büntetést a hétvégén esedékes bál korábbi elhagyására változtatva (aztán az egyik lány osztálytársuk közbenjárására kegyelmet kaptak).

A farsangi bál március másodikán volt. Már szólt a zene és ment a tánc, amikor a falu rendőrőrséről telefonáltak, kértek-e engedélyt a bálhoz? Végül is elfogadták Dávid atya magyarázatát, hogy csak a megszokott évenkénti mulatság van.

Március elején jelent meg a Harang harmadik, és egyben utolsó száma. Az újság, amely beszámol a farsangi bálról, és az iskola színjátszó-köreinek március 5-én tartott vetélkedőjéről. A II.A osztály lett az első helyezett. A forradalomra, az azt követő eseményekre azonban már burkolt formában sincs utalás. Az osztály-újságot még így is majdnem utolérte a végzet!

Valamikor 1957. tavaszán még egy olyan esemény történt, amely az 1956-os forradalom leverésével, a Kádár rezsim létrejöttével kapcsolható össze. A történet pontos időpontja nem ismert, a tavasz kifejezés az emlékezőknél inkább időjárást, mint időpontot jelent. Mivel tudjuk, hogy a történet két főszereplője később mikor találkozott újra, ezért március első felére gondolunk. Az ügyben felmerül Dávid és Edvin atya neve is.

A II.A osztály négy diákja (a részt vevők száma változó) egy délutáni séta során a Boldogasszony kápolnán túl összeszaladt a falu rendőreivel, és egyikük, Gallina Zoltán csípős megjegyzést tett rájuk („Kádár huszárok”), amit meghallottak. Társaival együtt bekísérték őt az őrsre, a többi fiút elengedték, őt megpofozták, majd a kezét dagadtra verték gumibottal, és csak este ért vissza a kollégiumba. Van, aki úgy emlékszik, csak Dávid atya közbenjárására engedték el. Az emlékezők között van maga Gallina Zoltán és kettő a vele levő fiúk közül, Madarász György és Marschalek Ákos. A többi emlékező is mind az osztálytársak közül került ki.  Történetük eltérő, de közös bennük az, hogy Gallina volt az, akit megvertek. Más osztályokba a történtek híre nem terjedt el, legalább is az ő emlékeikben – egy kivétellel – nem maradt nyoma. Az egy kivétel is „torzít”: arról szól, hogy egy fiút a pufajkások jól megvertek a Boldogasszony kápolna környékén. 

A levegőben még ott volt a forradalom emléke, és talán egy hiú reményé is. Magyarországon márciushoz mindig is forradalmi eszmék kötődnek 1848 óta, így 1957 elején is megjelent a Márciusban Újra Kezdjük (MUK) felhívás. Az emlékek alapján ez elsősorban a felsősöket foglalkoztatta. 

Pannonhalmán, akárcsak az egész országban, hagyománya volt a március 15.-i megemlékezésnek, noha az nem volt sem munkaszüneti, sem tanítási szünnap. Készülődés is volt. a méltó megünneplésére. Az egyik negyedikes fiú, hallgatva Norbert atya kezdeményezésére, egy újszerű, zenés irodalmi-est jellegű ünnepséget tervezett, Chopin Forradalmi etűdjére felépítve.

Csak pár, de nagyon fontos emlékfoszlány van arról, hogy az atyák tartva egy várható(?) ellenőrzéstől, felszólították a diákokat, hogy semmisítsenek meg minden olyan tárgyat, forradalommal kapcsolatos írást, emléket, amit tilos vagy veszélyes maguknál tartani.  Volt, aki hallgatott erre, és röplapgyűjteményét elégette.  Bizonyára tudtak a diákok lelkes versmásolásairól és sokszorosításáról.  Az egyik emlékező arra utal, a bencések hírforrással rendelkeztek Győrben a várható „látogatásokról”.  Botond atya emlékezéseiben egy „faluból kapott fülesről” ír.

Voltak olyanok is, akik megpróbálták „kincseiket” elrejteni. Ekkor (vagy már korábban?) rejtették el a tetőcserepek alá azt a pisztolyt, amit az egyik III.B-be járó diák kapott egy menekülő tisztiiskolástól még a forradalom leverése után. Annak, hogy addig hol rejtegették, nem maradt emléke.

Tivadar atya felszólítására a Harang példányait is meg kellett semmisíteni. Diákjai meg is tették, de nem teljesen. Gondolva a „hálás utókorra”, egy sorozatot az újság példányaiból elástak, az emlékezők szerint Förgeteg Csaba és Zalay Etele. Ennek köszönhető, hogy a rejtekhelyről valamikor később előszedett újságokról másolatok készülhettek, és most az osztály-újság tartalmát betűről-betűre ismerhetjük. Köszönet érte az akkori pannonhalmi diákok nevében!

Nem bukkant fel emlék arról, hogy mi lett a többi osztályújsággal. A III.B osztályújságjának forradalom alatt megjelent számaiból több példány is fennmaradt. Ez az osztályújság azonban 1957-ben már nem jelent meg.

De nem csak a pannonhalmi diákok készülődtek március 15-ére. Közismert, hogy a szovjet fegyverek árnyékában a hatalomba visszatért kommunisták is készültek a maguk módján az ünnepre.

1957. március 13. Hamvazószerda. Reggel 8 órakor becsengettek, megkezdődtek az órák a pannonhalmi gimnáziumban. A III.B osztályában az első órát Söveges Dávid igazgató tartja. Magyar nyelv és irodalom. A tőle megszokott vehemenciával magyarázza a tananyagot, szemléltetésnek felvillant egy komikus képet: „Képzeljétek magatok elé Piskóta nővért, egy apácát lóháton!”  Kicsengetés után elhagyta az osztálytermet, és elindult az igazgatói iroda felé. Még nem tudta, hogy az volt élete utolsó gimnáziumi magyar órája.

A pufajkások házkutatása – Dávid atya elhurcolása

Dávid atya már az igazgatói iroda felé haladva észlelhette, hogy ezekben a percekben a gimnáziumot és a Főmonostort karhatalmisták, köznyelven pufajkások, rendőrök és civil ruhás nyomozók szállják meg. Az akció – mint egy megtervezett komoly hadműveletnél – első lépése az „objektum” körülzárása volt. Már a tanításra érkező bejáró diákok látták a Várkerületen körben felálló pufajkásokat (akik igyekeztek a bokrok takarásába elbújni), és a felállított géppuskát a főbejárat előtt. A diákokat egy szó nélkül beengedték.  De látták a Várkerületen a kutyás fegyvereseket, a bokrokban rejtőző pufajkásokat a reggeli után a hálóba beágyazni menő diákok, és később azok is, akik az első óra utáni szünetben az ablakokon kinéztek.  Talán ekkor még nem tulajdonítottak ennek különösebb jelentőséget, hiszen novemberben is többször körülvették már az épületet fegyveresek.

Közben a gimnázium déli oldalával szemben lévő domboldal gyümölcsösében is létesítettek géppuskaállást. Az emlékekből úgy tűnik, hogy 3 tank is érkezett, lehet hogy kicsit később, mintegy erősítésként. A tankok bizonyára szovjet tankok voltak, mint ahogy az emlékezők szerint a géppuskák mögött is szovjet katonák voltak. A tankok a könyvtár sarkánál, a salakos pályán és a főbejárat környékén foglaltak harcállást, ágyúcsövüket az épületre irányítva.  Az árkádok elé egy Dodge-furgon típusú harci jármű állt (elöl gumikerekek, hátul lánctalp), nyitott hátsó platóján 2 géppuskával, amit az árkádok alatti bejáratokra szögeznek. 

Ezzel befejeződött az épületek külső fegyveres biztosítása, amelyben az igazi tűzerőt ezek szerint a szovjet alakulatok adták. (Ha voltak egyáltalában tankok. Vannak ugyanis emlékezők, akik a tankok jelenlétét kifejezetten tagadják.)

Ekkor, az első tanítási óra vége felé kezdődhetett meg a fegyveresek beözönlése a főkapun keresztül. Gyalogosan és teherautókkal. Látták őket a betegszoba ablakából, ahogy kiegészülve a teherautókról leugrálókkal csoportokra válnak, és berohannak a gimnáziumba és a Főmonostorba.  Berohantak az épületekbe, őrszemeket hagyva a bejáratoknál, a lépcsőknél, a folyosókon. Ellenőrzés alá vonták az épületek belső „stratégiai” pontjait, a Főmonostorban és a gimnáziumban egyaránt. 

Biztos, hogy az épületek megszállását is előre megtervezték. Tudjuk azt is, hogy helyismerettel rendelkezők is voltak közöttük, sőt, egy visszaemlékező szerint rokoni minőségben a vezetőjük is többször járt korábban Pannonhalmán.

Dávid atyát valószínűleg az igazgatói irodában várták, vagy már a folyosón összetalálkozott velük. Bizonyára közölték vele, hogy házkutatás lesz, és instrukciókat adtak, hogy milyen magatartásra utasítsa a diákokat. Közben véget érhetett a szünet, becsöngettek, és a diákok visszatértek a második órára a tantermekbe. Pár perccel később Dávid atya az iskolarádió hangszóróján keresztül közölte a tantermekben lévő diákokkal, hogy, nyissák ki a bezárt faliszekrényeket, és vonuljanak le a Teleki terembe.  Lehet, hogy az is tőle hangzott el, hogy senki ne menjen az ablakokhoz, minden esetre ez a felhívás is elhangzott.  Az igazgatói irodában tartózkodó atyák pedig szintén ugyanezzel az üzenettel mentek fel az osztályokba.  Az emlékekből egyértelműen kitűnik, hogy az atyák még az utolsó pillanatban, a tantermek elhagyása előtt ismét figyelmeztettek a veszélyes dolgoktól való megszabadulásra. 

A lépcsőn letóduló diákokat pufajkások vigyázó tekintete kísérte. Voltak, akik lifttel mentek le a földszintre. 

Miután az összes diák együtt volt a Teleki teremben, elkezdték őket egyesével kihívni a folyosóra. Itt egy ideiglenesen elhelyezett asztalra ki kellett üríteni a zsebeiket, majd igazoltatták őket.  Nem tudni, hogy a diákok egy része hogyan igazolta magát. Többségüknek még nem volt személyigazolványa, de akinek lehetett, az se hordta magánál. Talán a gimnáziumtól szereztek egy névsort, és abban ellenőrizték a bemondott neveket. Az igazoltatás után arccal a fal felé fordulva a folyosó falához kellett állniuk, pár emlék szerint felemelt kézzel.

Az igazoltatás során összefutott egy korábbi történet két szereplője, a rendőrőrsön megvert diák és az őt megverő dagadt rendőr.  Egy másik „hivatali közeg” egy székesfehérvári diákkal Kaszap Istvánról beszélgetett.  Amikor már több fiú állt várakozva a falnál, akkor egymás után megmotozták őket.

A motozás után a Jeges terembe kellett menniük és ott várakoztak. A Teleki terembe bezárt fiúk, amíg az igazoltatásra vártak, különböző elfoglaltságot találtak ki maguknak. Volt, aki regényt olvasott , mások papírdarabokat dobáltak a falilámpákba.  A negyedikes Légár Béla leült a zongorához, és gyakorolt a március 15-i ünnepségre. Chopin forradalmi etűdjét játszotta. Biztos lehetett abban, hogy a pufajkások nem értik az üzenetét.  Egy idő után (talán amikor a Jeges terem megtelt?) a fiúk kimehettek a terem előtti teraszra is. Úgy tűnik, a Jeges terem tornaterem felé vezető lépcsőit nem őrizték túl szigorúan, mert egy bejáró fiú az alagsoron keresztül kiszökött és hazament ebédelni. 

A bejáró fiúknak a földszinten lévő helységükbe kellett vonulni, és egy helyi pufajkás felügyelete alatt – aki időnként kiment a teremből – a házkutatás alatt végig ott tartózkodtak. Őket nem motozták meg, és szekrényeiket sem kutatták át. Ha valakinek ki kellett mennie, azt kiengedték.

A személyi ellenőrzésből nem maradtak ki a lánytanulók sem. A pufajkások a kutatás során bementek a földszinten lévő lányszobába is, ahova a házkutatás kezdetekeor a lányok levonultak.. Mária néni végig a lányszobában tartózkodott. Úgy tűnik, a kezdeti motozási szándékról valakinek sikerült lebeszélni őket. Lehetett ennek oka az, hogy voltak a faluból diáklányok, meg rendőrök is, akik ismerték egymást.

A pufajkások a betegszobát is átkutatták. A betegeknek ez alatt az ágyból kiszállva, állniuk kellett a kutatás alatt. Még a WC tartályba is belenéztek.

A motozásra többen (16 diák) is emlékeznek, igaz, az egész ellenőrzési folyamat sorrendiségére, helyszíneire különböző változatokban. Sokan emlékeznek arra is, hogy a folyosón arccal a fal felé fordulva kellett állniuk. Abban eltérnek az emlékek, hogy a kezeket végig fel kellett-e tartani, amíg a folyosón álltak.

Ismerve egy testi motozás lefolyását, biztosra vehető, hogy a motozás alatt a két kezet felemelt karral a falhoz kellett támasztani. 

Miután a diákok levonultak az emeletekről, kezdetét vette az alapos házkutatás. A házkutatást végzőket (vagy azok egyik csoportját?) egy negyedikes diák, Töreky Iván kísérte, az ajtók kulcsaival. Őt Ábel atya jelölte ki erre a feladatra. 

Figyelembe véve az átvizsgálandó terület nagyságát és az átnézendő dolgok mennyiségét, valamint azt, hogy mindezzel 2-3 óra alatt végeztek, azt kell gondolnunk, hogy nem végeztek alapos munkát. Gondot fordítottak azonban arra, hogy munkájuk látványos eredménnyel záruljon, erre a legegyszerűbb módszer volt, hogy iszonyú rendetlenséget hagytak maguk után. Földre borogatott asztalfiókok, felforgatott ágyak, kirámolt faliszekrények. De azért nem jöttek hiába.

A házkutatás ugyanis jelentős eredményekkel zárult. Felsoroljuk, mi minden veszélyes és gyanús tárgyat találtak és vittek el: egy prémes sapkát vagy más néven usankát , egy vizipisztolyt , 2 töltényhüvelyt , egy tölténygyári pecsétnyomót , ponyvaregényt, könyveket, Szunyogh missalet  és egy Magyarország falitérképet, amelyből kivágták a forradalom előtti címert . Úgy látszik, a fali szekrényekben tárolt „hazai” is gyanús lehetett, mert azokból is eltűnt , és biztos, ami biztos alapon felbontották a használatlan filmtekercseket is. 

Ezeken felül külön vizsgálat után visszaadtak egy zsebnaptárt , egy széttépett orosz szótárt , a Vörös Pimpernel című kémregényt , és egy II. világháborús repülős albumot.  Külön kihallgatásra vittek két fiút. Az egyiket a tölténygyár pecsétnyomója miatt kérdezték ki.  A másikat sokszorosításról és terjesztésről faggatták. Felmerül a kérdés: honnan tudták, hogy ez a diák novemberben „tiltott dogokat” sokszorosított írógépen?  Zerind atya még novemberben egy politikai gúnyrajzot odaadott egy másodikos diáknak, azt is megtalálták, a diák pedig megmondta, kitől kapta. Az emlékekből nem derült ki, ki volt ez a diák. Zerind atyát ebben az ügyben Lajos bácsival lehivatták kihallgatásra a portára. Nagyon nehezen szánta el magát a lemenetelre. Szerencséje volt, mire leért, addigra a pufajkások elvonultak.  Úgy véljük ebből az esetből, nem Zerind atyára fájt a foguk.

A házkutatás során a pufajkások kifogásolták a kivágott címereket és az iskolarádiót, ami szerintük külföldi kapcsolattartáshoz is használható.  Nem nyerték el a pufajkások tetszését a tankönyvekből kiszakított és átrajzolt főelvtársak képei sem.

A házkutatás alatt történteket több emlék is színesíti. Az egyik a „faláb” története. Valamelyik szobában egy szekrény kinyitásakor megpillantottak egy cipős lábat, hátrahőköltek, gondolván, hogy odabújt valaki. De csak egy féllábú ember tartalék falába volt. Azt se tudni, igaz-e ez a történet? Jelölt volt a faláb tulajdonosára több is. Az egyik diáknak is volt, de az reggel már felcsatolta, és azzal ment le a földszintre, és nem bújt el a szekrénybe. Szóba jöhetett egy bencés atya is, de az Győrben volt. Igaz, a szobájában lehetett egy tartalék műláb. De lehetett a Szociális otthon valamelyik raktárhelységében is. Mindenesetre géppisztoly-sorozat hangjára senki nem emlékszik. 

Az a lövés, ami egy emlék szerint az alagsorban dörrent el, egy valós novemberi esemény téves időzítése lehet , egy fiú megverése a Boldogasszony kápolnánál szintén, de ez utóbbiról már szóltunk.

Lökdösődéről, gumibottal történt taszigálásról a falhoz állítás során csak pár emlékező szól.  Volt olyan híresztelés is, hogy egy-két fiút elvittek.  A tantermekbe, hálókba visszatérő diákok nagy rendetlenséget, felfordulást találtak. 

Összefoglalóként azt mondhatjuk, a házkutatás során a diákok közül senkinek nem történt baja, komoly tettlegességre sem került sor. De a házkutatást végzők viselkedése, kinézete így sem nyerte el a diákok rokonszenvét. A „hadműveletben” résztvevőkről fennmaradt véleményeket nem is lehet hízelgőknek mondani. Íme egy csokor belőlük: „a Lenin-fiúk szellemi leszármazottjai” , „rosszarcú és lakájlelkű pribékek” , „rossz arcú pofák” , „mindegyik rosszarcú, sötét alak volt” , „sötét alakok voltak”  „kifejezetten rosszarcú” , „durva, megvető viselkedésük vadságot, gyűlöletet sugárzott, de félelmet is” , „felfegyverzett pribék” , „pufajkás briganti” , „gengszter” , „pufajkások, vagyis az új rend ávósai" , „dicső sereg, akik zöme Belsped kocsisokból állt” , „magyar nyelven beszélő droidok” , „Kádár-huszárok” , „Kádár-kolbászos pufajkások” .

Emlékeztetünk azokra a véleményekre is, amelyek a novemberi szovjet katonák látogatásával kapcsolatban fogalmazódtak meg: azok jóindulatú kultúremberek voltak a későbbi márciusi pufajkásokhoz képest.

Miközben a gimnázium egyéb részeit felületesen nézték át, az igazgatói irodában és Dávid atya mellette lévő szobájában nagyon alapos kutatást végeztek. A többórás kutatás alatt még a falburkolatot is lefeszegették, átnézték a könyveket, fiókokat.  Itt is írásokat kerestek. Dávid atya szerint nagyon sok mindent összeszedtek (még prédikációs vázlatokat is!) és magukkal vittek.

A diákok természetesen nem voltak jelen a Dávid atyánál tartott kutatáson, csak hallomás útján értesülhettek arról, mit találtak, illetve utólag láthatták a rombolást. Lássuk, mit őrzött meg ezekből a hallomásokból az emlékezet.

A legtöbb emlékező (11 diák) a hirdető táblára kifüggesztett híradásokat említi, mint amit ellenséges termékként megtaláltak.  Ennek az emléknek a „hírforrása” maga Dávid atya lehet, aki ezt a házkutatás utáni ebéden mesélte tanártársainak.  Hat emlékező szerint forradalmi verseket (nevesítve Illyés Gyula Egy mondat a zsarnokságról és egy Háy Gyula vers) találtak , négyen forradalom alatt megjelent újságokról írnak. . Említés van Mindszenty beszédének szövegéről, az Írószövetség írásairól, általánosságban forradalmi írásokról.  Színessé teszi a képet az a 2 emlékezés (az egyik a Főmonostorból!), amely szerint a pufajkások egy saját maguk által odacsempészett pisztolyt találtak , de van olyan emlék is, amely szerint az ócska sokszorosító gépet Dávid atyánál találták.

A pufajkások a gimnáziummal egyidőben a Főmonostort is megszállták. A folyosókra őrszemeket állítottak Mindenhova benéztek, a pincétől a padlásig. Nem tudjuk, bementek-e minden szerzeteshez, vagy helyiségbe, de néhányban biztosan jártak. Főleg papírokat kerestek.  Az eredmény azonban csupán a padláson (pincében?) talált öreg és használhatatlan sokszorosító gép volt, amit elcipeltek. Valamikor régen Vencel atya használhatta a gazdasági munkához.

Valószínűleg csak erőfitogtatásként vagy elrettentésként, a pufajkások még aknakeresőt is cipeltek magukkal, és pár csatornafedél alá is bemásztak.

Már szót ejtettünk arról, hogy az egész házkutatás egy megtervezett művelet volt. Ez nem az azokban a napokban megszokott “ellenséges személy” begyűjtések egyike volt, amihez elég volt pár pufajkás egy teherautóval.  Arról már volt szó, hogy az előkészítésbe „helyismerettel rendelkezőket” is bevontak, akiket az emlékezők nemes egyszerűséggel spiclinek neveznek. A tervezést azonban a szükséges létszám biztosítása és a szovjet kisegítő erők(?) miatt is igényelte. A szovjet páncélosok bizonyára Győrből jöttek, hasonlóan a a teherautókkal érkező pufajkásokhoz. A pufajkások létszámát – a helyi rendőrökkel együtt, akik helyben csatlakoztak hozzájuk – mintegy 80-100 főre becsüljük. Ők őrködtek a Várkerületen, a hatalmas épülettömb bejáratainál, a folyosókon, a lépcsőknél, stb. A kutatásban és a kihallgatásokban civil ruhás nyomozók is résztvettek. Ezzel a létszámmal azonban egy akkora létesítményt, mint Pannonhalma, alaposan átkutatni nem lehetett, ahhoz több száz fő kellett volna! Papírokat kerestek – gondoljunk csak a Főkönyvtárra, és máris látjuk a feladat lehetetlenségét. Ezért lehet igaz az a több emlékben is felbukkanó vélemény, hogy a házkutatás csak ürügy volt, a valódi cél a megfélelemlítés lehetett. Gondoljunk csak arra, hogy az atyáknak lehetőségük volt még a házkutatást megelőző utolsó percekben is figyelmeztetni a diákokat a veszélyes dolgokra. Ilyen hiba komoly szervezésnél nem lett volna!

Tudjuk, Lajos bácsinál a portán működött egy csoport , amely kihallgatta a “gyanúsítottakat” Úgy gondoljuk, itt tartózkodtak a művelet vezetői is, köztük bizonyára a helyi rendőrőrs vezetője. Lajos bácsit küldöncként használták, ő ment fel Zerind atyát is lehívni. Makacsul tartja magát az a hír, hogy a pufajkások között ott volt Horn Gyula is, aki ezek szerint Pannonhalmán is „a köztörvényesek ellen a törvényes rendet” védte.  Hogy milyen eredményesen, azt az előbbiekben olvashattuk.

Az emlékek nem adnak választ néhány, a történésekkel kapcsolatban logikusan feltehető kérdésre. A diákok nem voltak jelen a házkutatásnál, ezért kérdés, hogyan azonosították be a talált “tiltott és veszélyes” tárgyak tulajdonosait (usanka, jelvények, pecsétnyomó)? Úgy gondoljuk, erre a kérdésre megoldást jelenthet az az emlék, amely szerint az osztályból utolsóként kilépő diákot megállították, és ott kellett neki végig maradnia, amíg végeztek a tanterem átkutatásával.  Az emlék ugyan nem említi, hogy találtak-e valamit, és megkérdezték-e tőle, hogy az kié? Az tűnik átgondoltnak, hogy minden tanteremnél visszatartottak egy-egy fiút, ha találnak valamit, megkérdezhessék, kié az a tárgy, vagy az íróasztal, faliszekrény, ahol azt találták. Még ebben az esetben sem tudjuk, hogyan történt a tulajdonos azonosítása azoknál a tárgyaknál, amelyeket azokon a helyeken találtak, amiket csak a negyedikes Töreky Iván kíséretében néztek át. Amit ideiglenesen elvettek, tulajdonosát nem ismerték, az hogyan került vissza a tulajdonosához?

Valószínű, hogy a portán felállított „irányítási pontra” levittek minden összeszedett tárgyat, számon tartva, kinél, vagy melyik hálóban találták. Már amit nem vágtak zsebre, vagy nem fogyasztottak el. Sajnos, nem maradt fenn semmi emlék arra, hogy az ellopott Missalét hogyan forgatta a bizonyára írni-olvasni tudó pufajkás. Feltételezzük, a főnökség átnézte a zsákmányt, eldöntötte, mivel foglalkoznak. Ami felkeltette figyelmüket, annak a tulajdonosával beszéltek (lehivatták?), a többit félredobták, és azokat távozásuk után a tulajdonosaik elvihették. Mindenesetre nagyon ügyeltek a törvényességre, mert az usanka elviteléről még elismervényt is adtak.

Ebédidő körül a pufajkások végeztek a kutatással, a diákok szétszéledtek, többen a Várkerületen sétáltak, de visszatérhettek a tantermekbe, a hálókba is. A negyedikesek a folyosón egy rendkívül alacsony termetű orosz katonát vettek körül, aki a „túlerő” láttán megzavarodott.  Páran a kijárathoz tódultak végignézni a pufajkások távozását, akik közül a Főmonostor borpicéjét átkutatók mintha lerészegedtek volna.  A teherautóra várakozó pufajkások egy része nevetgélve falatozott.  Elvonultak a szovjet harci járművek is (ha voltak!), a pufajkások, rendőrök felmásztak a teherautókra. A diákok harsány nevetése fogadta, amikor az egyik elinduló teherautón felborult a pufajkásokkal a pad.  A hadművelet vezetői pár pufajkással és a helyi rendőrökkel ideiglenes főhadiszállásukra mentek a zsákmánnyal és kiértékelni a történteket. Történetesen az a falubeli Tóth vendéglő volt, ahol alaposan felöntöttek a garatra.

A diákok és a tanárok aztán elmentek ebédelni. Ebéd közben Dávid atya megkönnyebbülten mondta társainak, hogy semmi komolyat nem találtak a házkutatás során a gimnáziumban, nála is csak a falitáblán megjelent híradások gondosan összegyűjtött példányait kifogásolták.

*

Dávid atya megkönnyebbülése korai volt. Talán egy óra sem telt el, és egy teherautónyi pufajkás visszaérkezett. Emelkedett hangulatban voltak.  A főbejáratnál „az olasz gimnázium igazgatóját(!)“ keresték.  Négyen közülük az igazgatói irodához mentek, de mivel ott nem találták, felmentek az ebédlőhöz.. Dávid atya éppen akkor jött ki onnan. Lekisérték az irodához, ott letartóztatták, majd kivitték a gimnáziumból és feltették a főbejáratnál álló teherautóra. Győrbe vitték.

Nem tudjuk, hogy a pufajkások feltünés nélkül akarták-e elvinni Dávid atyát, vagy nem zavarta őket az, hogy a diákság látja mindezt. Egy diákot, aki az igazgatói iroda közelében volt, mindenesetre elzavartak.   Volt, aki már a lépcsőn lefelé találkozott Dávid atyával és az őt kísérő, gumibottal hadonászó 3-4 pufajkással.  Az egyik lány pont kilépett a lányok szobájából, amikor Dávid atyát a folyosón kísérték kifelé az épületből.  Ugyanitt talákozott szembe velük az egyik stúdiumra siető bejáró diák, akinek Dávid odszólt „Bélus, jók legyetek...“  Azt már többen látták, ahogy a gimnázium lépcsőin lejutottak: volt aki a gimnázium bejárata meletti mellékhelyiség ablakából, ketten a betegszoba ablakábó nézték végig a jelenetet.  A főkapunál várakozó teherautóig tartó útnak is voltak szemtanúi, többük szerint bántalmazták is Dávid atyát.  Biztosan nem védőkíséret volt!. Utolsó szavait a főkapun befelé siető testvérpárhoz intézhette: „Siessetek, nehogy elkéssetek! Már csak néhány perc van és kezdődik a stúdium”.

Túllépve a magunk szabta időhatárt elmondjuk, hogy harmincnál több visszamlékező is beszámol arról, hogy Dávid atyát a Győrig tartó úton borzalmasan összeverték. Ezek ugyan hallomáson alapuló emlékek, de sajnos, megfelelnek a valóságnak. Ez a hír nagyon hamar, már másnap elterjedt a diákok között. A hírt a környező falvakból bejáró diákok hozták. A Dávid atyát szállító teherautó keresztül haladt Győrszentmártonon, a helybeliek látták, hallották mit művelnek a pufajkások.  De látták a teherautón történteket a reggeli műszak után a délutáni vonattal Győrből hazautazók is a Kismegyer – Nyúl közötti szakaszon, ahol a Győrbe vezető országút hosszan párhuzamosan halad a vasúttal. Leellenőriztük, megtörténhetett, habár a jelenet felismerésén túl a személyek felismerése kétséges. A faluból bejárók kiemelik, az ütlegelők között helybeli pufajkások is voltak.  Az egyik bejáró fiút már ezzel a hírrel fogadta az édesanyja, amikor estefelé hazaért a tanulási idő után a gimnáziumból.  A történteket csak színesíti, hogy Dávid atya megtalált öszetört szemmüvegét visszavitték a gimnáziumba.

Két emlékező szerint a pufajkások bizonytalanok voltak abban, Dávid atyát, a gimnázium igazgatóját, vagy Monsberger Ulrik atyát, a Főmonostor perjelét vigyék magukkal. Az egyik emlék szerint (amit közlője hallomásból tudott) az ebédlőben egymás mellett állt a kettő, közülük Dávid atyát választották. Egy másik emlékben maga Ulrik atya beszél erről.  Úgy gondoljuk, valóban lehetett valami alapja egy ilyen feltételezésnek is, de nem az emlékekben leírt formában.

A vélekedés alapja az lehetett, amit Botond atya említ emlékeiben, ami szerint kaptak egy fülest a faluból, hogy házkutatás lesz, és valakit el is fognak vinni. Józan ésszel ilyenkor a kiszemelt áldozat vagy valamelyik vezető lehet, vagy valaki, akinek van valami a „rovásán“. A két vezető Dávid atya és Ulrik atya volt. Botond atya önmagára gondolt – hátha kiderült, hogy még novemberben menekülőket bújtatott el a Főmonostorban! Mi viszont úgy véljük, és az emlékezők többsége is azt sugallja, Dávid atya elhurcolását már előre eldöntötték. Az összes többi cselekedetük kísérő cirkusz volt, félrevezetés, erőfitogtatás, megfélelmlítés.

„Mikor az ebédlőből kijöttünk, már ott álltak négyen, visszavezettek az irodába. Közben a postás letette ott a napi postát, ennek is nekiestek. A matematikai verseny feladatai csomagban, ráírva a napot, amikor fel lehet bontani, a verseny napján. Mondtam, mi van benne, de a rendőrnek gyanús volt, felbontotta azonnal. Aztán szóbelileg, minden írás nélkül, kijelentette, hogy le vagyok tartóztatva, vegyem le a szemüvegem, s lekent három hatalmas pofont. Megengedte, hogy átöltözzem, aktatáskába beletegyek breviáriumot, inget, a zsebkendőt. […] Az iroda kulcsait a portán tettem le Lajos bácsinál, feltuszkoltak egy teherautó nyitott hátsó platnijára, maguk is felszálltak, vagy tízen, és indultunk Győrbe.”

*

Ezzel helyére került az utolsó darabka az emlékekből összerakott történelmi mozaikban. Az utolsó nap utolsó eseménye, amely nap az egyik diák szerint „számunkra ez a nap volt a Forradalom igazi vége”.

Mi így emlékszünk…

VISSZA AZ 1. RÉSZRE

VISSZA A KEZDŐLAPRA